Elkezdtem olvasni egy Stephen R. Covey könyvet, amiben először találkoztam a proaktivitás fogalmával. Kicsit azt kell mondjam, hogy tükröt állított elém ez a könyv, de nem bánom. Nem lehet tudni, hogy a benne lévő szöveg átállította-e az agyam, vagy egyszerűen csak ráébresztett a gondolkodásom alapvető bajaira, de arra buzdított, hogy kezdjek el másként gondolkozni. Miért jó ez? Elméletileg kevesebb idegeskedés, kevesebb agyalás és több cselekvés, azaz több eredmény és nyugalom lesz az eredmény. Így aztán most éppen ezt gyakorlom – proaktivitást. Tanulok, bizonyos értelemben – olyat, amit a suliban elfelejtettek átadni.
Figyelnem kell például magamra filmforgatás közben, hogy ne legyek túl izgatott, hogy ne feszüljek, hogy ne dirigáljak, amikor átváltunk az egyik snittről a másikra, akkor önuralommal és nyugodtan végezzem a rendezést. Ez persze alapvetően mindenhol előnyére válik az embernek, mármint ha higgadtan viszonyul a dolgokhoz, de be kell vallanom, hogy nekem gyakorolnom kell az ilyesmit. Szeretném, hogy elkészüljön a film, de ez nem megy egyről a kettőre, össze kell hozni az időpontokat, hogy mindenkinek jó legyen, és az időjárásnak is klappolnia kell. Nem baj… lassan, de biztosan haladunk, a Half Life 3-nál biztos, hogy hamarabb készülünk el 🙂 Nem is untatlak a részletekkel, a bejegyzés elején említett könyv elolvasását viszont bátran merem ajánlani.
Echart Tolle rávilágított 1-2 dologra, amiket korábban nem alkalmaztam tudatosan. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy a baloldalt látható könyvet is elolvastam, ugyan a címe alapján nem vettem volna meg. Úgy hangzik, mint valami lelkisegély tanácsadó ponyvaregény, ami tele van közhelyes és idegesítően naív gondolatokkal, holott a „Hogyan fejezzük be az aggódást és kezdjünk el élni” leginkább sztorik gyűjteménye, és tele van olyan tippekkel, amik tényleg segítik az embert abban, hogy nyugodtabb lehessen. Úgy minden esetben, az élet minden területén, legyen szó akár munkáról, akár családról. Azt vettem magamon észre, hogy a könyv elolvasása után békésebben viselkedek, és a kollégáimmal is hamarabb meg tudok oldani bármilyen jellegű konfliktust. Arra is rájöttem (ami talán nem meglepő észrevétel egy ilyen témájú könyv elolvasása után), hogy sokkal kevesebbet aggódom a dolgok miatt. Ugyebár itt a blogomon mostanában már nem szoktam hangoztatni, hogy épp mi nyomja a lelkemet (ha egyáltalán nyomja, mert hogy néha ilyen is előfordul), hiszen az én bajom az az én bajom, és nem kell a világot terhelnem vele. Persze pont itt van a kulcsgondolat: az én bajom. Mindenkinek többnyire a gondolatai határozzák meg a baját is egyben. Másképp szólva, a problémáid forrása az esetek döntő részében az, hogy a gondolataid felnagyítják és rádúszítják a problémáidat. Aztán jönnek a szellemi, majd egészségügyi következmények, amiket ez a könyv folyton folyvást igyekszik a legkülönbözőbb, módon ábrázolni. És ami kísérteties volt számomra, hogy ezek a „tanulságsztorik”, amik a kötet bő negyedét kiteszik, többnyire ugyanazt a témát járják körül, ugyanazt a gondolatot és megoldást sugallják. Tanultam néhány dolgot ebből a kis könyvecskéből, és azt gondolom, hogy nekünk, magyaroknak különösen alkalmaznunk kéne jónéhány tanácsot, ami található benne. Igaz, hogy réges régen, majdnem száz éve íródott szavak vannak benne, de Dale Carnegie munkája mai napig aktuális, és helytálló, hiszen az emberiség természete nem sokat változott ennyi évtized után sem. A mai világban ezt kéne kötelező olvasmánnyá tenni, és nem az Egri Csillagokat, már elnézést hogy ócsárolom a magyar irodalmat, de akkor is.
Joe Navarro könyve a testbeszéd rejtelmeit tárja fel, de nem a hagyományos, csevegő hangnemben, hanem komolyabb és egzaktabb leírásokkal. A precizitás nem oktalan, ugyanis Navarro évtizedeken át dolgozott az FBI-nál, ahol kihallgatásokon vett részt, megfigyelőként, aki úgymond leleplezi a gyanúsítottakat. Ugyanis testünk árulkodó jeleket ont magából, akár szeretnénk, akár nem. Navarro részletesen leírja, miként fejezi ki érzéseinket a lábunk, a kezünk, az arcunk, a testtartásunk, de még az ujjaink is. Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik alaposabban szeretnék megismerni az őket körülvevő embereket és szívesen megtudnának többet a non-verbális kommunikációról, illetve annak esetlegesen kihasználható előnyeiről. Ugyanis ha értjük, mire gondol a másik, és hamarabb megértjük őt, az csakis jóra vezethet. Nekem hasznos volt, bízom benne, hogy segít majd a Számháború forgatásánál, amikor színészi instrukciókra kerül sor.