Címke: kenu

Hernád

Egy túraszervező csoport, nevezetesen a Fodorsport különleges evezőtúrát hirdetett meg Augusztus végére: kétnapos kenuzás a Hernád vad vizein. Közel harminc ember részt vett a szóban forgó eseményen. Hogy miért hozom fel mindezt? Mert én is ott voltam.

Mindig is érdekelt a vadvíz, és most volt szerencsém testközelből megismerni. Az érkezés éjszakáján szinte idegesítően sokszor szóba került a „borulás” szó, másnap ki is derült, hogy miért. Ez nem Duna, gondoltam magamban. A viszonylag szűk folyón igen gyorsan haladtunk, igencsak észnél kellett lenni, mert a víz alatt kiálló farönkök, a váratlan örvények és a bozótos partok sokakat átvertek. Az eredmény: 11 hajó indult, abból 8-nak sikerült beborulnia. Abban a vicces helyzetben lehetek, hogy büszkén dülleszthetem a mellkasomat, ugyanis mi nem borultunk. Minden evezés előtt megemlítem evezőtársaimnak: velem senki sem borul. És a ritka alkalmak egyike, amikor igazam van, így is történik.

Szombaton 16, vasárnap 28 km-t nyomtunk le. A második napon már higgadtabb vízen jártunk, ráadásul nekiállt szemerkélni az eső, de mindez semmit sem rontott a lelkesedésünkből. Sajnos nem kormányoztam, de nem baj, mert végig az orrból tudtam szemlélni a tájat és a vizet, az esetleges akadályokkal természetesen. Nos, azt hiszem, a túráról kialakult emlékem csupán ennyi: jól kifingattam magam. Afféle edzőtábor fílingje volt, mert reggeltől estig csak húztuk az igát (vagy lapátot), sátorban aludtunk, és még hétfőn is maradt valamicske abból a tipikus, evezés utáni felső hát- lapockamozgató – vállizomlázból.

Megismerkedtem néhány érdekes, jó fej, vicces emberrel, de ahogy lenni szokott, egyikükkel sem cseréltünk telefonszámot, így aztán vélhetőleg talán a következő evezőtúrán összefutunk, mikor már alig fogunk emlékezni egymásra. Volt egy lány is, Krisztának hívták ha jól emlékszem, vele reggel dumálgattunk míg a többiek visszaértek a teherautóval. Hét éves kora óta evez, már Ukrajnában is járt, mindenhova az apjával jár, igazi karakter, folyamatosan cseverészett mindenről. Volt még több remek figura, beleértve a túravezetőnket, aki igen különös megjelenésű, ugyanakkor brutálisan jó beszélővel rendelkező fickó. Ésatöbbi, ésatöbbi. Keveset beszéltem és sokat mosolyogtam a túra alatt, talán nonszociális vagyok ha ezt mondom, de mégis így történt: én tényleg csak a víz miatt mentem.

Eszembe se jutott például, hogy hétfőn már az új munkahelyemen kezdek, az se érdekelt, hogy milyen nap van vagy hány óra, kikapcsoltam a telefonomat, se e-mail, se facebook, csak a kemping és a sátorban fagyoskodás. Éjszaka az államig lehúztam a kapucnit, így is beszökött a hideg a vállamig, reggelre bizsergett és szúrt a homlokom a hidegtől. Most hogy belegondolok, még zenét se hallgattam, nem is hiányzott a zene, vagy az olvasás. Olyanok voltunk a vízen, mint a klasszikus nomád vagy indián vagy tudomisén milyen törzsek.

Vasárnap éjjel fél 11-re értem haza. Itthon zuhogó eső fogadott. A lakás úgy, ahogy hagytam, kissé poros padlóval, de elmosogatott edényekkel és elpakolt ruhákkal fogadott. Másnap még ki is porszívóztam, úgyhogy most szép rend ven. Egy fotót sem készítettem az evezésről. Egy olyan környezetbe, ahol folyton a borulásveszély fenyeget, nincs értelme komoly gépet vinni, hacsak nem dúsgazdag vagy. Én a szememmel fényképeztem, és láttam olyan partokat, olyan kanyarokat és olyan őrülten hömpölygő vizet, amit még mozikamerával sem lehet visszaadni tökéletesen. Ha becsukom a szemem, még érzem, ahogy ringatózik alattam a hajó. Azt hiszem, ideális lezárása volt a nyárnak: a legutálatosabb évszakom legvégén legalább tényleg azt csinálhattam, amire legjobban vágytam, távol mindentől.

Előre lépünk, hátra nem.

