Első reakció: Hogyan tud valaki 18 évesen ilyet írni? De előtte egy kis háttértörténet: Gyerek- és tinédzser korszakomat főleg filmnézés és videójáték töltötte ki. Az általános, majd középiskolai kötelezőket leszámítva nem olvastam világirodalmat. Néhány fantasy sorozatot nagy örömmel befaltam, de amikor tehettem, inkább a számítógépem előtt ültem. A húszas éveimben a fejlődni, bizonyítani vágyás vezérelt, ezért már többet olvastam, de főleg ismeretterjesztő, vagy önmenedzsment témájú könyveket. Az irodalmi művek felé akkor kezdtem el komolyabban nyitni, amikor Nikit megismertem. Az, hogy „rászoktam” a világirodalmi klasszikusokra, nagy mértékben neki köszönhető, ezért nagyon hálás vagyok. Közös esti rutinunkká vált az elalvás előtti könyvolvasás, amit egyébként mindenkinek nyugodt szívvel ajánlok. Jobban lehet aludni, ha előtte átrágsz egy kis Jókait, Murakamit vagy Bulgakovot. De hogy a Frankensteintől jókat fogsz-e álmodni? Na azt nem garantálom. Ezt a regényt édesanyámtól kaptam, aki tudja rólam, hogy amikor épp nem reklámvideókat forgatok vagy tárgyakat fotózok, akkor két kézzel kapálózok valamilyen misztikus vagy sci-fi történet felé. Legyen az film, könyv… bármi! Erről, mint eredeti Frankenstein sztoriról, jóformán alig tudtam valamit, azt leszámítva, hogy valami tragikus és valaki meghal benne. Nem tagadom, hogy a könyv első fele erősen felkavart. Vagy Mary Shelley adta át túl ügyesen a lelki nyomort, vagy én éltem bele magam túlságosan, nem tudom. De az biztos, hogy cseppet sem vidám történet. Némileg feloldozó hatású, hogy a közepe táján egyfajta fordulópont várható. Egy idő után a szörnnyel kezdtem el szimpatizálni, a történet végéhez érve pedig ismét el tudtam határolódni a szereplőktől érzelmileg. Így a letargikus hangulatom is alábbhagyott és egy józanabb perspektívába tudtam helyezni a cselekményt. A jó művekbe sokat „bele lehet magyarázni”, nekem ez is olyan volt. A belemagyarázást egyáltalán nem rosszból értem. Egyszerűen csak útra indítja az agyam a történet szimbolikája és automatikusan párhuzamokat keresek a könyvbéli cselekmény és a valóság között. Talán minden ember így tesz. De vajon a szörny elitélendő „rosszat” tett, vagy csak Frankenstein programozta bele a pusztítást? Frankenstein hanyagsága nem jutattja eszünkbe saját pillanatainkat, amikor passzív tétlenségünkkel óriási hibát okoztunk? Egyszer az életben szinte biztos, hogy mindenki átél valami hasonlót. És a szörny létrejöttét megelőző mániákus kutatás nem juttatja eszedbe napjaink karrieristáit? Az eszméket, önös célokat vakon üldöző „tehetségeket”? Ami Frankensteinnek szörny volt, nekünk lehet siker, hatalom vagy pénz. Másik érdekes szempont a szörny számonkérhetősége. Mármint hogy egyáltalán számonkérhető-e egy teremtmény, aki egyszerűen csak van, szülők, mentorok nélkül, egy ismeretlen, intézménytelen eseménysorzoat produktumaként. És végül a hiábavaló küzdelem, a teremtő „kudarca” is milyen keserű, sötét tónust ad a történetnek. Cseppet sem vidám történet, de erős érzelmi reakciót váltott ki belőem, ezért nagyon örülök, hogy elolvashattam. Mostantól minden „szörnyszülött” históriára más szemmel tudok nézni, tudva, hogy bizonyos értelemben ez Shelley-vel kezdőtött.
Echart Tolle rávilágított 1-2 dologra, amiket korábban nem alkalmaztam tudatosan. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy a baloldalt látható könyvet is elolvastam, ugyan a címe alapján nem vettem volna meg. Úgy hangzik, mint valami lelkisegély tanácsadó ponyvaregény, ami tele van közhelyes és idegesítően naív gondolatokkal, holott a „Hogyan fejezzük be az aggódást és kezdjünk el élni” leginkább sztorik gyűjteménye, és tele van olyan tippekkel, amik tényleg segítik az embert abban, hogy nyugodtabb lehessen. Úgy minden esetben, az élet minden területén, legyen szó akár munkáról, akár családról. Azt vettem magamon észre, hogy a könyv elolvasása után békésebben viselkedek, és a kollégáimmal is hamarabb meg tudok oldani bármilyen jellegű konfliktust. Arra is rájöttem (ami talán nem meglepő észrevétel egy ilyen témájú könyv elolvasása után), hogy sokkal kevesebbet aggódom a dolgok miatt. Ugyebár itt a blogomon mostanában már nem szoktam hangoztatni, hogy épp mi nyomja a lelkemet (ha egyáltalán nyomja, mert hogy néha ilyen is előfordul), hiszen az én bajom az az én bajom, és nem kell a világot terhelnem vele. Persze pont itt van a kulcsgondolat: az én bajom. Mindenkinek többnyire a gondolatai határozzák meg a baját is egyben. Másképp szólva, a problémáid forrása az esetek döntő részében az, hogy a gondolataid felnagyítják és rádúszítják a problémáidat. Aztán jönnek a szellemi, majd egészségügyi következmények, amiket ez a könyv folyton folyvást igyekszik a legkülönbözőbb, módon ábrázolni. És ami kísérteties volt számomra, hogy ezek a „tanulságsztorik”, amik a kötet bő negyedét kiteszik, többnyire ugyanazt a témát járják körül, ugyanazt a gondolatot és megoldást sugallják. Tanultam néhány dolgot ebből a kis könyvecskéből, és azt gondolom, hogy nekünk, magyaroknak különösen alkalmaznunk kéne jónéhány tanácsot, ami található benne. Igaz, hogy réges régen, majdnem száz éve íródott szavak vannak benne, de Dale Carnegie munkája mai napig aktuális, és helytálló, hiszen az emberiség természete nem sokat változott ennyi évtized után sem. A mai világban ezt kéne kötelező olvasmánnyá tenni, és nem az Egri Csillagokat, már elnézést hogy ócsárolom a magyar irodalmat, de akkor is.