Címke: munka

Mi a foglalkozásom?

Igyekszem hasznos lenni és jól teljesíteni a munkában. De… mi a foglakozásom? Egy fogorvos rávágja: fogorvos vagyok. De a saját foglalkozásomat nem tudom ennyire egyszerűen kategorizálni. Ugyanis több dologgal foglalkozom. Munkával töltött éveimben megfigyelhető egy stabil ösvény, a szórakoztató elektronikához fűződő, többnyire kereskedelemhez kapcsolódó munkaviszonyok. Jelenleg is főleg kereskedelmi ügyintézőként dolgozom. Ez elsőre meglehetősen üres és semmitmondó érzetet kelthet. A munkahelyi leírásom angolul: export manager. Külföldi partnerekkel kommunikálok, Magyarországon kívüli cégeknek segítek lebonyolítani rendeléseket.

De mi az igazi foglalkozásom? Neked nem volt még ebben részed? Hogy úgy érezted, van egy olyan képességed, ami téged jellemez, és amiért valóban igényt tart rád a társadalom?

Számomra ez a történetmesélés és a videókészítés. Úgy érzem, ez az, ami valóban én vagyok, amibe bármikor és bármeddig hajlandó lennék energiát fektetni. Inspirálni, motiválni másokat, jókedvre deríteni, gondolkodásra késztetni. Csakhogy van egy apró bökkenő: jelenlegi munkakörnyezetem nem a videókészítő, kreatív énemre tart igényt.

Barátaimmal gyakran beszélgetek erről és hasonló cipőben járnak velem. Nem álmaink munkáját végezzük, de végezzük, mert valamiből élni kell, és mivel tisztességes bérezésben részesülünk, inkább elviseljük egy darabig azt, ami van. Gondoljuk mi.

De mikor érkezik el a várakozás vége? Mikor van itt az ideje annak, hogy kézbe vegyem az irányítást és megteremtsem a saját munkámhoz való feltételeket, járni kezdjem a saját utamat, elválva a kényelmes, eddig járt ösvénytől? Örök dilemma, hogy érdemes-e a tehetséget pénzre cserélni, vagy inkább jobb kockára tenni mindent a „saját” életcélok érdekében?

Mi a foglalkozásom? A mai világban komplex körülmények dominálnak. Összetett módon kell kihasználnom az emberi értékeimet. Úgy érzem, hogy nem elég, ha egy dologhoz értek. Több dologhoz kell értenem ahhoz, hogy segíthessem az embereket és miközben hatékonyságra törekszem, fejlődőképes is maradjak. Az én foglalkozásom tehát maga a foglalkozás. Foglalkozom olyan dolgokkal, amikkel muszáj, akkor is, ha nincs kedvem. Foglalkozom mindennel, amit fontosnak tartok. Foglalkozom mindazzal, ami segít előrébb jutni az igazi énemhez. Mert akkor talán mindenkinek jobb lesz.