Az edzőtáborban feltűnt, hogy milyen gyorsan tudok hátrafele futni. A sima futás nem ment annyira jól a többiekhez viszonyítva. Gyakran a gondolkodásomban is ezt érzem, hogy nagyon jól hátráltatom saját magamat. Finomkodok. Megmagyarázok valamit belül és tűrök tovább, mint egy jól nevelt birka. Hazafelé (a táborból) cikkírás közben néha kinéztem a kocsi ablakán, és tűnődve bámultam az eget. Azt hiszem, még sosem voltam ennyire fizikailag kimerült. De a mozgás lecsillapította az agyhullámaimat, hogy végre úgy érezzem, a sok szar, a sok duma és felszínes bullshit, a csalódás és a reménykedés próbálja kitölteni az űrt az életemben. Így aztán egy héttel később felmondtam. Nem leszek nepáli szerzetes, és pályát sem módosítok. Továbbra is a szórakoztató elektronika világának vetem alá magam, de úgy, hogy közben jobban el tudjak mélyedni örök kedvenc témám, a filmkészítés rejtelmeiben. Június végére terveztem, hogy megírom a teljes forgatókönyvet, ebből úgy néz ki, hogy július vége lesz sajnos, de ettől senkinek sem lesz rossz kedve. Ősztől munkahelyet váltok. Mindez még mindig nem okoz önmagában boldogságot. Végeztem magamon némi ön-analízist. Miközben a céljaimat hajszolom, immár nem feltétlenül hátráltatom magam kifogásokkal. Helyette olyan dolgokat cselekszem, amelyek egy kicsit visszahúznak a földre, akár szó szerint. Immár tizenhatkilós súllyal edzem, magabiztosan és biztonságosan. Tegnapelőtt egy barátommal leeveztünk negyven kilométert. Soha életemben nem eveztem ennyit egyszerre: nettó 7,5 órát. Reggel 10-től este 6-ig lapátoltuk a Dunát, Leányfalu volt a célunk, ott megálltunk egy pizzára, aztán gyorsan eveztünk vissza Pestre, hogy még időben kikerüljük a vihart. Útközben kétszer is eláztunk, de aztán megszáradtunk, mert a viharok csak kis csomagban jöttek, alapvetően napsütéses idő volt. Estére viszont, nem sokkal, miután hazaértünk, totálisan beborult. Én ekkor már szétrobbant gerinccel hevertem otthon, az ágyamon. Másnapra sokkal jobban keltem, de a gerincmozgató izmok még most is sajognak kissé, meg hát 40 km evezés után nem jó érzés a seggednek, ha bármire le akarsz ülni. Ma egy gyerek rohamot kapott az utcán, a földön fetrengett és ordított, pánikszerűen, teli torokból. A járókelők egy helyben álltak és nézték. Egyetlen egy ember kapta elő a mobilját, ekkorra már én is csengettem a mentőszolgálatot. Kimentem, két kollégám is ott volt, két járókelővel együtt fogtam a gyereket, hogy ne rángatózzon annyira. Volt a zsebében egy bicska, azt kikaptam és félredobtam, mielőtt bármi baromságot tesz magával. A táskáját a feje alá húzták, oldalra fektették. A lábát fogtam, úgy rúgkapált, mint a disznó azon az ominózus disznóvágáson amin régebben voltam. Félúton az élet és a halál között, ugyebár. Ez a gyerek nem volt magánál. Mereven nézett felfelé, a szemgolyói kidülledtek. Csontsovány volt és a karja tele volt sebekkel, az egyik csuklóját már korábban bekötötték, alatta sebes volt a keze. Rettenetesen nézett ki, komolyan mondom, mint egy zombi. Olyan szigorú fejjel bámultam rá, miközben a lábát lefogtam a járdára, mint egy biztonsági őr a focimeccsen. Nyugodj le, itt vagyunk, mondtam neki. Fél decibelt halkult az üvöltése. Kijött a mentő. A gyerek addigra össze-vissza motyogott, levegőt is alig bírt venni, valakikhez beszélt, akik bizonyára csak az ő világában léteztek. Jöttek a mentősök. Te meg ki a geci vagy?! A zombi felnézett a mentősre. A mentős meg „kösz én is szeretlek, titeket aztán nem nehéz életben hagyni” hanghordozással azt felelte: a mentő. Visszasétáltam a boltba, de azért alaposan kezet mostam, mielőtt felszívok valami szintetikus port, ami a zombiról rám hullhatott. El akarok látogatni egy némaszobába és ott tölteni egy éjszakát, csak aludni, a néma csendben. Mindenféle interakciót kizárni. Vasárnap lesz az én némaszobám, mikor Előd teraszán a pesti fényeket fogom bámulni. Mostanában mikor Elődéknél berúgunk, mindig szóba kerülnek a nőügyek. És rájövök, hogy az ideális nő terén sokkal magasabbra tettem a lécet, mint eddig bármikor, ezért könnyen lehet, hogy felesleges vizslatnom a repertoárt, majd jön valaki holnap, vagy jövőre,vagy tíz év múlva, és kész, most így jobb, egyedül. Van a munka, és az írás. Az amire belül vágyom, a mozgókép, mutatja az utat, és ez bőven elég.

