filmkészítés – Bari Blogja

Barimedia bemutatkozó videó

❗️Fontos hírem van❗️

📹Fő szenvedélyem a videózás. Öt éve, mikor elkészítettem barátaim segítségével az egyórás független filmem, a Számháborút, áttörés történt. Akkor rájöttem, hogy ez már nem pusztán hobbi. Professzionális szinten akartam folytatni a mozgóképgyártást.
⏱Évek óta készítek reklámanyagokat, videókat cégeknek és vállalkozásoknak. Elérkezett az idő, hogy a tartalomgyártást egyénileg, professzionális szinten folytassam. Mostantól független szakemberként hasznosítom, amit eddigi munkáim során, forgatókönyvíró képzésen és a HSC stábiskolában tanulhattam.
Ha tartalomkészítésre van szükséged, akkor válaszd alábbi szolgáltatásaim bármelyikét:
✅Termékfilm készítés -» Igényes videókat gyártok, amelyekkel reklámozhatod terméked
✅Profilvideó készítés -» cégek, vállalkozások, szolgáltatások bemutatására
✅SEO Szövegírás -» Ha nincsen időd folyamatosan a webáruházad leírásain agyalni
✅Márkaépítés, keresőptimalizálás kreatív ötletekkel!

A kreatív tartalmak tárháza nyitva áll!
🥁🥁🥁🥁🥁
További infókért látogass el a barimedia.hu-ra!🙏🏻

Lehetnének jók a Magyar filmek, ha…

Ez kerül szóba akarva vagy akaratlanul, amikor a suliban filmtörténelemről, magyar filmgyártásról beszélünk. Lényegében ami száz évvel ezelőtt történt, az kihatással van a mai filmes életre. Voltak fantasztikus rendezőink, volt Kordánk és Kertészünk, ide jöttek a franciák, kooperáltunk más nemzetekkel, járkáltunk ugyan külföldre forgatni, de itt, Magyarországon is példátlan terméssel büszkélkedhettünk. Persze, akkoriban a mozgókép jelentése más volt. Olyan felkapott témaként kezelték, mint mondjuk ma az okostelefont. De akárhogy is nézzük, az akkori Nagy M.o. bizony évi 100 filmet képes volt produkálni. Mi ez a mai 10-20 darab nagyjátékfilmhez képest? Kertész Mihály Bánk Bánját több, mint száz kópiában küldözgették szerteszét az egész világban, még Tokióban is levetítették. Mindez nem az én agyszüleményem, a fennmaradt filmes folyóiratok, kritikák és dokumentumok alapján mesélik ezt tanult oktatóink. Voltaképpen a háború és az utána jött veszteség még ma, száz évvel később is ránk nyomja a bélyegét. Mindezt nem panaszkodó céllal írom le. Inkább nyugalommal telve, mivel így már eggyel jobban értem a folyamatot. Komoly kételyek jelennek meg ilyenkor a hozzám hasonló, szakmunkásnak készülő lelkes filmőrült agyában – vajon mennyire van értelme itthon dolgozni? Hát nem ez jut ugyancsak az orvostan hallgató, a bölcsész és még mittudomén kicsoda eszébe? Talán a legjobb, ha ezen nem is gondolkodunk egyáltalán, egyszerűen csak a fő célunknak szenteljük magunkat. Végső soron ha pék akarsz lenni, nem az számít, hogy melyik országban teszed, hanem hogy mennyire vagy jó benne. A mögöttem gyűlő évek azt sugallják, nincs értelme a helyszínen és a menekülési útvonalak tervezgetésén fáradozni. Bizonyára igaza van annak is, aki tőlem merőben mást gondol. Erre nincsen egyetemes igazság, mint ahogy az életnek sincsen szabálya. Mielőtt azonban túl filozófikus irányba húzom a mondanivalómat, a mozgókép megszállottjainak ajánlom ezt a remek filmet, amit egyik oktatónk mutatott a minap, azóta kétszer megnéztem még.

Az egyediség ára

Ha lehetek őszinte, egy fő célom van jelenleg az életben. És ez mindig megfogalmazódik bennem más és más aspektusban, ahányszor valakivel egyedi dolgokról kezdünk beszélgetni. Gondolok itt mindenre, tárgyra, meglátásra, filozófiára, ami a szokványostól eltérő állásponton alapul. Vannak egyedi bútorok, hangfalak, gitárok, autók, éttermek, és még sorolhatnám, ami közös bennük, hogy mást akartak produkálni, az átlagtól különbözőt. Visszatérve az én nagy célomra, arra vágyom, hogy egy olyan filmet rendezzek, amilyet még senki sem látott. Ami úgy ahogy van, önálló és egyedi. Na de hogy eredeti lesz-e? Az eredetiség és egyediség jelentése nem pontosan ugyanaz, de van köztük rokonság. Eredetit kitalálni ma nehezebb, mint pusztán egyedit, mert az egyedi lehet már meglévő megoldások kombinációja is, míg az eredeti pont azért eredeti, mert első valamiben, korábban nem volt elődje. De azt gondolom, minél egyedibb lesz ez a film, annál eredetibbé is válik majd. Hogy miről szólna? Milyen műfaja lenne? Ezek mind elhanyagolható tényezők. Csak egy cél vezérel. Hogy a néző olyan érzelmi dózist kapjon és olyan vizuális élményben részesüljön, ami számára a „film” fogalmát új síkra helyezi. Tudom, furcsa cél. De mint sokan mások előttem, akik egyedit akartak létrehozni, én is azt gondolom, hogy mindenből ki lehet többet hozni. Akár filmszalagra, akár egy darab papírra akar varázsolni valamit az ember. Ez a szokásosnál sokkal több időt, pénzt és energiát igényel, de ezek a dolgok maradnak fenn napjaink örvénylő cyber-toalettjének peremén, és kerülnek megmentésre az utókornak.

