Filmkritikák – Bari Blogja

Dűne – film, könyv, gondolatok

Korábban csak részleteket láttam a korábbi filmből, illetve az ezredforduló környékén legyártott televíziós epizódokból. Akkor még gyerek voltam és nem is nagyon fogtam fel a történteket, illetve az sem volt világos számomra, hogy mit keresnek kéken világító szemű emberek a sivatagban, az meg pláne érthetetlen volt, hogy miért fontosak az óriáskukacok. Denis Villeneuve neve miatt döntöttem úgy, hogy beülök a 2021-es Dűnére. Mielőtt azt gondolnád, hogy filmkritika következik, sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem vagyok filmkritikus, ezért nem/sem fogok róla részletekbe menő elemzést közzétenni. Annyit persze leszögezhetek, hogy idén ez a cím hozta meg számomra a legjobb moziélményt. Meg valami mást is.

Azért döntöttem úgy, hogy blogposztot írok a Dűnéről, mert egy nagyon furcsa információs flow-ként élem meg a történet, és minden hozzá fűződő dolog befogadását. Furcsa, hogy milyen asszociációk, részletek és összetevők vettek rá, hogy felfedezzem az Arrakis, az Atreides-család és úgy általában egy korábban totális közönnyel félretolt univerzum rétegeit. Miért használtam az előbb a „furcsa” szót?

Mert a filmélmény, a vásznon megjelenő színészek arca, a zeneszerző munkássága, utána pedig a történet témája, ezek mind egy információs mátrixként kezdtek el gyökeret verni az agyamban, ami olykor még az éjszaka kellős közepén is gondolkodtat, foglalkoztat. Nemcsak a filmen kezdtem el gondolkozni, hanem a filmiparon is. Nemcsak a színészek filmben nyújtott teljesítménye jutott eszembe, hanem minden hozzájuk kapcsolódó, korábbi tartalom (például Oscar Isaac a Jelenetek egy Házasságból HBO remake-sorozatban). Régebben egy jó film megnézése annyit jelentett, hogy leültem, kikapcsolódtam, utána 1-2 napig tűnődtem, töprengtem, elmélkedtem a látott/hallott narratíván, majd elengedtem. Most nem olyan egyszerű elengedni. De mielőtt egy önismétlődő és dögunalmas önanalízisbe kalauzolnálak, ideje rátérnem a lényegre.

Sokan mondják, hogy mennyire akutális a Dűne, hiszen klímaelemzők és tudósok sokasága figyelmezteti a társadalmat a jövőben Földet is érintő, globális felmelegedés miatti regionális vízihányra. Én ennél kicsit többet is láttam benne. Az ember hatalommal szembeni tehetetlenségét. Hogy kivételesnek, emberfelettinek kell lenni, különben esélyed sincsen a fölötted lévő hatalmi ággal szemben. Ugyanakkor hogy a szegények is részesei a világnak, ők is itt vannak velünk, és ők sokkal takarékosabbak (kénytelenek) az életfenntartás szempontjából létfontosságú forrásokkal.

A nap végén azonban mindez csak fikció. A kikapcsolódást, szórakozást, szellemi fejlődést és kulturált időtöltést szolgálja. Ugyanakkor nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy hova jutok el a könyv(sorozat) kiolvasása után, ugyanis most ezt tűztem ki célul. Jó lenne az ismerőseimmel összeülni és hosszasan beszélgetni erről a történetről, szimbolikájáról, a karakterrajzokról és a narratíva ok-okozati szálairól. De részben a felnőtté válás, részben a gazdasági válság, részben pedig a home office miatt olykor én is úgy érzem magam, mintha a régi életemtől egészen eltérő színtéren, egy másik bolygón tartózkodva írnám e sorokat. Búcsúzóul fogadd szeretettel Hans Zimmer Dune OST albumának legtöbbször meghallgatott zeneszámát!

Milyen film a The Father (Az apa)?

Az öregedő apa elutasítja gyermeke segítségét. Miközben próbál rájönni a körülötte lévő változásokra, egyre jobban kételkedik szeretteiben, saját elméjében és végül a valóságában is.

Anthony Hopkins eddigi legjobb alakítása, minden másodpercnyi játékidő, amit maga után hagyott, hitelességről és a karakter átéléséről ad bizonyságot. Olivia Colman és a többiek nem kevésbé tették oda magukat.

