Múltkor a párommal hazafelé sétáltunk és szóba került egy rossz tulajdonságom, nevezetesen feledékenységem. Utóbbi néha már-már kétségbeejtő, képes vagyok másodpercek alatt elfeledkezni arról, amit épp mondanak nekem vagy amit olvasok. Egyes memória szakértők szerint (pl. ez az ipse, akinek könyvét Kolos nagybátyám ajánlotta) a feledékenység a kellő figyelem hiányából fakad. Tréfálkozva megjegyeztem, hogy (noha a párom memóriájának kiválóságát megkérdőjelezni senki sem tudja) én talán sok dolgot elfelejtek, de cserébe képes vagyok megjegyezni olyan dolgokat, amik más embereknek fel sem tűnnek. Míg ezt fennhangon, a magam teátrális stílusában közöltem, elmentünk egy viharvert, tipikusan Józsefvárosi idillt ápoló társaság mellett, amelyből a legszakadtabb, toxikológiailag megkérdőjelezhető személy utánam kiáltotta: Mert emberfeletti vagy! Lehet, hogy egyesek megsértődtek volna a helyemben, mert a jól időzített beszólás épp annyira volt kihívó, mint váratlanul odaillő és szellemes. Egyszerre hordozott iróniát és humort, tiszteletet és közönyt. Erre a pillanatra jókor odafigyeltem, cserébe megmaradt az emlékezetemben. Olyan pillanat volt ez, amit szívesen belecsempésznék valamelyik leendő amatőr filmembe, mert nekem nagyon megtetszett.
Címke: emlék
Kutya jó idő volt a hétvégén
Esztergomban, a Kaleidoszkóp házban találkoztam össze ezzel a kutyával. Fridának hívják. A gazdájával lakik ott. Jó darabig süldögéltünk a napon, közben ez a jószág masírozott körülöttünk, és remélte, hogy megosztjuk vele a portugál konyháról maradt falatokat. Ez a hétvége vigasztaló hatású volt az előzőekhez képest. Most nem tudok más egyebet mondani azon kívül, hogy az evezés és a halászlé még mindig jó dolgok az életben. És hogy mindenkinek meditálnia kéne naponta néhány percet, nekem is.
Amszterdami beszámoló
Vettem egy bőröndöt, életemben először. Egy ideig tanakodtam rajta, hogy elégedjek meg valamilyen aluljáróban vásárolt, egyszerűcske pár ezer forintos példánnyal, vagy esetleg nyúljak mélyebbre a zsebembe és szerezzek egy tartós, masszívabb bőröndöt? Erre a kirándulásra alaposan fel akartam készülni, így aztán már január elején elsétáltam a Corvin Plaza-ba, hogy egerésszek a nekem való tatyóra. Édesapámnak 20 évig Samsonite táskája volt, gondoltam akkor bizonyára ezt a márkát kell választani, ha tartós batyut szeretnék. El is sétáltam a Samsonite márkaboltba, hogy megvegyem életem első bőröndjét. A gond csak az, hogy ami ránézésre tetszett, az mint 50 000 Ft fölött volt. Jelen körülmények között nem akartam ennyit szánni táskára, és lássuk be, egy bőröndért, amit jó esetben évente háromszor előveszek, ez nekem magas összeg. Édesapámnak fel is hoztam, hogy mennyire felmentek a Samsonite árak, ám nem restelkedett ellátni egy újabb jót tanáccsal; hogy a neten vásárolva olcsóbban kijövök. Körül is néztem, és találtam egy táskát, ami az ízlésemnek megfelelt, igaz, nem Samsonite volt hanem „csak” American Tourister, de végül is az is a Samsonite alá tartozik, és a leírás alapján pont erre volt szükségem: nagy, csendes, minőségi csapágyas kerekek, kézipoggyász méret. Há!
A gond csak az, hogy én rendeltem meg a terméket… egyedül. És az olyan szempontból probléma, hogy néha elfelejtek körültekintően kezelni dolgokat… mint ahogy ezt is. Megjött a táska időben, szó se róla, 3 héttel a repülőút előtt. A gond csak az volt, hogy elfelejtettem megnézni a KLM kézipoggyász méret szabályait. A kollégám hívta fel erre a figyelmem, és igaza volt, együtt mentünk ki és tudomásomra adta, hogy nem akar kézipoggyászon kívül más csomagot feladni, mert negatív tapasztalatai voltak a nagy táskákkal, elkeverték másik gépre, stb. Szóval, ha ez van, akkor ez van… és persze, hogy a KLM szabályzathoz képest 5 centivel szélesebb táskát rendeltem! Napokig filóztam, hogy most akkor mi legyen? Egyáltalán észreveszik, hogy 5 francos centivel szélesebb a táskám? Viszont az elvártnál 5 centivel alacsonyabb… háááát? Biztos, hogy befér a csomagtartóba, mire fel ez a nagy hűhó… ám nem akartam kockáztatni. Ha rájöttem, hogy hibázok, akkor nincs az a földöntúli erő, ami kockáztatásra képes rávenni. Szóval fogtam a hátizsákomat, és abba pakoltam bele 3 napi cuccot, ehhez még magammal vittem a fotós táskámat is. És csodák csodája, elfértem. Nem kényelmesen, de elfértem. De basszus, rohadtul nem kéne a táskám vásárlásának részleteivel untatni bárkit is!