A párbeszédek hatalma

A mai nap többek között azzal sikerült szembesülnöm, hogy milyen nagy ereje van néhány jókor, jól megejtett beszélgetésnek. Konkrétan arra gondolok, hogy minálunk a „mikor” és a „hol” két nélkülözhetetlen dolog. Például ha dolgozok, akkor mindig az irodában kell lennem, és ha hív a főnök, akkor mindig elérhető kell, hogy legyek. És ha már elmúlt 09:30, akkor bent kell lennünk a boltban, ugyanakkor ha már elmúlt 18:00, akkor nem beszélünk munkáról. Kapok néha e-maileket vagy iMessage-t a kollégáimtól, de soha senki nem vár el tőlem azonnali reakciót, sőt, meg is határozzák az üzenetben, hogy „majd holnap” vagy „majd hétfőn” vagy „ezt majd máskor…” és így tovább. Mint mondtam, mi ezeket a dolgokat komolyan vesszük. Mindettől függetlenül, mivel rendkívül kötött „pályán” fejlődik és halad a mi kis cégünk, a radikális változások kétféleképpen hatnak ránk: vagy kitűnően, vagy nagyon szarul. Talán itt, a blogon is említettem, hogy idén szeptembertől be szeretnék iratkozni egy filmes képzésre, ami a választott hely függvényében 1 vagy 2 évig is eltarthat. A legtöbb ilyen „okleveles” intézmény, mivel egy államilag támogatott főiskolához vagy egyetemhez képest kevésbé komoly státuszú és/vagy kvalitású létesítmények, csak heti 1-2 alkalomra korlátozza képzéseinek gyakoriságát, ezek az oktatásra szánt napok pedig többnyire pénteken és/vagy szombaton zajlanak. Csakhogy minálunk a munka hétfőtől péntekig zajlik. Ám (és azt hiszem, kizárólag ezt tanultam meg a 2015-ös évben, de ezt az egyet nagyon jól) én nem szeretnék lemondani a vágyaimról. Márpedig a vágyaim azt diktálják, hogy ha törik, ha szakad, menjek el erre a nyavalyás képzésre, fizessem ki, járjam végig, és ne hagyjam, hogy erről bárki is lebeszéljen, vagy megakadályozzon. Aztán szembekerültem a főnökömmel, aki ugyan temperamentumos és sok tekintetben megingadhatatlan ember, mégis sokszor sok mindenről tudunk szót érteni. Azt hiszem, nehéz napja volt, amit meg is tudok érteni, engem viszont már hetek óta foglalkoztatott a kérdés: hogyan mondjam meg neki, hogy Szeptembertől minden péntekemen tanfolyamra akarok járni a MUNKA helyett ?! Nos, mikor ma szóba hozta (és szinte bocsánatot kért érte) a munkarendünket, majd hozzátette, hogy „remélem nem gond”, akkor én ösztönös józansággal válaszoltam, hogy „Szeptemberig nem”. Majd elmagyaráztam neki, hogy mi a helyzet, és hogy filmes tanfolyamra fogok járni. Nem szeretnék, hanem fogok. Ám mindezt olyan belső békével közöltem és olyannyira megértette, hogy nem is latolgattuk tovább – eleve, Szeptemberig még annyi minden történik, hogy csak na. Aztán ahogy az lenni szokott, Főnök kollégám elköszönt mindannyiunktól, hagyott minket dolgozni, majd elrohant. Én pedig örömmel dolgoztam tovább, mert elmondtam valamit, amit én akarok véghez vinni, és úgy tűnik, a MUNKA ebben nemigen fog megakadályozni. Mindez egy jó párbeszéd nélkül nem történt volna meg.

Munkalehetőség!

bowers_cm_9Ha úgy érzed, hogy megállíthatatlanul dolgozik benned az írói véna és szívesen foglalkozol szórakoztató elektronikai berendezésekkel, akkor örömmel várunk csapatunkban! Akár pályakezdő vagy, akár régi motoros, rutinos vájtfülű, örömmel fogadjuk jelentkezésedet! Próbáld ki a számodra szimpatikus terméket, vesd papírra gondolataidat, tapasztalataidat és ha írásod megfelelőnek bizonyult, szívesen biztosítunk neked biztos helyet csapatunkban!

Bővebben>>

Új szokások

Nyilván ez elég leegyszerűsített változata a mondanivalómnak, de valahol tény, hogy az élet döntések és szokások sokaságából tevődik össze. Szokás az, hogy mikor kelsz, mit eszel, mit iszol, hová mész, mit csinálsz, mit mondasz, kivel találkozol, kis túlzással minden. Egyszer olvastam egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy „a szokás hatalma”. Bocsánat… nem is olvastam, hanem hallgattam. Általában olvasni szoktam ha ráérek, de belegondolva a napi ingázásokba, a buszon és a metrón hangoskönyvet is lehet hallgatni, én meg tele vagyok fülhallgatókkal a tesztelések miatt… így aztán az elmúlt három hétben hangoskönyvet hallgatok, nem is akármit. A szokás hatalma rávilágít arra a tényre, hogy a megfelelő szokások kialakításával folyamatos fejlődést eszközölhetünk…gyakorlatilag bármiben.

Lassan egy éve, hogy eljárok kettlebellezni. Minden héten máshol van izomlázam, de ami durva az egészben, hogy egy év után is!!!! Néha felteszem magamban a kérdést: ez normális? Ennyire nem lehetek puhány, heti két edzés, és mindig máshol vagyok beállva. Ilyenkor aki megszokta a terhelés nélküli életet, az úgy dönt, hogy abbahagyja. Az elején még én is fontolóra vettem, hogy inkább hagyom ezt a golyólóbálást és megyek vissza futni meg úszni… de attól még, hogy az izomláz folyamatosan ismétlődik, van fejlődés, csak nem vesszük észre. Szokássá vált a súlyok mozgatása, így aztán szokássá vált az izomláz is, de az izomláz folyamatos egymásutánja erőt eredményez. Megszokod a terhelést, így aztán nem a fokozatokat látod, csak a fáradtságot érzékeled. Egy nap aztán olyan terheléssel szembesülsz, ami nem az edzőteremben, hanem a valós életben kerül eléd. Mondjuk egy ötvenkilós súlyt kell odébbmozgatnod. Elromlik a nagyi hűtőszekrénye. Akkor jössz rá, hogy hozzászoktál ehhez, de az alkalmazása mégis szokatlan számodra. Minden szokásból újabb szokások indulnak el, olyan ez, mint egy fraktál.