A történet felépítése egyszerre óvatos és kreatív, az elme, emlékek és tér érzékelése egyre inkább viszályba lépnek egymással. Minél többet ért meg a néző, annál kevesebbet ért a főszereplő. Ez még Christopher Nolan – Mementójánál is nemesebb szintre emeli az emlékbajos karakter bemutatását, más kérdés, hogy a történetmesélés itt javarészt lineáris, vagyis ahogy halad az idő, egymásra építve, nem pedig rapszodikusan kapjuk az információt.

A végkifejlet szívbe markoló és nem pozitív felhanggal hagyja a nézőt stáblistát bámulni. Az értelmes és fontos filmeknél azonban elnézhető, hogy nem felemelő, vagy katartikus befejezéssel záródjanak. Ettől függetlenül nehéz téma, amihez kell egy alaphangulat és rugalmasság, különben könnyen könnyekben találja magát a néző, kihagyni viszont nem érdemes.

Milyen film a Tiszta szívvel?

https://www.youtube.com/watch?v=pCdEhuRU7W4

Sokan érdekes viszonyban állnak (ha egyáltalán állnak) a magyar filmekkel. Egyeseken például bizonytalanság lesz úrrá rajtuk, amikor jegyet kell váltani a moziban és a műsorra pillantanak. Három másodperc után általában inkább elengedik a magyar film megtekintésének gondolatát és továbblépnek a hangzatosabb, érdekesebb, ismerősebb külföldi film megnézéséhez. Én is hosszú ideig közéjük tartoztam. A Tiszta szívvel azonban egyike azoknak a védőoltásoknak, amely segített megváltoztatni hozzáállásomat a hazai termés iránt.

Nem nézek tévét. A nagyszüleim viszont igen. Néha láttam pl. náluk menni a Megasztárt, meg ilyen-olyan tévés műsorokat. Akkor láttam Till Attilát, máshol nem igazán. Nem vetettem meg őt vicsorgó vigyora és kényszeresen összeszűkülő szemhéjai miatt, hiszen milyen legyen egy műsorvezető? Folyton pozitívnak kell lennie, energiát kell sugároznia. Nem gondoltam róla semmi rosszat, hiszen emberileg nekem nem ártott semmit, csak végzi a munkáját, a médiát pedig mindenki döntse el, hogy megéri-e fogyasztani. Én a tévét életem végéig száműzni fogom, a mozi mellett viszont kitartok. Na de térjünk a lényegre!

A film hangvétele dinamikus, néha kicsit száraz és kemény, amolyan életszagú, de nem Sorstalanság-szerűen fojtogató indítással. Börtönből frissen szabadult hősünk (Thuróczy Szabolcs) ismerős lehet egyeseknek a méltán dicsért Aranyélet c. sorozatból. És lesznek még ilyen arcok, színészek, akiket felismerhetsz innen-onnen, de zömében színvonalas produkciókból.

Néha elolvasom a nézők véleményét, melyekből például a port.hu-n is Dunát lehetne rekeszteni. Vannak itt nagyon pozitív és gyűlölködő hangvételű, feltűnően negatív értékelések is. Némelyik közülük inkább Till Attila médiavilágból ismert, kényszeresen kétdimenziós jellemét támadják, megkérdőjelezve filmgyártási képességeit, mások a filmet degradálják „paródia” kategóriába. Azt gondolom, hogy a nézői kommenteket ugyanannyira haszontalanok, mint amennyire hasznosak. Ezt a bejegyzést sem szánom kritikának, mert minél több filmet látok és minél több emberrel beszélgetek filmekről, annál egyértelműbb, hogy a vélemények sok esetben eltérőek. Mindenki maga kell, hogy döntsön arról, hogy jó film-e a Tiszta szívvel.

Némileg elszomorító annak a ténye, hogy a sok pozitív fogadtatás és a stábtagok igyekezete ellenére alig 24 000 dolláros bevételű produkció lett (már ha lehet hinni a Wikipédiának). De mit élhet át egy rendező, aki ekkora pénzügyi bukásnak lesz főtanúja, veszíthet-e bármit lelkesedéséből, venné-e a bátorságot egy újabb jövőbeni próbálkozáshoz?