bodrog kenutúra 2014

Pénteken egy órával korábban elkéredzkedtem a munkahelyemről, hogy időben elindulhassunk, persze a fuvar fél óra késéssel tudott csak startolni, de ennek nincs jelentősége. Tokajba érve már sötét volt és a borházak világítottak a sötétben. Csak a lankákat lehetett látni, de tudtam, hogy itt bizonyos időszakokban, meg ha süt a nap, a szőlőfürtök tartóléceit is láthatjuk. Este bertünk a táborba, úgy éreztem magam mint egy középiskolás ami valószínűleg azért van mert utoljára még tizenévesen éreztem így magam: az utazástól szétült seggel, telerakodva táskákkal beténferegsz a gyéren megvilágított kempingre, ahol minden irányból madárcsicsergés meg emberi zaj jön. No azért voltak itt önálló pillérek, mint a kötelező pálinka és a középen kiépített beton tűzhely, mi perceken belül odakerültünk. Nem voltam éhes, úgyhogy csak néztem amint a többiek sütik a vacsorájukat, részemről letudtam az estét egy gyümölcsös sörrel és egy paradicsommal (ebédkor telezabáltam már magam). Megtaláltam a mosdót, de öt percig zavartan álltam mert csak női mosdó feliratot tettek az ajtó fölé, az általam keresett szimbólum meg sehol. Úgy voltam vele, hogy inkább nem állok neki fürdeni hanem majd holnap kivizsgálom, hogy nekünk be szabad-e hatolni oda még akkor is, ha a nőkkel elvegyülve, varázspálcával lébecolunk?

Másnap kiderült a turpisság; a hátsó ajtónál nyílt a férfi mosdó. Mire felébredtem (pedig direkt mindenkinél korábban jöttem ki a szállásról) addig a környező házakból beszivárogtak és nekiálltak végezni a reggeli rutin szertartásos folyamatát. A melegvíz nemhogy elfogyott, de fél percen belül a hipotermiával küzdve próbáltam minél hatékonyabban eljuttatni a jeges vizet magamra, közben valaki betrónolt és a kőkemény szarszag megcsapta az orromat. Így, dideregve és minimális lélegzetvétellel kimenekültem a fürdőből, odakint meg a hamuszürke égbolt és némi esőpermet fogadott. Hát igen, mondtam magamban, lóbálva a törülközőmet, a kemping fíling már csak ilyen. Mire visszaértem, már majdnem mindenki felébredt, pikk-pakk összecsomagoltam mindenemet és rohantunk a furgonhoz, hogy amit nem viszünk magunkkal a csonakban, azt vigyék tovább a következő állomásra. Behuppantunk a csónakba, volt közöttünk egy nő is, aki az elején folyamatosan visítozott, hogy mindjárt beborulunk, holott rutinos evező volt. Én nem szóltam egy szót se (az elején), de a csónak tényleg elég ingatagnak bizonyult. Amúgy meg nem borultunk be. Szerencsére felesleges volt esőkabátot vinnem magammal, mert idővel aláhagyott a szitáló eső és néha, 1-2 pillanatra még a napot is láthattuk. Jókedvben nem volt hiány, én kifejezetten jól éreztem magam az elejétől a végéig. Láttunk teknősbékát, őzgidát (egy élőt és egy holtat a vízbe fúlva), sima békát, halakat, meg hát na, mindent amiről ez az élővilág szól. Kiderült, hogy a teljes útvonalat nem fogjuk teljesíteni, mert az árterület alacsonyabbra sikerült, mint a korábbi években és az egyik útszakaszt lezárták, mert odafészkelt egy réti sas. Mi dacoltunk a többiekkel és úgy döntöttünk, hogy ameddig lehetséges, továbbmegyünk, nem akartunk órákig várni a vacsorára és unatkozni a táborhelyen. Elkéredzkedtünk a túravezetőtől, aki sokat nem tiltakozott, igaz, védett övezetben jártunk és ő a parkőrökkel megállapodott, hogy csoportostul fogunk menni, de állítólag ott nem kezelik ezt olyan komolyan. Vagy valami ilyesmi. Szóval még 2,5 órát eveztünk és mire visszaértünk a helyre, kellően kifáradtunk, elvégre több, mint 7 órát lenyomtunk. Este slambuc volt a vacsora amiről eddig azt se tudtam, hogy létező étel, de nem volt rossz, vagyis én voltam baromi éhes. Két adagot benyomtam, utána tüzet raktunk, szájharmonikáztam egy keveset, de fél 10-nél nem bírtam tovább, elmentem aludni.