Inkább leírom, hogy mi tette emlékezetessé az idei utamat. Elmentünk kedden egy japán étterembe. De nem csak brahi japán kartondobozos vacakba, hanem rendes, autentikus japán kajáldába. Mai napig örülök, hogy ott lehettem, hálás vagyok mindazoknak, akik ezt lehetővé tették. Az a kiszolgálás, azok az ételek… fantasztikus volt! Nem tudom sajnos átadni kellő pontossággal, hogy milyen isteni vacsorában volt részünk. Azt hiszem, életem egyik legjobb gasztro-élményén vettem részt, legalábbis ami az elmúlt 24 évet illeti. Újabb dologban vívták ki elismerésemet a japánok. Az a figyelmesség, gyorsaság, pontosság ahogy elkészítették a vacsoránkat, példaértékű volt, öröm volt látni őket dolgozni, és úgy érzem tanultam tőlük valamit. De nem ez a lényeg. A lényeg most következik, először úgy gondoltam hogy külön blogbejegyzést írok erről az egy beszélgetésről, de jobb így, hogy belefűzöm a komplett beszámolóba, így ti is érteni fogjátok talán, hogy mennyire váratlanul ért engem. A sztori címe lehetne ez:
A Sony-bukta
Ült mellettünk egy dán úriember, akit Eriksenn-nek hívtak, és jelenleg egy amerikai prémium audió vállalatnak dolgozik. Ez az udvarias, idősödő férfi ült mellettünk egész vacsora alatt, és hamar kiderült a japánokhoz fűződő szimpátiája, ugyanis majdnem negyvenszer járt Japánban. Mikor rákérdeztünk, hogy miért, azt válaszolta, hogy 20 évig dolgozott a Sony-nál. Eriksenn elmondott nekünk egy történetet, amit sosem felejtek el, így szólt:
„Pontosan felismertem azt a pillanatot, amitől kezdve a Sony-nál a napjaim meg voltak számlálva. Egy alkalommal találkoztam a japán fejesekkel, akkoriban az volt a dolgom, hogy elemezzem a piacot, a trendeket. Mikor láttam, hogy megjelent az iPod, éreztem, hogy baj lesz. Így aztán jeleztem a főnökség felé, hogy hamarosan komoly kihívással fogunk szembekerülni, hacsak nem lépünk valamit időben – szóba hoztam az Apple lépését. Erre olyan dolog történt, amire mai napig tisztán emlékszem. A vezető odalépett hozzám, és a magasba tartotta a mutatóujját. Ez japánban egyértelműen a szigorú fenyegetés jelének számít. Nagyon komolyan a szemembe nézett, és azt mondta: Erik, jól figyelj, mert amit most elmondok, csak egyszer mondom el! Az Apple egy csóró, csőd közeli amerikai garázs-vállalat, akiknek nincsen jövőjük. Pénzügyi gondjaik vannak, és képtelenség, hogy fenyegetést jelentsenek ránk nézve! – A Sony fél később megbukott a piacon.” Eriksenn hunyorogva ránk mosolygott a szemüvege mögül, és félszegen vállat vont.
A kollégámmal egymásra néztünk. Ezt a sztorit senki nem hinné el, gondoltam. Hogy felborult a világ, gondoltam. Aztán visszatértünk a vacsorára, a hatodik szaké után is tanultam újabb és újabb dolgokat Eriktől. nagyon emlékezetes volt az az este.
Amszterdam belvárosában minden hollandus ház tetején kiáll egy gerenda, rajta jókora kampóval. Erre azért van szükség, mert a szűk lépcsőkön nem lehet nagy tárgyakat felcipelni, klasszikus példa a hűtőszekrény, vagy a zongora – bár nem hiszem, hogy minden második háztartás alapkelléke egy Steinway volna. Ettől függetlenül minden ház kötelező kelléke a felső homlokzatból kiálló gerenda, egyszerűen ott van mindenhol. Erre akasztják fel a csigás kötelet, és mehet a huza-vona.