Szerintem megállja a helyét technikai szempontból is, ráadásul valahol nemes a koncepció a mozgáskorlátozott társadalom kiemelése miatt. A karakterek nem unalmasak, a történet lélegzik és a fentebb említett életszerűség mellett természetesen nem ritkák a valóságtól elrugaszkodott, irreális pillanatok sem, de a film valahogy emészthetővé teszi saját sántaságait. Csak ne kövesd el azt a hibát, mint oly sokan, hogy nem nézed végig! Mert a végén lesz minden érthető. Még ha kis csalódással is jár, maga az élet is bővelkedik csalódásokban és akár mozgáskorlátozott vagy, akár nem, remélem, téged is úgy meg fog szólítani a történet, ahogy engem.

A magyar filmekben az a legjobb…

Segítsetek egy kicsit! Vannak nagyon rossz és nagyon jó magyar filmek. És noha egyesek azt gondolják, hogy jó magyar film nincsen, ha Te, kedves olvasóm, hozzám hasonlóan filmőrült vagy, akkor biztosan belátod, hogy igenis vannak sokszor megnézhető, fantasztikusan sikerült magyar filmek. De mitől jók ezek a „legjobb magyar filmek”? Mi az, ami közös ezekben a hazailag kiemelkedő alkotásokban? Segítsetek nekem! Kérlek, írd le nekem ide a bejegyzés alá, kommentben, hogy szerinted miért szerethetőek az igazán jól sikerült magyar filmek, és mi az a titkos összetevő, amit mindegyikben felfedeztél!

Egy film, amit csak ajánlani tudok – Senki Többet

Újabb gyöngyszem, amely bizonyítja, hogy a közelmúltban is készültek jó filmek, amelyeket a filozofáló hajlamú, művelt nézők, ínyencfalatra vágyó moziőrültek, vagy egyáltalán nyitott gondolkodásúak ugyanúgy élvezhetnek, mint a romantikus cselekményre áhítozó, elvárás nélküli hölgyek, vagy akik szimplán szépérzékkel nézik egy mozgókép snittjeit.

A Senki többet cselekménye a világ legdrágább aukcióinak, legmagasabb értékű antik tárgyainak szférájában játszódik, melynek közepén főszereplőnek áll be Virgil Oldman, az öregedő, ugyanakkor zseniális műértő és különc értékbecslő szakember. Oldman-t egy ifjú örökösnő, Claire Ibbetson bérli fel, hogy hagyatékként rázúdult szülői kastélyát felbecsülje és annak gigantikus tárgyhalmazát aukcióba bocsássa. Valamilyen oknál fogva Claire sosem jelenik meg személyesen. Oldman egyik ismerőse, Robert segít a Claire hagyatékában talált mechanikus alkatrészek összeszerelésében, miközben tanácsokkal látja el hősönket, hogy miként barátkozhatna össze a lánnyal. Oldman másik barátja, Billy Whistler pedig abban nyújt kezet, hogy folyamatosan gyarapodó, mester festményekből álló gyűjteménye gyarapodjon.

Már csak a műtárgyak megjelenése ad egy kis egzotikumot a képsoroknak, melyek összessége egyes kritikusokban közönyt indít, bebeszélt üzenetet sejtet, másfelől a Filmtetten publikált ajánlóban szépen megfogalmazott, több ponton is dícsérő szavakat zsebelhet be. Engem végig lekötött, a beállításokat szépnek találtam és a színészi játék sem múlta alul várakozásaimat, sőt. A Cinematrix cikk írójával ellenétben én valamennyi szereplőt értékesnek mondanám, minden alkotóeleme segít e filmnek, hogy nézője kicsit átverve tévelyeghessen a film konfliktusa és megoldása felé, épp olyan bizonytalanul, mint amilyenné Oldman is válik végül. Erősen ajánlom e film megtekintését, szerintem másodszor is meg fogom nézni.

Milyen Film a fegyvertelen katona?

Nem áll szándékomban kritizálni ezt a filmet, mivel helyettem már megtette nem egy szakavatott író, újság, magazin. Ha azért jöttél a blogomra, hogy e konkrét címről tájékozódj, akkor ha ezt a filmajánlót és ezt a cikket elolvasod, akkor nagyjából sejtheted, hogy milyen film a Fegyvertelen Katona. Én ma inkább csak elmélkedek az említett film kapcsán, kicsit eltekintek a történettől és az összképet próbálom elemezni.