A hangoskönyvre visszatérve, talán nevetségesen hangzik, de jobb híján a komplett Harry Potter sorozatot töltöttem rá a telefonomra, és azt szoktam fülelni munkába menvést, majd haza. Most ezzel vagyok úgy, mint a bellezéssel: nem tudom, hogy használ-e, de azért csinálom. 🙂 Most kicsit váltsunk témát: Mondtam már, hogy utálom a nyarat? Most, hogy jön az ősz, olyan, mintha  egyszercsak beindulna az élet. Egy régi kedves ismerősöm visszajött hosszú ideig tartó külföldi útjáról, lehet, hogy meglátogatom jövő hét végén. Másik jóbarátommal augusztusban alig találkoztunk, gyakorlatilag nem is találkoztunk, aztán most a héten már másodszorra futottunk össze, holnap meg együtt megyünk éjszakai túrára. Szombat este egy másik ismerősöm fogja a születésnapi buliját ünnepelni, ugyanannyi idős lesz mint én, vasárnap pedig családi csúcstalálkozón veszek részt. És akkor még nem is beszéltünk a jövő heti videózásról édesapámmal, és a hétvégi forgatásokról. Végre van hova menni, van mit csinálni, és hála Istennek, munkám is van dögivel. Ez a hét is csak a munkáról szól, reggeltől estig püfölöm a billentyűzetet. Aztán néha, mikor eszembe jut, feljövök és írok egy kicsit a blogra… mert hogy ez is szokásom. 🙂

New Job, first week

Egy hete dolgozom az új helyen. Sok szempontból más, mint amit eddig megszoktam, de jól érzem magam. A kollégáim jó arcok, a környezettel sincsen bajom. Furcsa, hogy sokkal többet ülök a gép előtt, nem mászkálok annyit napközben. Ennek apropójából azt hiszem, holnap elmegyek és futok egyet, úgyis rég voltam már, most végre ésszerű hőmérsékletek vannak.

Az új munkával megváltozik valamilyen szinten a napi rutinod is. Máshova kell menned kajáért, valamivel előbb kell elindulnod, máshogyan jutsz A) pontból B)-be. Olyan ez, mint mikor iskolát vált az ember. Minden kezdődik elölről, új szabályok vannak és új szokások. De egyet kell, hogy értsek azzal a személlyel, akitől bérlem a lakást, hogy a változás jó. Vasárnap lehet, hogy elmegyünk evezni, kíváncsi vagyok hogy ha egyszemélyes kajakban odateszem magam, mennyi idő alatt érek fel a rómaitól a megyeri hídig? Remélhetőleg kiderül. Csendesen telik az este, sehol senki, otthon ülök a fotelban és másodszorra nézem a Divergent-et. Megyek, iszom egy teát.

Előre lépünk, hátra nem.