Első este, mikor megérkeztünk, a CAU-ba mentünk vacsorázni, rendhagyó módon. Kevésbé rendhagyó módon, a pincér egy magyar fiatalember volt. Most voltam harmadik alkalommal a CAU-ban (három a magyar igazság), és most sikerült először megértetni szándékunkat, miszerint extra karamellát szeretnénk kérni a palacsinta mellé. A magyar srác nagyon udvarias volt, és láthatóan jól érezte magát ott, mint munkahelyen. Érdekes, hogy mi magyarok szétkülönítve tudunk igazán jól teljesíteni, ha együtt vagyunk, valami nem stimmel. Megtaláljuk az összhangot nemzetközileg, szinte mindenhol ott vagyunk már. Több ismerősöm is kiment Londonba, volt, aki Amerikába, akit most említettem, épp Amszterdam szívében épít karriert… és látszólag mind jól megvannak. Valahogy mégis, mindezek ellenére úgy érzem, egy darabig mégsem akarok lelépni az országból. Egyelőre jó itt nekem, Budapesten, 5 évnyi munka után úgy érzem, hogy már letettem valamit az asztalra, ami még kivirágozhat, mielőtt lesöpröm. Egyike vagyok a keveseknek: egy magyar, aki pozitív.
Amszterdam remek alkalomnak mutatkozott ahhoz, hogy álmodozzak egy kicsit. Ahogy a többmilliós hifi cuccok között bandukoltam, furcsa dolgok fordultak meg a fejemben. Talán tényleg rossz helyre születtünk? Idekint valahogy minden olyan gördülékeny, az emberek olyan lazán dobálóznak a számokkal: „csak 3000 Euró, nem is olyan sok”… mindenkinek iPhone 6 van a kezében, de nem ritka az iPhone 6 Plus sem, és aki kicsit szolidabb vagy kevésbé jól borotvált, annak pedig iPhone 5S díszeleg a markában. És nincs más, az egész kiállításon ez a három készülék virít az összes zakó zsebéből.
A hely, ahol megszálltunk, önmagában beleillene egy jó filmbe. Az apartman ablaka pont a csatornára nézett, az első emeleten voltunk éppúgy, mint otthon, csak ezúttal nem a József utcai bennszülöttekre és az üres babakocsit húzó hatalmas cigányasszonyokra, hanem a ferde házikókkal teletűzdelt csatornára nyílt az ablak.
Hazafelé a repülőn egy pillanatra magával ragadt a félelem. Aztán rájöttem, hogy nincs miért félnem. Amikor mentünk a reptéri vonat felé, a pályaudvaron ki volt téve egy zongora „PLAY ME” felirattal. Egy fiatal srác játszott rajta, pokoli jól. A vonaton jött egy negyvenes kalauz hölgy és őszintén rám mosolygott, de nem csak rám, hanem az összes utasra. Eleinte hüledeztem, hogy hogyan lehetnek ennyire udvariasak hozzánk képest a hollandok, aztán arra gondoltam, hogy esetleg példát lehetne venni róluk. Azóta mosolyogva köszönök itthon a BKV ellenőröknek, sőt, ha este jövök fel a metróból akkor még el is köszönök tőlük, a boltban is mindig biccentve búcsúzok és nem marad el a mosoly akkor sem, ha a kasszásnak szar napja van. Én egy kicsit ott ragadtam Amszterdamban, csak azt a részemet hoztam haza, amelyik le akarja forgatni a Számháborút. Apropó, ha minden igaz, szombaton gyakorlunk a többiekkel, lassan itt a tavasz, és jön a forgatás, addig összerázom a csapatot.
Néhány kör a városligeti műlyégpályán
Amikor utoljára itt jártam, több, mint tíz éve, még nem volt ennyire fullos a bejárat. Persze most is sorban kell állnunk a jegyért, és 2000 Ft aránylag még mindig húzós, de nem érdekel, mert szeretem annyira a jégkorcsolyát, hogy ne érdekeljen. Mosolygok a sorban. Előttem és mögöttem is tizennyolc éves lányok csevegnek. Tizenötpercig várok, hogy sorra kerüljek: tizenöt percig hallgatom, ahogy előttem és mögöttem a nagy, üres semmiről beszélgetnek olyan hanghordozással, mintha a Wall Street brókerjeivel lennék körbevéve. Holott mindössze a szárított rózsa, az „érettségi után tuti szakít vele” meg a „attól kiszárad a hajad, nem?” jellegű foszlányok rohasztják az agyam. Nagyképűnek érzem magam, a semmitől. Jobban teszem, ha nem hallgatom őket. Óriási szakadék tátong közöttem és az utánam következő generáció között, nem is értem, nincs értelme foglalkoznom ezzel a kérdéssel, pláne most, hogy sorba kerültem.