A korábbi Mel Gibson filmekben a művészi beállítások és a szavak nélküli történetmesélés több sikerrel voltak képesek megmutatkozni. A dialóg és a karakterábrázolás ill. casting nem ütötte meg azt a mércét, amit egy ilyen script megérdemelt volna. A digitális utómunka és az ultra-professzionális világítástechnika szinte minden jelenetben felhívta magára a figyelmem. Olyannyira tökéletesen akartak egyes snitteket bevilágítani, hogy elvonták a figyelmem a konkrét történetről a film már-már irreális tökéletességei.

Tökéletesen megértem, ha valaki mezei kikapcsolódási szándékkal beült a Fegyvertelen Katonára és pozitívan, elismerő gondolatokkal távozott róla mind a látványt, mind a történetet illetően. Nekem mindkettő kapcsán az jutott eszembe, hogy olyan akar lenni mint az Acéllövedék stb. stb. A háborús film mint zsáner pont azért iszonyatosan nehéz, mert néhányszor már körbejárta a filmipar s nem sok újat tud mutatni azon kívül, hogy a maszk/pirotechnika/kaszkadőr területek egyre profibb és merészebb motívumokat tesznek láthatóvá. De ez csak az én meglátásom. Bizonyára vannak, akik sosem unják meg a II. VH-t és úgy egyáltalán a háborús, hősies históriákat.

Szubjektív megítélésem szerint a legjobb háborús filmek közt szerepelnek olyan címek, mint a Ryan közlegény megmentése, a Das Boot és a Becstelen Brigantyk, jóllehet, utóbbi erősen alternatívvá teszi a történelem cselekményét, de hangulatában attól még megfogott. Elképesztő munkát fektettek a Fegyvertelen Katonába, effelől semmi kétségem, egyszer meg lehetett nézni. Aki kíváncsi rá, itt látható egy hosszabb interjú, amelyben Mel Gibson (és még számos neves rendező) beszél a közelmúltban leforgatott művéről.

Milyen film A Nyomozó?

Nem is annyira film kritika ez, mint ahogy a poszt alanyát képező film sem annyira akar a megszokott zsánerhez ragaszkodni. Lenyűgözött, hogy mennyire változatos komment áradat vette körül A Nyomozó c. filmet a port.hu oldalán, mint ahogy a rendező, Gigor Attila szavait olvasva is felkaptam a fejem: egy alkotó, aki elismeri, hogy úgymond „béna”, de ezzel együtt tudatosan használja az eszköztárát. Ez valahogy józanná tette a saját megközelítésemet is. A lenti sorokat azért gondoltam megosztani kedves olvasómmal, hogy némileg igazolást adjak arra, hogy itthoni terméssel is lehet foglalkozni, továbbá, hogy kísérletet tegyek „a magyar filmeket nem bírjuk” nézet csillapítására. Nem vagyok szakavatott kritikus, ezért inkább csak néhány saját szemszögből megfogalmazott gondolat következik, kiegészítve az általam lényegesnek gondolt pontokkal.

Milyen film A Nyomozó? részletei…

Milyen film a Zsivány Egyes?

Most írhatnám azt, hogy fú de jó volt, csak akkor hazudnék. Természetesen itt csak a saját benyomásaimat közölhetem, de halkan megjegyzem, hogy a mellettem ülő barátaim véleménye sem nagyon különbözött az enyémtől. Most nem elemzem ki a filmet részleteiben, inkább csak konklúzió szerűen jöjjön a lényeg: jó szereplő válogatás, gyönyörű látványeffektusok, hibátlan vágás, középszerű sztori, kiszámítható konfliktusok, elcsépelt dialóg, lemásolt motívumok, túl hosszú játékidő. Nem mondanám feltétlenül rossznak a Zsivány Egyest, csak azt érzem, hogy nem tartalmaz újdonságot a régi Star Wars epizódokhoz képest. Értelemszerűen szorosan össze kell, hogy csatlakozzon az Új Reménnyel hiszen egyszerű történetet mesél el, a sokak által kedvelt klasszikus trilógia előzményeként. Ezzel nincs is gond, csak amikor a szereplők mozaikszerűen ismétlik az előző filmben látott mozdulatokat, az nekem valahogy ordítva közli a pénzcsinálási szándékot. Egy több, mint 200 millió dollárból gyártott produkció sem lehet hibátlan, másfelől a digitális technika nem tudja pótolni az élő ember arcát. Utóbbi számomra erősen megtörte azt a vékony kis szálat, ami összekötött a vászonnal, utána már csak azt vártam türelmesen, hogy érjen véget a film, és hadd menjek haza. Rajongóknak bizonyára kellemes, nosztalgikus kikapcsolódás, nekem egy pénzcsináló látványorgiánál nem több.