Felavattam a sátram. A hálózsákkal meg voltam elégedve, a madárcsicsergéssel már kevésbé. Fél négykor felriadtam, valami zümmögött a fejem alatt, és akárhogy csapkodtam a földet, nem hagyta abba. Valószínűleg a föld és a sátor közé beszorult egy szárnyas rovar, de véletlenszerűen és rettentő idegesítően zizegett, bármit próbáltam tenni. Megfordultam, ott meg egy másik bogár zajongott, a bal sarokban. Megelégeltem a dolgot és feltéptem a táskámat, halványan élt az emlékezetemben hogy Zsoltiék koncertje óta maradt egy pár füldugóm. És valóban, heuréka! Bedugott füllel azonnal sikerült elaludnom és fél 8-ig úgy húztam a lóbőrt, hogy az csak na. Reggelre megannyi bogár került a sátor két fala közé és egy helyben álltak, úgy néztek rám mint valami arénában, szinte vizsgálva, hogy mi lesz a következő mozdulatom. A következő mozdulatom a zipzár lehúzása volt és kidugtam a fejem… velem szemben a holtág, gyönyörű, tükörsima víz, és persze a továbbra is trécselő madártömeg. Elrohantam a mobilvécéhez, és sajnos most is úgy jártam, mint tegnap a zuhannyal, hogy más sokan előttem felfedezték ezt az opciót. Az előző este még sovány vigasznak tűnő illatosító mostanra teljesen hatástalanná vált, és a tegnap reggelihez képest lényegesen szúrósabb, áthatóbb, töményebb trágyabűz csapta meg az orrom, de nem volt mit tenni, hisz másfél napja nem is voltam vécén. Miután elvégeztem a dolgom, úgy léptem ki az ajtón, mint a gravitáció végén, ahogy Sandra Bullock kiúszik az égő/süllyedő űrkabinból, majd hatalmas levegővétellel a víz felszínére tör.

Vasárnap gyorsan hazaértünk, én ültem legelöl, mögöttem egy haverom, a nő utána és leghátul a kollégám, így elég stabillá tettük a hajót. Ami azt illet, kedvet is kaptam, hogy úgy Istenigazából meghúzzam az evezőlapátot. Mivel én diktáltam a tempót, a többiek kénytelenek voltak követni, de nem volt panasz. Szeltük a hullámokat, piszkosul felgyorsultunk, három óra alatt lezúztuk ugyanazt a távot, ami tegnap (igaz, hosszú pihenővel) 7 óráig tartott. A nő még meg is tisztelt egy olyan gondolattal, hogy Barna a hajó lelke. Mindenki hozzátett valamit a túrához. Visszafelé haladva viharfelhők jöttek, de el is illantak és hamar kisütött a nap, de annyira, hogy már naptej kellett. Egy-két tag a csoportból le is pirult rendesen. Mielőtt elhagytuk volna Tokajt, elmentünk a Lebuj nevű étterembe hogy megkóstoljuk a halászlevüket meg ettünk vegyes rántott halat krumplival. A desszert somlói volt és túrós-barackos palacsinta leöntve karamellával, a krumpli kivételével mindennel meg voltam elégedve.

Hazafelé nem gondoltam semmire, aludtam, bambultam, a semmidobozomban dekkoltam. Hazaérve kicsomagoltam a motyót és kiterítettem a bepárásodott sátrat hogy száradjon, megnéztem egy fél Top Gear epizódot és ledőltem aludni. Reggel tudtam volna még szunyálni, de jobban akartam az edzést, mint az alvást, így aztán elmentem bellezni. Most, két nap evezés és egy kiadós reggeli edzés is csak a külső hangulatrétegemet tudta lecsillapítani, nyugodt vagyok, nem nevetek, nem kiabálok, de odabent valamiért még mindig feszülök. El kéne menni futni, vagy úszni, de ami a legjobb lenne, kivenni két hét szabadságot és visszamenni Bodrogra hogy minden nap szétevezzem az agyam, közben Bob Marley-t hallgatnék és minden reggel halászlevet ennék, hozzá brassóit, normálisan sütött krumplival. A túra jó volt, nem azért, amiket láttam, hanem azért, mert érezhettem egy kicsit, hogy élek.