Már a jégen vagyok. A koszorú úgy-ahogy megyeget, hátrafele még nem vagyok képes normálisan közlekedni, és a farolás továbbra is bakancslistán marad. De istenien érzem magam. Kerülgetem az embereket, zárul össze a sorfal mindenhol, és én még pont átcsusszanok. Nem tudom kommentár nélkül hagyni a háttérzenét, ami a pálya egyetlen sarkából szól egy 15 cm mély, túlvezérelt hangszóróból. A komment bennem elfüstöl, aztán miután eloltották a lángokat, kihúzom a kabátom zsebéből a fülhallgatómat, és a saját zenémet hallgatva körözök tovább. Isteni ez a korcsolyázás. Az egész hely pont attól jó, hogy jég van, hogy sokan vagyunk, hogy lehet körbe-körbe menni, mint egy halraj, és hogy egyedül én vagyok olyan bolond, hogy a saját zenémet hallgatom. Pedig pont ettől jó az egész. Csípős hideg a levegő, most hullanak le az első hópelyhek, a 2014-es év első, szalonképes és jókor érkező hópelyhei. Jólesik ez a semmittevés, ez a siklás üres fejjel. Már izzadok, mint a ló, de eszem ágában sincsen megállni. Nem gondolok az életemre, a gondjaimra, az örömeimre, az emlékeim is bezárultak, csak karcolom a rücskös jeget magam alatt, és száguldok, mint egy állat. Ilyenkor mindennél többet ér, hogy az ember egyedül lehet. A tömeg mintha nem is létezne, jobban egyedül vagyok, mint este lefekvéskor, vagy mint ahogy Tatán álltam a pályaudvaron. Ez a korcsolyázás lesz az idei év egyik legkedvesebb emléke, és fogalmam sincsen, hogy miért. Ki gondolná, hogy egy kis csúszkálás mindent egyenesbe hoz?
Izzasztó orvosság
Múlt hét csütörtökön elkaptam egy meglehetősen makacs torokgyulladást, nem tudom hogy vírust sikerült bezsebelni, vagy edzés közben kellett-e volna becsukni az ablakot, de már mindegy. Csütörtökön bementem dolgozni, hiba volt… a torkom óráról órára egyre jobban és jobban kapart, a bogáncsból szögesdrót lett, a szögesdrótból tűpárna, aztán már egy komplett vasbetonrúd szúrta ketté a garatomat. Estére be is lázasodtam, nem érzékeltem a külvilágból semmit sem, bár még sikerült eljutnom a nagymamámhoz, adott gyógyszereket és milánóit, meg egy olyan gyömbéres teát, amitől egyből jobban éreztem magam. Csütörtök este hazamentem, gyorsan lefürödtem, vacogva bebújtam az ágyba és állig húztam a bárányirha takarót. Közben a filmen járt az agyam, hogy a suhanó nyílvesszőt hogyan kamerázzuk majd le, meg ilyenek. A gyömbéres tea és a gyógyszerek hozták a várt hatást, elkezdett csorogni rólam az izzadtság, mozdulni se bírtam. Minden egyes nyelésnél, mintha üvegszilánkok mennének le. Forgolódtam a párnán, mire észrevettem hogy az egész tiszta víz, eldobtam és hoztam a szekrényből egy új párnát, meg a matrac másik végére feküdtem, amit még nem izzadtam szét. Szombaton ugyan a lázam elmúlt, helyette bedugult mindkét fülem, és elment a hangom. Kíváncsiságból belevilágítottam a fürdőszobai tükör előtt állva a torkomba, el is borzadtam a látványtól, mintha a nyolcadik utas díszlete lett volna a nyelőcsövem teteje, valami világos színű borzadály lerakódott a torkomba. Este megint izzadtam, mint a ló, és éjjeli egy órakor bekövetkezett gyerekkorom nosztalgiája: a fülfájás. Nem volt nálam só, gyertya, csak kövirózsaolaj, de úgy voltam vele, hogy ennyi fájdalmat még egy gyereknek is el kéne bírnia, szóval jobban teszem, ha alszom. Próbáltam valami nyugtatóra gondolni. Valamire, ami nem a filmmel kapcsolatos, sem a munkával. Átsuhant az agyamon: egyáltalán, mi a ménkűt művelek mostanában a melón és a videózáson kívül? Nem sokat, még filmet se néztem hetek óta, komolyan szégyellem magam, én, aki heti 3-4 filmnél általában nem hajlandó alább hagyni. Aztán megint jött valami hangemlék tompán, ezúttal