Az edzőtáborban feltűnt, hogy milyen gyorsan tudok hátrafele futni. A sima futás nem ment annyira jól a többiekhez viszonyítva. Gyakran a gondolkodásomban is ezt érzem, hogy nagyon jól hátráltatom saját magamat. Finomkodok. Megmagyarázok valamit belül és tűrök tovább, mint egy jól nevelt birka. Hazafelé (a táborból) cikkírás közben néha kinéztem a kocsi ablakán, és tűnődve bámultam az eget. Azt hiszem, még sosem voltam ennyire fizikailag kimerült. De a mozgás lecsillapította az agyhullámaimat, hogy végre úgy érezzem, a sok szar, a sok duma és felszínes bullshit, a csalódás és a reménykedés próbálja kitölteni az űrt az életemben. Így aztán egy héttel később felmondtam. Nem leszek nepáli szerzetes, és pályát sem módosítok. Továbbra is a szórakoztató elektronika világának vetem alá magam, de úgy, hogy közben jobban el tudjak mélyedni örök kedvenc témám, a filmkészítés rejtelmeiben. Június végére terveztem, hogy megírom a teljes forgatókönyvet, ebből úgy néz ki, hogy július vége lesz sajnos, de ettől senkinek sem lesz rossz kedve. Ősztől munkahelyet váltok. Mindez még mindig nem okoz önmagában boldogságot. Végeztem magamon némi ön-analízist. Miközben a céljaimat hajszolom, immár nem feltétlenül hátráltatom magam kifogásokkal. Helyette olyan dolgokat cselekszem, amelyek egy kicsit visszahúznak a földre, akár szó szerint. Immár tizenhatkilós súllyal edzem, magabiztosan és biztonságosan. Tegnapelőtt egy barátommal leeveztünk negyven kilométert. Soha életemben nem eveztem ennyit egyszerre: nettó 7,5 órát. Reggel 10-től este 6-ig lapátoltuk a Dunát, Leányfalu volt a célunk, ott megálltunk egy pizzára, aztán gyorsan eveztünk vissza Pestre, hogy még időben kikerüljük a vihart. Útközben kétszer is eláztunk, de aztán megszáradtunk, mert a viharok csak kis csomagban jöttek, alapvetően napsütéses idő volt. Estére viszont, nem sokkal, miután hazaértünk, totálisan beborult. Én ekkor már szétrobbant gerinccel hevertem otthon, az ágyamon. Másnapra sokkal jobban keltem, de a gerincmozgató izmok még most is sajognak kissé, meg hát 40 km evezés után nem jó érzés a seggednek, ha bármire le akarsz ülni. Ma egy gyerek rohamot kapott az utcán, a földön fetrengett és ordított, pánikszerűen, teli torokból. A járókelők egy helyben álltak és nézték. Egyetlen egy ember kapta elő a mobilját, ekkorra már én is csengettem a mentőszolgálatot. Kimentem, két kollégám is ott volt, két járókelővel együtt fogtam a gyereket, hogy ne rángatózzon annyira. Volt a zsebében egy bicska, azt kikaptam és félredobtam, mielőtt bármi baromságot tesz magával. A táskáját a feje alá húzták, oldalra fektették. A lábát fogtam, úgy rúgkapált, mint a disznó azon az ominózus disznóvágáson amin régebben voltam. Félúton az élet és a halál között, ugyebár. Ez a gyerek nem volt magánál. Mereven nézett felfelé, a szemgolyói kidülledtek. Csontsovány volt és a karja tele volt sebekkel, az egyik csuklóját már korábban bekötötték, alatta sebes volt a keze. Rettenetesen nézett ki, komolyan mondom, mint egy zombi. Olyan szigorú fejjel bámultam rá, miközben a lábát lefogtam a járdára, mint egy biztonsági őr a focimeccsen. Nyugodj le, itt vagyunk, mondtam neki. Fél decibelt halkult az üvöltése. Kijött a mentő. A gyerek addigra össze-vissza motyogott, levegőt is alig bírt venni, valakikhez beszélt, akik bizonyára csak az ő világában léteztek. Jöttek a mentősök. Te meg ki a geci vagy?! A zombi felnézett a mentősre. A mentős meg „kösz én is szeretlek, titeket aztán nem nehéz életben hagyni” hanghordozással azt felelte: a mentő. Visszasétáltam a boltba, de azért alaposan kezet mostam, mielőtt felszívok valami szintetikus port, ami a zombiról rám hullhatott. El akarok látogatni egy némaszobába és ott tölteni egy éjszakát, csak aludni, a néma csendben. Mindenféle interakciót kizárni. Vasárnap lesz az én némaszobám, mikor Előd teraszán a pesti fényeket fogom bámulni. Mostanában mikor Elődéknél berúgunk, mindig szóba kerülnek a nőügyek. És rájövök, hogy az ideális nő terén sokkal magasabbra tettem a lécet, mint eddig bármikor, ezért könnyen lehet, hogy felesleges vizslatnom a repertoárt, majd jön valaki holnap, vagy jövőre,vagy tíz év múlva, és kész, most így jobb, egyedül. Van a munka, és az írás. Az amire belül vágyom, a mozgókép, mutatja az utat, és ez bőven elég.

