Címke: sci-fi

Frankenstein a lelkembe taposott

Első reakció: Hogyan tud valaki 18 évesen ilyet írni? De előtte egy kis háttértörténet: Gyerek- és tinédzser korszakomat főleg filmnézés és videójáték töltötte ki. Az általános, majd középiskolai kötelezőket leszámítva nem olvastam világirodalmat. Néhány fantasy sorozatot nagy örömmel befaltam, de amikor tehettem, inkább a számítógépem előtt ültem. A húszas éveimben a fejlődni, bizonyítani vágyás vezérelt, ezért már többet olvastam, de főleg ismeretterjesztő, vagy önmenedzsment témájú könyveket. Az irodalmi művek felé akkor kezdtem el komolyabban nyitni, amikor Nikit megismertem. Az, hogy „rászoktam” a világirodalmi klasszikusokra, nagy mértékben neki köszönhető, ezért nagyon hálás vagyok. Közös esti rutinunkká vált az elalvás előtti könyvolvasás, amit egyébként mindenkinek nyugodt szívvel ajánlok. Jobban lehet aludni, ha előtte átrágsz egy kis Jókait, Murakamit vagy Bulgakovot. De hogy a Frankensteintől jókat fogsz-e álmodni? Na azt nem garantálom. Ezt a regényt édesanyámtól kaptam, aki tudja rólam, hogy amikor épp nem reklámvideókat forgatok vagy tárgyakat fotózok, akkor két kézzel kapálózok valamilyen misztikus vagy sci-fi történet felé. Legyen az film, könyv… bármi! Erről, mint eredeti Frankenstein sztoriról, jóformán alig tudtam valamit, azt leszámítva, hogy valami tragikus és valaki meghal benne. Nem tagadom, hogy a könyv első fele erősen felkavart. Vagy Mary Shelley adta át túl ügyesen a lelki nyomort, vagy én éltem bele magam túlságosan, nem tudom. De az biztos, hogy cseppet sem vidám történet. Némileg feloldozó hatású, hogy a közepe táján egyfajta fordulópont várható. Egy idő után a szörnnyel kezdtem el szimpatizálni, a történet végéhez érve pedig ismét el tudtam határolódni a szereplőktől érzelmileg. Így a letargikus hangulatom is alábbhagyott és egy józanabb perspektívába tudtam helyezni a cselekményt. A jó művekbe sokat „bele lehet magyarázni”, nekem ez is olyan volt. A belemagyarázást egyáltalán nem rosszból értem. Egyszerűen csak útra indítja az agyam a történet szimbolikája és automatikusan párhuzamokat keresek a könyvbéli cselekmény és a valóság között. Talán minden ember így tesz. De vajon a szörny elitélendő „rosszat” tett, vagy csak Frankenstein programozta bele a pusztítást? Frankenstein hanyagsága nem jutattja eszünkbe saját pillanatainkat, amikor passzív tétlenségünkkel óriási hibát okoztunk? Egyszer az életben szinte biztos, hogy mindenki átél valami hasonlót. És a szörny létrejöttét megelőző mániákus kutatás nem juttatja eszedbe napjaink karrieristáit? Az eszméket, önös célokat vakon üldöző „tehetségeket”? Ami Frankensteinnek szörny volt, nekünk lehet siker, hatalom vagy pénz. Másik érdekes szempont a szörny számonkérhetősége. Mármint hogy egyáltalán számonkérhető-e egy teremtmény, aki egyszerűen csak van, szülők, mentorok nélkül, egy ismeretlen, intézménytelen eseménysorzoat produktumaként. És végül a hiábavaló küzdelem, a teremtő „kudarca” is milyen keserű, sötét tónust ad a történetnek. Cseppet sem vidám történet, de erős érzelmi reakciót váltott ki belőem, ezért nagyon örülök, hogy elolvashattam. Mostantól minden „szörnyszülött” históriára más szemmel tudok nézni, tudva, hogy bizonyos értelemben ez Shelley-vel kezdőtött.

Milyen film a Zsivány Egyes?