egy másik feldolgozás: All the leaves are brown, and the sky is gray… I’ve been for a walk on a winter’s day… Láttam magam előtt a jazzkocsmát, a gitárt, a harmonikát, ahogy támasztom a falat és becsukom a szemem. Próbáltam rávenni a fülemet, hogy felejtse el a fájdalmat és a hangra összpontosítson, ami emlékezetből szól. Fészkelődtem közben, a párna vákumot termelt a hallójáratomban és megnyomta a dobhártyámat, bedugult füleim a véráram pumpálását hallatták felerősítve. Csak morogtam, nem mérgesen, tehetetlenül. Közben minden erőmmel az emlékbe kapaszkodtam, abba a kellemes hangra, és az elbűvölő mosolyra. Kivillanó fehér fogak, tánc. És a szövegre. All the leaves are brown, and the sky is gray… I’ve been for a walk on a winter’s day. Felültem az ágyban. Észre se vettem, hogy elaludtam. Már hajnali négy óra volt. Már nem fájt a fülem se. A California Dreamin’ bevált. Ma már nem izzadok ha lefekszem aludni, és a torkom se kapar, csak még olyan hangon beszélek, mint Steven Tyler, gondolom szombaton túl sokat harsogtam amikor a kávézóban szombat este felvettük a beszélgetős jelenetet Marc-kal. A főnökömnek lehet, hogy igaza volt, amikor azt mondta: Barna, túlhajszolod magad. Hasonlót gondolt a kollégám is. Meg a nagymamám is. Alvás kell. Hiába bírom ki hetekig úgy, hogy éjfélig, éjjeli 2-ig verem a billentyűzetet, egy idő után jelez a szervezet, és most csúnyán jelzett. Meg kell találni az egyensúlyt.
Más: ma este frankó videózás lesz, tűkön ülök. Azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy az Edi & Kolos együttest (featuring Brüll Ede) videózzam le zenélés közben, de ezúttal inkább otthoni gyakorlós, semmint LIVE hangulatban. Szeretem az ilyen „állok a gép mellett és nyomkodom” alkalmakat, főleg azokat, amik zenészekhez kapcsolódnak. Kicsit vigasztaló érzést vált ki belőlem, mikor ilyen értelmes és lelkes zenészekkel beszélgetek, eszembe juttatja a saját dédelgetett álmaimat, és valahol bizonyítja, hogy amivel foglalkozol, az hosszú távon mindig gyökeret ereszt. Nem furcsa? Amíg szomorúan álmodozunk valamiről, megközelíthetetlennek tűnik, aztán mikor elkezdünk látszólag bolyongva ráállni egy pályára, amiről tudjuk, hogy összefügg a mi galaxisunkkal, egyszer csak minden közelinek, és elérhetőnek tűnik. Ilyenkor békésen érzem magam.
bodrog kenutúra 2014
Pénteken egy órával korábban elkéredzkedtem a munkahelyemről, hogy időben elindulhassunk, persze a fuvar fél óra késéssel tudott csak startolni, de ennek nincs jelentősége. Tokajba érve már sötét volt és a borházak világítottak a sötétben. Csak a lankákat lehetett látni, de tudtam, hogy itt bizonyos időszakokban, meg ha süt a nap, a szőlőfürtök tartóléceit is láthatjuk. Este bertünk a táborba, úgy éreztem magam mint egy középiskolás ami valószínűleg azért van mert utoljára még tizenévesen éreztem így magam: az utazástól szétült seggel, telerakodva táskákkal beténferegsz a gyéren megvilágított kempingre, ahol minden irányból madárcsicsergés meg emberi zaj jön. No azért voltak itt önálló pillérek, mint a kötelező pálinka és a középen kiépített beton tűzhely, mi perceken belül odakerültünk. Nem voltam éhes, úgyhogy csak néztem amint a többiek sütik a vacsorájukat, részemről letudtam az estét egy gyümölcsös sörrel és egy paradicsommal (ebédkor telezabáltam már magam). Megtaláltam a mosdót, de öt percig zavartan álltam mert csak női mosdó feliratot tettek az ajtó fölé, az általam keresett szimbólum meg sehol. Úgy voltam vele, hogy inkább nem állok neki fürdeni hanem majd holnap kivizsgálom, hogy nekünk be szabad-e hatolni oda még akkor is, ha a nőkkel elvegyülve, varázspálcával lébecolunk?
