Az egyik kettlebell gyakorlatot így hívják: malom. Oldalra hajolsz, miközben az egyik kezedet a fejed fölé nyújtod és a kézfejedre nézel. Közben a másik, lefelé nyúló kezeddel megfogod a súlyt és a feneked visszahúzod magad alá, úgy állsz fel, különben leterheled a derekad. Oldalirányosan mozogsz, ami hogyha egy Attraction darabban lennél, úgy néz ki, mint ha valami gémeskutat kellene megszemélyesíteni. Hogy jutott eszembe a malom?
Talán az összhatás, ahogy az ember izzadtan nézi a saját, ég felé nyúló kezét, keltett valamifajta hasonlatot a hétköznapi világommal. Hétköznapi életnek kéne nevezni, de én világnak nevezem.
Zárt, csendes és lassú világ ez. Ebben a világban ha kiáltasz, nem fogják visszaverni a falak, mert nincsenek falak, csak a saját elméd van, no meg némi közeg, a munkahely, az otthonod, és a vágyaid, az álmaid. A vágyak halványodnak, az álmok pedig szép lassan célokká kovácsolódnak. Eközben a tér és az idő törvényei látszólag lassan, de valójában az elmém számára követhetetlenül munkálkodnak. Nem nézek vissza a múltba, mert ha sokáig agyalok a régi dolgokon, azt veszem észre, hogy semmit sem tudok csinálni mert leköt a nosztalgia, a bánkódás, a tűnődés, az elmélkedés csupa olyan dolgon, amik csak az emlékezetemben léteznek.
Így aztán jóformán nem emlékszem semmire, néha még arra sem emlékszem, hogy becsuktam-e az ajtót magam után. Talán ez az, amit a hozzáértők koncentrációs zavarnak hívnak. Pedig meg tudnék rá esküdni, hogy becsuktam az ajtót… mégis visszamegyek, hogy megnézzem. És be van csukva. Az ébresztőt is ha négyszer nem, akkor egyszer se nézem meg elalvás előtt. Hol járok ilyenkor?
Össze-vissza pattogunk a saját gondolataink erdejében. Sokszor úgy érzem, rám ródul egy tonna agyalnivaló, mint mikor egy méteres magasságú papírhalmot a titkár elé hánynak. Aztán mint ha az űrhajó légzsilipét feltárnák, a vákuum kiszippantja az összes tartalmat. És megvakarom a fejem. Vannak, akik egész nap föl-le rohangálnak, utaznak, kommunikálnak, idegeskednek, esznek, veszekednek, öltöznek, és egy napon belül annyi információ érkezik, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt meg is jegyzi. Mások pedig a fél életüket eltöltik egy faluban, vagy a tengerparton, halásznak, vadásznak, tudomisén.
Kinek van igaza? Azt hiszem, ezen a téren nincsen egyetemes igazság. Mostanában egyre jobban megválogatom a szavaimat. Töményen jönnek elő, nehéz őket megfogalmazni, és ahogy kinyögöm, el is illannak. Nem ömlik a rizsa a számból, csak keresem a megfelelő mondatot, de miközben kimondom, megbicsaklik a nyelvem. Mit lehet ilyenkor tenni?
Ezzel önmagában nincsen baj.
Jegyezd meg: néha egy mély lélegzet is lehet feleannyira frissítő, mint egy egyhetes szabadság.