Most írhatnám azt, hogy fú de jó volt, csak akkor hazudnék. Természetesen itt csak a saját benyomásaimat közölhetem, de halkan megjegyzem, hogy a mellettem ülő barátaim véleménye sem nagyon különbözött az enyémtől. Most nem elemzem ki a filmet részleteiben, inkább csak konklúzió szerűen jöjjön a lényeg: jó szereplő válogatás, gyönyörű látványeffektusok, hibátlan vágás, középszerű sztori, kiszámítható konfliktusok, elcsépelt dialóg, lemásolt motívumok, túl hosszú játékidő. Nem mondanám feltétlenül rossznak a Zsivány Egyest, csak azt érzem, hogy nem tartalmaz újdonságot a régi Star Wars epizódokhoz képest. Értelemszerűen szorosan össze kell, hogy csatlakozzon az Új Reménnyel hiszen egyszerű történetet mesél el, a sokak által kedvelt klasszikus trilógia előzményeként. Ezzel nincs is gond, csak amikor a szereplők mozaikszerűen ismétlik az előző filmben látott mozdulatokat, az nekem valahogy ordítva közli a pénzcsinálási szándékot. Egy több, mint 200 millió dollárból gyártott produkció sem lehet hibátlan, másfelől a digitális technika nem tudja pótolni az élő ember arcát. Utóbbi számomra erősen megtörte azt a vékony kis szálat, ami összekötött a vászonnal, utána már csak azt vártam türelmesen, hogy érjen véget a film, és hadd menjek haza. Rajongóknak bizonyára kellemes, nosztalgikus kikapcsolódás, nekem egy pénzcsináló látványorgiánál nem több.

Milyen film az Edge of Tomorrow?

Biztonsági öveket bekapcsolni, Tom Cruise most halálit alakít (Spolier! – nem is egyszer! – Spoiler vége)! Film kritika lenne amit most írok? Lehet hogy valami olyasmi, de vegyük csak spontán vélemény kinyilvánításnak. Próbáltam számolni azokat a bizonyos haláleseteket az Edge of Tomorrow avagy „A Holnap Határa” c. filmben, de egy idő után feladtam, és persze nem is ez volt a lényeg. Nem akarom lelőni a poént, de a film alapötlete nagyon jó, érdekes, izgalmas, és talán látványos is, nem is beszélve arról a CGI-orgiáról, amit a vizuális dizájnerek megvalósítottak csaknem mindegyik képkockával. A film alappillére, hogy idegenek szállják meg a földet, és az emberiség már az utolsókat rúgja, mikor a Tom Cruise által megformált főhős váratlanul olyasmit él át, ami jó eséllyel felülírja az emberek és idegenek közti háború esélyeit. Tulajdonképpen egy klasszikus sci-fi-vel állunk szemben, ami az Oblivion-féle minimalizmustól eltérően 21. századi pörgés mellett pumpálja belénk az emberi kreativitás és az örökletes „mi lenne ha” variációk együttesét. Minden egyes szekvencia egy újabb és újabb lehetőség illetve információ morzsa, amit a néző rágcsálhat, ahogy halad előre a film. Bocsánat ha ködösen fogalmazok, de így talán konkrétabb: minél tovább nézzük az Edge of Tomorrow-t, annál többet árul el a film és annál inkább értjük, hogy miért került bizarr, mégis fantasztikus helyzetbe a főhős, aki a háború viszontagságai miatt a kezdeti gyáva csalóból egyszercsak elkeseredett, meg nem értett háborús hőssé transzformálódik. Vannak átvett, másolt elemek a díszletek között, de a film képes egy kicsit popcorn mozi üzemmódra váltani és kikapcsolni az agyunkat, így azok is önfeledt bambulással nézhetik végig, akiknek elsőre fogalma sincs a történtekről, maximum a záró képsoroknál vakargatják majd a fejüket, hogy ugyan miért történt meg mindez? Leszögezem, nekem nagyon tetszett, szinte minden, nem egy sokat mondó film, de egy érdekes szituációt tár elénk ami – mivel nem tudjuk, hogy idegenek léteznek-e egyáltalán – akár meg is történhetne a jövőben, és pont ettől válik egy kicsit érdekessé a sztori, hogy megpróbáljuk átélni azt, ami a főhőssel történik. Mindenkinek érdemes megnézni, aki kicsit is kedveli az „élien megszállós” műfajú sci-fi-ket, mindenki más pedig kukkantson bele mondjuk az I Origins-be vagy az Imitation Game-be, amikre hamarosan visszatérek, addig is nagyon kellemes hétvégét és jó napozást mindenkinek.

Szubjektív értékelés: 7,5/10

Avagy 1x vagy 2x bátran meg lehet nézni, és másodszorra is jó lesz.

Ps. Ha valaki tud ajánlani egy elgondolkodtató, naturalista és erős témájú európai filmet akkor kérem tiszteljen meg egy-két tippel a komment szekcióban, ki vagyok apadva, nem tudom mit nézzek, ezért fordulok kedves olvasóim segítségéért. Köszönöm…

Under the skin

under-the-skinAmikor ezt a filmet elkezdtem nézni, előtte még gondolkoztam is, hogy „ma mindegy, hogy mi lesz, csak sci-fi legyen!” Így aztán jött az Under The Skin, ami tulajdonképpen egy nehezen véleményezhető történet. Én nem tudok róla véleményt alkotni, ahhoz túlságosan ostobának érzem magam, most, még frissen a megnézése után. Annyit leírhatok, hogy mit gondolok, de ez mit sem változtat a tényen, hogy dühösnek és átvertnek érzem magam, az első tíz perc után ki kellett volna kapcsolnom.