Másnap kiderült a turpisság; a hátsó ajtónál nyílt a férfi mosdó. Mire felébredtem (pedig direkt mindenkinél korábban jöttem ki a szállásról) addig a környező házakból beszivárogtak és nekiálltak végezni a reggeli rutin szertartásos folyamatát. A melegvíz nemhogy elfogyott, de fél percen belül a hipotermiával küzdve próbáltam minél hatékonyabban eljuttatni a jeges vizet magamra, közben valaki betrónolt és a kőkemény szarszag megcsapta az orromat. Így, dideregve és minimális lélegzetvétellel kimenekültem a fürdőből, odakint meg a hamuszürke égbolt és némi esőpermet fogadott. Hát igen, mondtam magamban, lóbálva a törülközőmet, a kemping fíling már csak ilyen. Mire visszaértem, már majdnem mindenki felébredt, pikk-pakk összecsomagoltam mindenemet és rohantunk a furgonhoz, hogy amit nem viszünk magunkkal a csonakban, azt vigyék tovább a következő állomásra. Behuppantunk a csónakba, volt közöttünk egy nő is, aki az elején folyamatosan visítozott, hogy mindjárt beborulunk, holott rutinos evező volt. Én nem szóltam egy szót se (az elején), de a csónak tényleg elég ingatagnak bizonyult. Amúgy meg nem borultunk be. Szerencsére felesleges volt esőkabátot vinnem magammal, mert idővel aláhagyott a szitáló eső és néha, 1-2 pillanatra még a napot is láthattuk. Jókedvben nem volt hiány, én kifejezetten jól éreztem magam az elejétől a végéig. Láttunk teknősbékát, őzgidát (egy élőt és egy holtat a vízbe fúlva), sima békát, halakat, meg hát na, mindent amiről ez az élővilág szól. Kiderült, hogy a teljes útvonalat nem fogjuk teljesíteni, mert az árterület alacsonyabbra sikerült, mint a korábbi években és az egyik útszakaszt lezárták, mert odafészkelt egy réti sas. Mi dacoltunk a többiekkel és úgy döntöttünk, hogy ameddig lehetséges, továbbmegyünk, nem akartunk órákig várni a vacsorára és unatkozni a táborhelyen. Elkéredzkedtünk a túravezetőtől, aki sokat nem tiltakozott, igaz, védett övezetben jártunk és ő a parkőrökkel megállapodott, hogy csoportostul fogunk menni, de állítólag ott nem kezelik ezt olyan komolyan. Vagy valami ilyesmi. Szóval még 2,5 órát eveztünk és mire visszaértünk a helyre, kellően kifáradtunk, elvégre több, mint 7 órát lenyomtunk. Este slambuc volt a vacsora amiről eddig azt se tudtam, hogy létező étel, de nem volt rossz, vagyis én voltam baromi éhes. Két adagot benyomtam, utána tüzet raktunk, szájharmonikáztam egy keveset, de fél 10-nél nem bírtam tovább, elmentem aludni.
Felavattam a sátram. A hálózsákkal meg voltam elégedve, a madárcsicsergéssel már kevésbé. Fél négykor felriadtam, valami zümmögött a fejem alatt, és akárhogy csapkodtam a földet, nem hagyta abba. Valószínűleg a föld és a sátor közé beszorult egy szárnyas rovar, de véletlenszerűen és rettentő idegesítően zizegett, bármit próbáltam tenni. Megfordultam, ott meg egy másik bogár zajongott, a bal sarokban. Megelégeltem a dolgot és feltéptem a táskámat, halványan élt az emlékezetemben hogy Zsoltiék koncertje óta maradt egy pár füldugóm. És valóban, heuréka! Bedugott füllel azonnal sikerült elaludnom és fél 8-ig úgy húztam a lóbőrt, hogy az csak na. Reggelre megannyi bogár került a sátor két fala közé és egy helyben álltak, úgy néztek rám mint valami arénában, szinte vizsgálva, hogy mi lesz a következő mozdulatom. A következő mozdulatom a zipzár lehúzása volt és kidugtam a fejem… velem szemben a holtág, gyönyörű, tükörsima víz, és persze a továbbra is trécselő madártömeg. Elrohantam a mobilvécéhez, és sajnos most is úgy jártam, mint tegnap a zuhannyal, hogy más sokan előttem felfedezték ezt az opciót. Az előző este még sovány vigasznak tűnő illatosító mostanra teljesen hatástalanná vált, és a tegnap reggelihez képest lényegesen szúrósabb, áthatóbb, töményebb trágyabűz csapta meg az orrom, de nem volt mit tenni, hisz másfél napja nem is voltam vécén. Miután elvégeztem a dolgom, úgy léptem ki az ajtón, mint a gravitáció végén, ahogy Sandra Bullock kiúszik az égő/süllyedő űrkabinból, majd hatalmas levegővétellel a víz felszínére tör.