Fura hét volt ez…

Ha visszagondolok arra, ahogyan telt ez a hét, akkor vannak vizonyos motívumai, amelyekkel nem tudok kibékülni, vagy éppen ellenkezőleg, meglepnek. Talán anyám kiállítása lenne az utóbbi kategória legkiemelkedő darabja, hiszen jól sikerült és rengetegen elmentek rá. A rossz idővel pedig nem tudok mit kezdeni, bár nem vagyok a napsütés híve, én jobban szeretem, ha szétszórtan felhős az ég és fúj a szél, de ezt az egybefüggő szürke eget már nemcsak unom, hanem utálom is.

uma

Tegnap este fél órán keresztül nem tudtam eldönteni, hogy milyen filmet nézzek. Ez nálam szokatlan, és komoly gondot sejtet. Aztán valamit mégiscsak sikerült választani, jobb híján Lars Von Trier „Nymphomaniac”-jét néztem meg és az első epizód végére megnyugtattam magam, hogy ez még mindig jobb választás volt mint az eredetileg kiszemelt kosztümös dráma John Malkovich-csal meg Uma Thurman-nel. Ráadásul régi kedvencem, Uma szerepel a Nimfomániásban, ami engem teljesen váratlanul ért, mi több, végre nem bugyuta vígjátékos arcát hanem a drámai karakterét vonultatja fel, ami voltaképpen remekül megy neki. Nem is tudtam, hogy ennyire látszik rajta a kor. Vagy hízott? Vagy csak jó munkát végeztek a kosztümösök? Azt se tudom hova tenni, hogy 2x mélyebb hangon szólalt meg, mint amit megszoktam tőle. Persze a film ettől még jól sikerült, rossznak semmiképp sem mondanám, de most nem fogok külön értékelésbe folyni, mindenki nézze meg aztán majd eldönti.

Két éjszakám ráment a 805 Maserati videóra. Hazajöttem a munkából, leültem a gép elé és videót vágtam éjfélig. Ami figyelembe véve a kis klippecske 2:48′ időtartamát, soknak tűnik. Igen, nem könnyű a snitteket zenére igazítani, ráadásul én ebben még kezdő vagyok, mi több, a gépem hiába jó, a Full HD videószerkesztést nem feltétlenül emészti könnyen. Ettől azért még nagyon izgatott voltam, mikor szétküldözgettem mindenkinek a videó linkjét, és a pozitív visszajelzésekből azt szűröm le, hogy igen, videózással kell foglalkoznom és lehetőleg komolyabb szinten… belegondolva, hogy nyáron le kéne forgatni, legalábbis el kéne kezdeni forgatni A Számháborút, ez a kis Maserati csak morzsának tűnik, mégis, mennyire rá voltam feszülve. Ugyanilyen temperamentumot igényel 60 percnyi játékfilm is…? Akkor vár rám még sok-sok virrasztás, de nem érdekel, élvezettel csinálom.

Ma ki akartam menni a szigetre futni, de már jól látom, hogy nem lesz belőle semmi. A futás hiányát kompenzálnom kell itthoni edzéssel és egy kiadós ebéddel, utóbbi még nem tudom, mi legyen, de valami kalóriabombára van szükségem.

Lenne miről írni, csak kedv nincs hozzá

Jellemző rám, hogy amikor események történnek, egy szót se közlök róluk. Pedig ezek számítanak a megszokottól eltérő pillanatoknak.

Mondjuk hogy a kollégám sírva megy ki a boltból.

Vagy hogy egy kocsmában állok és élő zene szól.

Meg nézek ki az ablakon, és látom, hogy a munkahelyemmel szemben bezár a nemzeti trafik. Az első trafik, amit látok bezárni, bezárva.

Az is jellemző rám, hogy a zenével úgy bánok, mint az oxigénnel. Észre se veszem, hogy történik, csak elfogadom és nem is én hallgatom, csak a tudatalattim. A hifista munkakör hátránya, hogy sokszor elfeledkezel a zene élvezetéről. Sokszor meg mikor minden fontosabb lenne, pont a zene élvezetére összpontosítasz. Egy komoly tárgyalás közepén megszólal egy szám és felhorkantasz, hogy úúú, ezt mennyire bírom! Persze aki kulturált, nem erőlteti az ilyesmit. Egyébként nem tudom, miért kezdtem el beszélni a zenéről. Szerintem alapvetően felesleges a zenéről beszélni.

Miről beszéljek hát? Inkább megyek vissza zenét hallgatni. Van itt egy új fejhallgató erősítő amit le kéne tesztelnem, de unom már a zenéket a gépen. Valami atomizátor királyságos szimfonikus zenére fáj a fogam, de még nem találtam semmi ütőset. Lehet, hogy Mahler 6. szimfoniáját hallgatom meg, szerintem az egy lehengerlő, zseniális és lélegzet-elállító darab. Már megint a zenéről beszélek…