A jó sztorik, amiket eddig láttam, mind valamilyen konfliktus köré épültek. Az Under The Skin nem ad egyértelmű utalást a nézőnek, helyette művészi képsorokkal sejteti, hogy idegen, de nagyon idegen nő jelenik meg Skóciában a nagy semmiből. Elnyújtott snittek. Unalmas beállítások. Scarlett flegma arca egy örökkévalóságon keresztül bámul a semmibe. Ez még csak egy dolog. Aztán jönnek azok a szörnyű „zenei betétek” mintha az agyamon akarna valaki kettéfűrészelni egy zümmögő szúnyogot, nagyjából ennyire „jó” a film aláfestése. Ha nem Scarlett vállalta volna a szerepet, akkor ez a projekt úgy, ahogy van, eltűnt volna a süllyesztőben.

A film egy bizonyos ponton rettegést és félelmet váltott ki belőlem, de nem a horrorfilmekhez hasonlatos hatással, hanem egy sokkal zavarodottabb és szörnyűbb módon. Hirtelen úrrá lett rajtam egy olyan típusú rettegés, amit valószínűleg akkor is éreznék, ha igazi UFO állna velem szemben. Azért fogott el az ijedtség, mert nem értettem, hogy mi történik, csak annyit láttam, hogy ami történik, az megmagyarázhatatlan, és vérfagyasztó. Nem viccelek, a frász jött rám, megrémítettek a képek. A film tisztességtelen módon zárul le, nem ad magyarázatot a nézőnek, nem válaszol meg semmilyen kérdést, nem ad támpontot. Így én sem adok pontot neki. az iMDB-n egy igazi fanatikus úgy nyilatkozott, hogy ez a legjobb film, amit valaha látott. Nem lehetünk egyformák, nekem a La Grande Bellezza tetszik, ha szerzői filmről van szó, de ez az angol szörnyűség számomra a legrosszabb, a létező legrettenetesebb dolog, amit valaha mozgókép címszóval átéltem.

Értékelés: 0/10

Milyen film a Lucy?

lucyHát milyen lehetne? A filmről jól lemaradtam mikor vetítették, emlékszem, minden ismerősöm látta már engem meg a kollégámat kivéve, mert hogy mindketten súlyos munkamániásak vagyunk. Na de, a lényeg: Luc Besson stílusa valahogy hat rám, meg pár millió emberre rajtam kívül. 2014-ben is lehet rendezni valami egyedit? Lehet, ha megvannak hozzá az embereid. Ha megvan Luc Besson, a francia gazfickó, aki a Léon a profi, az Ötödik elem, a Nikita és az Angela után egyike azoknak a filmes arcoknak, akikre azt mondom, hogy ez már igen. Apró észrevételek a filmmel kapcsolatban: Luc Besson vezetéknevéhez csak egy Y-t kell hozzátenni, ahhoz, hogy… na jó, ez jelentéktelen. A francia rendőrautók, amik kényszerűen szaltóznak, majd darabokra hullanak… nem lepődünk meg rajtuk, miért nem? Mert ez egy Luc Besson film, én igazából azt reméltem, hogy Scarlett majd fehér Peugeo-t vezet, de néha tényleg túl sokat akarok. Mr. ferdeszemű antagonista amikor zenét hallgat, akkor egy Aedle VK-1 fejhallgatót használ, ami amúgy szépen néz ki, de szarul szól, és kényelmetlen. Na meg hát a szupernő, ez a Nikita és az Ötödik elem után nem is meglepő. Az alapötlet érdekes. A karakterek jók, Hollywood arcai örömmel bizonyítják rátermettségüket. Na jó, nekem nem tetszett a repülőtéri kutya nyüszítő visszavonulása, kicsit lámpalázas volt szegény élőlény, neki talán gyakorolnia kellett volna a szerepét. Jézusom, nehogy valaki komolyan vegye az előző mondatot. A képi világ hú. Nagyon hú, de inkább vazze. A hang szintén bahh, de inkább huhh. A vágások mérnöki pontosságúak, a zenék is igazából kifogástalanok. Ez a film egy sakkmérkőzés a néző ellen, nem is, inkább mentális boxmeccs, az első tíz perc után kiütéses győzelemmel. Mielőtt nagyon ködösen záródna mai posztom, a válaszom a címadó kérdésre: nagyon jó film a Lucy. Szerintem. Mi emberek meg jó hülyék, hogy csak 10%-on üzemeltetjük az agyunkat. Gondoljunk csak bele… 20%-kal lehet, hogy soha többé nem írnék hülye blogbejegyzéseket? Így meg a hülye blogbejegyzések még tovább hülyítenek mindenkit, akik elolvassák. Na azért nem minden blogbejegyzés hülyeség, mint ahogy ez sem, hiszen van üzenet: meg kell nézni ezt a filmet!!