Vasárnap gyorsan hazaértünk, én ültem legelöl, mögöttem egy haverom, a nő utána és leghátul a kollégám, így elég stabillá tettük a hajót. Ami azt illet, kedvet is kaptam, hogy úgy Istenigazából meghúzzam az evezőlapátot. Mivel én diktáltam a tempót, a többiek kénytelenek voltak követni, de nem volt panasz. Szeltük a hullámokat, piszkosul felgyorsultunk, három óra alatt lezúztuk ugyanazt a távot, ami tegnap (igaz, hosszú pihenővel) 7 óráig tartott. A nő még meg is tisztelt egy olyan gondolattal, hogy Barna a hajó lelke. Mindenki hozzátett valamit a túrához. Visszafelé haladva viharfelhők jöttek, de el is illantak és hamar kisütött a nap, de annyira, hogy már naptej kellett. Egy-két tag a csoportból le is pirult rendesen. Mielőtt elhagytuk volna Tokajt, elmentünk a Lebuj nevű étterembe hogy megkóstoljuk a halászlevüket meg ettünk vegyes rántott halat krumplival. A desszert somlói volt és túrós-barackos palacsinta leöntve karamellával, a krumpli kivételével mindennel meg voltam elégedve.
Hazafelé nem gondoltam semmire, aludtam, bambultam, a semmidobozomban dekkoltam. Hazaérve kicsomagoltam a motyót és kiterítettem a bepárásodott sátrat hogy száradjon, megnéztem egy fél Top Gear epizódot és ledőltem aludni. Reggel tudtam volna még szunyálni, de jobban akartam az edzést, mint az alvást, így aztán elmentem bellezni. Most, két nap evezés és egy kiadós reggeli edzés is csak a külső hangulatrétegemet tudta lecsillapítani, nyugodt vagyok, nem nevetek, nem kiabálok, de odabent valamiért még mindig feszülök. El kéne menni futni, vagy úszni, de ami a legjobb lenne, kivenni két hét szabadságot és visszamenni Bodrogra hogy minden nap szétevezzem az agyam, közben Bob Marley-t hallgatnék és minden reggel halászlevet ennék, hozzá brassóit, normálisan sütött krumplival. A túra jó volt, nem azért, amiket láttam, hanem azért, mert érezhettem egy kicsit, hogy élek.
10 év
malom
Az egyik kettlebell gyakorlatot így hívják: malom. Oldalra hajolsz, miközben az egyik kezedet a fejed fölé nyújtod és a kézfejedre nézel. Közben a másik, lefelé nyúló kezeddel megfogod a súlyt és a feneked visszahúzod magad alá, úgy állsz fel, különben leterheled a derekad. Oldalirányosan mozogsz, ami hogyha egy Attraction darabban lennél, úgy néz ki, mint ha valami gémeskutat kellene megszemélyesíteni. Hogy jutott eszembe a malom?
Talán az összhatás, ahogy az ember izzadtan nézi a saját, ég felé nyúló kezét, keltett valamifajta hasonlatot a hétköznapi világommal. Hétköznapi életnek kéne nevezni, de én világnak nevezem.
Zárt, csendes és lassú világ ez. Ebben a világban ha kiáltasz, nem fogják visszaverni a falak, mert nincsenek falak, csak a saját elméd van, no meg némi közeg, a munkahely, az otthonod, és a vágyaid, az álmaid. A vágyak halványodnak, az álmok pedig szép lassan célokká kovácsolódnak. Eközben a tér és az idő törvényei látszólag lassan, de valójában az elmém számára követhetetlenül munkálkodnak. Nem nézek vissza a múltba, mert ha sokáig agyalok a régi dolgokon, azt veszem észre, hogy semmit sem tudok csinálni mert leköt a nosztalgia, a bánkódás, a tűnődés, az elmélkedés csupa olyan dolgon, amik csak az emlékezetemben léteznek.
Így aztán jóformán nem emlékszem semmire, néha még arra sem emlékszem, hogy becsuktam-e az ajtót magam után. Talán ez az, amit a hozzáértők koncentrációs zavarnak hívnak. Pedig meg tudnék rá esküdni, hogy becsuktam az ajtót… mégis visszamegyek, hogy megnézzem. És be van csukva. Az ébresztőt is ha négyszer nem, akkor egyszer se nézem meg elalvás előtt. Hol járok ilyenkor?
Össze-vissza pattogunk a saját gondolataink erdejében. Sokszor úgy érzem, rám ródul egy tonna agyalnivaló, mint mikor egy méteres magasságú papírhalmot a titkár elé hánynak. Aztán mint ha az űrhajó légzsilipét feltárnák, a vákuum kiszippantja az összes tartalmat. És megvakarom a fejem. Vannak, akik egész nap föl-le rohangálnak, utaznak, kommunikálnak, idegeskednek, esznek, veszekednek, öltöznek, és egy napon belül annyi információ érkezik, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt meg is jegyzi. Mások pedig a fél életüket eltöltik egy faluban, vagy a tengerparton, halásznak, vadásznak, tudomisén.