Milyen film a Liza, a rókatündér?

Kritikának nem nevezhetem, amit írni szeretnék róla, eleve valahogy abszurd érzés lesz úrrá rajtam amikor magyar filmekről kell véleményt alkotnom, két okból is. Egyrészt nagyon kevés itthon készült produkcióról gondolom, hogy megüti a „jó film” mércét. Ez persze mint annyi más művészeti/ipari ág, ízlés szerint változó. Van akinek bejön egy Koltai vagy Tarr, van, aki rosszul lesz tőle. Épp olyan megosztónak látom a saját gyümölcsünket filmes téren, mint amilyennek magát a nemzetet is, vannak nagyon szimpatikus és unszimpatikus adottságok, jellegzetességek a magyar kultúrában illetve az egész nemzet mentalitásában. Azért is írok furcsa érzéssel az itthoni filmekről, mert némelyik még a film nézés tevékenységétől is képes volt pár napra vagy hétre teljesen eltántorítani, ugyanakkor én, aki része vagyok ennek a társadalomnak és gépezetnek, szintén arról álmodozom, hogy filmezhessek, akár magyar nyelven. Viszont olvastam erről a Lizáról. Láttam róla kritikát YouTube-on is, ami az én gondolataimat is össze tudta róla foglalni egész ügyesen, kiegészítve még pontosabb meglátásokkal és egyes részletek kiemelésével. Akkor hát minek írjak róla egy 139. véleménykifejtést? Nos, egyrészt mert megérdemli, másrészt pedig ha már egyesek veszik a fáradtságot, hogy filmet forgassanak, akkor én is leütöm a billentyűket, hogy visszajelezzek a munkájukra. Ugyanis a fejlődés egyik elsődleges eszköze a visszajelzés.

Nem mintha azt gondolnám, hogy a magyar filmnek fejlődnie kellene jobban annál, ahogy most halad előre. Megy a maga útján, igaz, kis elmaradottsággal az északabbra vagy nyugatabbra fekvő nemzetek, vagy éppen japán (ha már a Liza a rókatündérben is olyan hangsúlyos japán) területén. Vannak klasszikus betegségei, „bénasága” és erőltetettsége a Magyar Filmnek, amiket egyszerűen el kell felejteni, de nem felejtünk könnyen, mi magyarok, szeretünk sokat rágódni sokáig olyasféle dolgokon, amiknek már rég nincsen jelentősége, vagy ami sosem volt igazán fontos. Lehet hogy az utóbbi mondat önmagában nem igaz, de az általam eddig megnézett filmekkel az volt a bajom, hogy ezt a feltételezést akarták velem elhitetni.

Most viszont térjünk rá Lizára. Balsai Móni jó választás volt, igaz, az elején még meg kellett szoknom hogy ez egy mese, és infantilis reakciói, Gollam-ra hasonlító üveges nézése illetve ahogy a karakterek is mondják, „ufós” karaktere része a műsornak. Ezt a film feléig sikerült elfogadnom, onnantól kezdve még kicsit bele is tudtam élni magam a szituációba, elfogadva a groteszk vagy hogy is mondjam, különc mellékjelenségeket. A magyar különcség, a tarkaságra és másságra való tehetség szintézise minden perc, amit leforgattak ebből a filmből, eltekintve néhány apró szőrszáltól, amik csiklandóssá, illetve illúziótörővé tették a vele folytatott mentális kapcsolatomat. A végére nem akartam kikapcsolni, érdekelt, hogy mi lesz, kíváncsi voltam a karakterek soron következő mondataira, és elfogadtam a mesebeli atmoszférát is, eltekintve az erőltetett sztereotipikus vagy éppen egyértelműen utalásos „másolat” helyszínektől, nevektől illetve létesítményektől stb. Ha már szóba került a másolás, meg kell említenem egyes motívumok kísérteties hasonlóságát olyanokra, amiket korábban néhány rendező (gondolok itt olyan nevekre mint Tarantino, Wes Anderson, Tim Burton vagy éppen Myazaki) alkalmazott és stílusjegyként dobálta a saját szalagjára. Most jöttem csak rá, hogy egyes rendezők jól ismert trükkjei, módszerei mennyire beleintegrálódtak a filmszakmába.