Értékelés: 8/10

Milyen film a Mátrix?

matrixAki már látta, az az esetek 99%-ában elismeri, hogy hibátlan. A maradék 1% csak azért mond nemet, mert eleve a sci-fi műfaj nem felel meg az ízlésének. Mi értelme van véleményt alkotnom egy filmről, ami amúgy is kultmozi, lerágott csont, és mindenki kívülről fújja? Nincsen feltétlenül értelme. Ez csak egy film, amiről csak valaki véleményt alkot. Mégis írok róla pár sort, hiszen a Mátrix számomra épp annyira meghatározó élményt adott, mint másoknak amikor a hetvenes években megnézték a Keresztapát, a Nyolcadik utast, vagy a Taxisofőrt. Tizenhárom évesen láttam életemben először, akkoriban majdnem pontosan olyan CRT monitorom volt, mint Neónak, megállás nélkül nyúztam a számítógépes játékokat napi 4-5 órában, és úgy gondoltam, én majd az informatikának fogom áldozni az életemet. Nem így történt, azóta a konzumer szórakoztató elektronika lett érdeklődésem fő tárgya. Egy valami viszont nem változott (ahogy Morpheus mondaná; some things change, some things don’t. Mi volt az első film, amit megvásároltam Blu-ray lemezen? A Mátrix. Megvolt már azzal a foszlós, első generációs papír DVD tokkal is. Melyik filmet láttam legtöbbször életemben? A Mátrixot. Évente 1x megnézem. A forgatókönyvírói tanfolyamon oktatónk, Kolozsi László többször is felhozta példaként a Mátrixot. Etalon, nem is vitás. Valószínűleg aki ezt a bejegyzést olvassa, már az is látta a filmet, de ha nem látta, uhh. 🙂 Szóval minden képkocka a helyén volt, a kameramozgás, a speciális effektusok, a zene (utóbbi kettő Oscar-t is kapott, csak úgy, mint hangra és vágásra), de még a történet is hordozott egyfajta egyediséget. Izgalmas, elgondolkodtató, misztikus, látványos, meg ilyenek. Kár, hogy a 2. és 3. rész nem adta tovább pontosan azt a hangulatot, és hogy a lezáró epizódra ellaposodtak a dialógusok, valamint Smith karaktere is inkább viccessé vált, mintegy kiparodizálva az első rész végére kialakult vészjósló jelleget. Mindegy, ettől függetlenül sokat tanultam ettől a filmtől, és sokan másoltak is róla, amatőröktől kezdve az elismert filmesekig, megannyi továbbgondolt munka született, a vizuális effektusok új irányba gördítették a képalkotást, a Wachowski testvérek meg jól meggazdagodtak. Nem is értékelem, minek? Tökéletes, és kész.

Ender’s game

ENDER'S GAMETegnap este leültem, hogy nézzek valami filmet, aztán végül az Ender’s Game-re esett a választás. Mit mondjak? Szerintem jó film a maga műfajában és a maga célközönségének jól eltalálták. Persze, vannak benne furcsa és megmagyarázhatatlan alapvető gondok (mint a legtöbb sci-fi-ben), de basszus, a filmek erről szólnak, a kitalált világról és nem feltétlenül a valóságról. A színészek hihetően beleélték magukat a sztoriba, a számítógéppel létrehozott látványvilág szerintem napjainkhoz mérten kellően színvonalas, a fordulópontok érzékelhetőek és érzékletesek, egyedül a gonosz Hangyok társadalom nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet, a végén a királynős jelenet elég thriller-zsáner szagúan kezdődött, de végül csak annyi sült ki belőle, hogy lezárták a filmet egy lezáratlan gondolattal, miszerint lehet, hogy az emberiség főellensége mégsem pusztult el, mert lehet, pont maga az ember fogja azt feltámasztani. Persze ettől függetlenül a Végjáték tele van különféle pszticholódiai, élettani, stratégiai utalásokkal, ezért szerintem aki nem csak látvány miatt ül le megnézni, hanem valamilyen mondanivalót is vár tőle, már egyszerűen borítékolva… neki is megéri.

Értékelés: 8/10