Kinek van igaza? Azt hiszem, ezen a téren nincsen egyetemes igazság. Mostanában egyre jobban megválogatom a szavaimat. Töményen jönnek elő, nehéz őket megfogalmazni, és ahogy kinyögöm, el is illannak. Nem ömlik a rizsa a számból, csak keresem a megfelelő mondatot, de miközben kimondom, megbicsaklik a nyelvem. Mit lehet ilyenkor tenni?
Ezzel önmagában nincsen baj.
Jegyezd meg: néha egy mély lélegzet is lehet feleannyira frissítő, mint egy egyhetes szabadság.
Pesti vagyok, hülye pesti
Régen volt két kitűzőm, és az egyikre az volt írva hogy „Pesti vagyok” a másikra pedig hogy „Hülye Pesti”. Mikor elszakadt a fekete tarisznyám, megváltam a kitűzőimtől is. Volt közöttük olyan, ami sárga mosolygós arc volt, vagyis nevezzük nevén a dolgokat, Smiley, és volt olyan is, aminek műszaki vagy számítógépes vonatkozása volt. De ez már a múlt, a mostani tarisznyámon nincsen egy kitűző sem, pedig a fejemben több ezer közül tudnám kiválasztani az oda megfelelőt. A két pesti kitűzőt visszatenném például, csak azt írnám rá: Pestiek vagyunk, Hülye Pestiek, és nem lenne ebben cinizmus, mert a környezetemben mindenkiben van egy kis egészséges hülyeség. Vagy kevésbé egészséges, főleg, ha eszembe jut, amikor ültem a 4-6os villamoson és felszállt két cigány lány, lehettek max. 13 évesek. Mellettem ült egy középkorú hölgy és a cigány lány rászólt a tőlük megszokott hanghordozással, hogy „ne haraguggyon, ide űlhetek? Mer terhes vagyok”. A Nő ránézett és kérdezte, hogy most viccel? Erre a cigány csaj csak kajánul vigyorgott és várta az ő kis igényelt ülését. A Nő megrázta a fejét és kinézett az ablakon, erre a cigány kiscsaj felhorkant, mondván hogy „ezt nem hiszem el”, majd vihogva továbbmentek a villamos másik végébe. Pestiek vagyunk, hülye pestiek. Mai napig nem jöttem rá, hogy mi a Parlament célja, hogy miért van ott, és hogy mi célja a benne lévő embereknek. Gondolom innen irányítják az országot, de az elégedetlen nép pont az ellenkezőt panaszolja. Valahogy amióta tudok írni és olvasni, mindenhol csak azt hallom és látom, hogy az emberek szenvednek, és az egyetlen, aki tehet erről, az a párt meg az ország. Akkor minek van itt a parlament? Robbantsuk fel, és kész! Ja bocsánat, nem robbanthatjuk fel… ahhoz túl hülyék vagyunk, hogy robbanóanyagot gyártsunk, az okos emberek már mind elhagyták az országot. Volt itt annyira okos ember is, aki részt vett az atombomba tervezésében. És ő is magyar volt, de hogy pesti volt-e, azt nem tudom. Egyébként nem minden pesti hülye. Sőt, a nagy rész normális, a hülyeséget magukban tartják. Csak az a baj, hogy néha a normális dolgokat is hülyeségnek nézik, és ugyanúgy magukban tartják azt, amit ki kéne mondaniuk. Aztán vannak olyanok, akiknél a hülyeség és az úgynevezett normális gondolat összekeverődik, ezért váltakozva lökik ki magukból, attól függ, hogy épp mit dob ki a gép. Mostanában arra gondolok, hogy kézben tartom az életemet. Arra gondolok, hogy nyáron forgatunk valami amatőr, jópofa kisfilmet. Arra is gondolok, hogy művészfilmet kéne forgatnom a pesti életről. Gondolok én sokmindenre, de ezekre nagyon sokszor. Már előre látom a kommenteket a YouTube ablak alatt, hogy nézzétek, egy újabb Pesti Hülye. És ennek soha sincs vége. Kérdem én, mi a probléma? A probléma valójában az, hogy nincs probléma. És a problémamentességben az emberek félni kezdenek, és elkezdik generálni az ostoba, sértődős, okoskodó, kapzsi, fontoskodó, bölcsészkedő meg még ezerféle gondolatokat. Ki érti ezt, mert én nem.
Go-Free