Ujj Mészáros Károly nem egy filmes iskolából frissen kitáncolt lelkes ifjonc, hanem rutinos szakmabeli, aki életkorának egyenlítőjén beérett eszközöket talált magának, amikről úgy gondolja hogy működnek és megéri bevetni őket. Nekem ez jött le a Liza képkockáiból, nyilván nem egy ember fog sikert illetve ízt generálni egy komplett mozinak, de hogy a rendezés életbevágóan fontos volt ezúttal, afelől semmi kétségem. A magyarosan ügyetlen, néha elszórt poénokat kellően halkan vagy röviden zavarták le ahhoz, hogy az erőltetettség jeleit még ne érezzem kiömleni a képernyőből. És ez nekem már olyan dolog, amit magyar filmben a javulás, továbblépés és frissesség jelzők valamelyikével látnék el. A képi világot mindenki dicsérte, így azt most nem részletezem, csak annyit teszek hozzá, hogy igen, jól csináltak mindent.

Volt értelme megnézni a Liza a rókatündért? Igen. Ajánlom megtekintését azoknak, akik nem látták és amúgy nem kedvelik a tipikus magyar filmeket? Igen. Mert ez nem tipikus. Nem lövök le poént, ha hozzáteszem, hogy ez egy mese, tessék akként kezelni. De nem gyerek mese, felnőttek fogják érteni, és felnőttek tudják majd „odaképzelni” a főszereplő és az „áldozatok” körüli, meg nem fogalmazott, de ráhúzható sztereotípiákat. Megnézném újra? Nem. De a végén jó érzésem volt, és amiatt tényleg hasznosnak éreztem a vele való foglalkozást.

Ha értékelném – 7/10 – Köszönöm azoknak, akik hozzájárultak, hogy valami kis plusz legyen benne/belőle.

Milyen film az Aljas Nyolcas?

Röviden: Az Aljas Nyolcas egy olyan film, amiért megéri moziba ülni, vagy megvárni a Blu-ray verzió forgalomba kerülését, előrendelést leadni, aztán tűkön ülve várni, hogy megérkezzen a lemez és azonnal bedobni a lejátszóba, majd végigülni három órát. Persze ezt a három órát igény esetén meg lehet szakítani nagyjából középtájon, vagy valamelyik tipikusan Tarantino-motívumként elkönyvelt fejezetcím beúsztatásakor, hogy gyorsan újratöltsük az üdítőt, dobjunk egy sárgát, vagy tudom is én. Eltérünk a tárgytól, vissza a hullámvasútra!

Csak Tarantino tud Tarantino filmet forgatni, és noha ez erősen sekélyes kijelentés, primitíven álcázott dícséret, mégis ennél közelebb nem tudok lépni az igazsághoz. Mert kaszkadőr Mike foglalkozása Kaszkadőr, és csak a Hattori Hanzo szamurájkard képes összecsapni a szintén Hanzo pengével. Így van ez rendjén. Talán tényleg hosszú film az Aljas Nyolcas, és talán tényleg ingerszegény a maga módján, ugyanis nem arra készült, hogy a befogadóképességünket ostorozza (dehogy is nem), jobban mondva kevésbé a vizuális orgia fenntartása a cél. Erről ír nem egy online kritika is, a legnagyobb portálok említik az unalmas párbeszédeket és egyéb tényezőket, amikbe talán bele lehetne kötni – ha minden áron akarnánk. De az Aljas Nyolcas ennél sokkal többről szól, főleg azok számára, akik már eleve ott tartják polcukon az első hét Tarantino lemezt és akik tudnak a sorok között olvasni. Nem is ragozom tovább, ínyenceknek kötelező darab, kötelező, és jaj de örülök, hogy ma ilyen filmeket is legyártanak. Csak így tovább Mr. Tarantino, várom már a „kilenc kegyenc” illetve bármi egyéb következő projektjét, ami kipattan elvetemült, különc és lázadó koponyájából!

Ha értékelni kéne: 10/10

De mindenképp kell hozzá jó kép, jó hang, lehetőleg vetítővászon, és egy kényelmes fotel! Ezek nélkül nem lehet végigízlelni az Aljas Nyolcas hóból vérbe fulladó mesevilágát!