Egy ajtó bezárul…

Most, hogy eltelt néhány hét a Számháború online publikálása óta, a visszajelzések egyértelműen pozitív irányba terelték a filmezéssel kapcsolatos, titokban dédelgetett álmomat. Hideget és meleget is kapott a film, de az értékelések mind interneten, mind élő face-to-face beszélgetések formájában kb. 70%-ban bíztató jellegűek voltak. Bíztató alatt azt értem, hogy tízből hét ember szerint érdemes folytatnom a filmkészítést. Érdemes elmélyítenem az ismereteimet, és sikerült már most olyasmit létrehoznom, ami bizonyos tekintetben felveszi a versenyt a legtöbb velem egykorú, főiskolás filmes tanonc vizsgafilmjével. Két ismerősömtől is kaptam hasznos gondolatokat, olyanoktól, akik video-és műsorgyártásból élnek egyébként is. Már azért is megérte elkezdeni a projektet, hogy az ő bíztatásukat olvassam. Ezzel ki is lett jelölve az ösvény. A filmkészítés immár nem álom, hanem cél, és az elérni vágyott státuszok (tanulás, gyakorlás, munkavégzés, karrierépítés) nem a saját akaratom, hanem a múló idő függvényei. Most türelmet kell gyakorolnom saját magammal és a jelenlegi munkámmal szemben is. Nem rohanhatok azonnal filmes iskolába, mert nincsen azonnali félmillió forint a zsebemben, és még nem döntöttem, hogy melyik létesítményben mélyítsem el a tudásomat. Az már biztos, hogy mozgóképgyártással kapcsolatos képesítésre van szükségem, és ha az égiek is úgy akarják, akkor jövő ilyenkor vagy filmrendező asszisztens, vagy operatőr szakon fogok ülni. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, sokat kell idén güriznem. Persze ez nem jelenti azt, hogy be kell zárnom a szociális kapuimat, épp ellenkezőleg. Szeretem látni mások reakciót, ahogy megnézik a filmet, még akkor is, ha az illetőket egyáltalán nem ismerem. Azt vettem észre az utóbbi 2-3 hétben, hogy a film a maga amatőrsége ellenére felpezsdítette az érdeklődők hozzáállását. Krisz (Felix) néhány ismerőse egy házibuli alkalmával olyan pozitív szavakkal halmozott el, hogy már nem bírtam a szemükbe nézni, olyannyira zavarba jöttem. Persze hozzá kell tenni, hogy ez pár pohár pálinka lefolyása után történt. Akárhogy is, a szárnybontogatás megvolt. Nem vagyok még készen, de tudom, hogy hol és hogyan kell erősítenem. A jövőre való tekintettel sokat kell spórolni, de közben nem szabad elfelejteni élni. Ez számomra 2016 mozgatórugója. Úgy tűnik, hogy az „élni” rovat máris túlzsúfolttá válik, új arcok, új kapcsolatok és új élmények tömkelege vett körül, ezért bármennyire játszom a törekvő, céltudatos okostónit, valójában én is sodródok az árral. De ennyire még sosem volt ez jó érzés. Ez az év, már most tudom, fantasztikus lesz, a maga borzalmaival együtt.

Majdnem gyilkolás az erdőben

Két héttel ezelőtt egyeztettünk a többiekkel, és hétvégére szerveztünk egy forgatást, melynek helszínéül az erdő szolgált… volna. Sajnos komplikációk adódtak, azt hiszem újra érvényessé vált a mondás miszerint „az ember tervez, Isten végez”.

Minden felszerelés adott volt, és mindenki ráért, de az időjárás előrejelzés szerint esős, zivataros napnak néztünk elébe. Ez nehézséget jelentett, hiszen a Számháború film erdős jelenetét napsütötte viszonyokhoz írtam, és a felszerelésem sem vízálló. Reggel majdnem egy órán keresztül törtem a fejem, a többiek optimistán reagálták le a rossz időt, és azt javasolták, hogy menjünk ki, forgassunk, ha törik, ha szakad. Örülök neki, hogy ilyen lelkes a csapat, jól esett a hozzáállásuk.

Végül is nem mentünk ki, hanem egy jóval közelebbi erdőcskében, itt Pesten felvettünk néhány snittet gyakorlási céllal, hogy ezzel is hasznosan töltsük el a napot, és csiszoljuk a színészi teljesítményt. Ahhoz képest, hogy amatőrként mentünk ki a susnyásba, sokszor meglepődtem Marc és Philip teljesítményén, szerintem ügyesek voltak. Most hétvégére megint esőt mond, tehát remélhetőleg jövő hétvégén már ki tudunk majd menni Leányfalura, hogy meg legyen örökítve a Számháború ominózus gyilkolós része is.

Syd Field, és a problémafelismerés művészete (idézet)

syd-field-2 „Néhány éve láttam egy filmet, amit egy francia filmes rendezett. Egy férfiról szólt, aki besétál egy McDonald’s étterembe a Champs-Élysées-en, és vásárol egy hatalmas adag sült burgonyát. Aztán keres egy stratégiai pontot az éttermen belül, ahonnan elkezd mindenfelé sült burgonyát dobálni. Az emberekre, a falakra, a földre, a plafonra, mindenhova. Az emberek bedühödnek. (Ez egy komoly vígjáték.) A kuncsaftok közül többen megpróbálják megállítani, de a férfi folytatja a burgonya dobálását, és nem törődik senkivel. Megérkezik a rendőrség. Figyelmeztetik a férfit.
Amint elmennek, az azonnal újrakezdi a sült burgonya dobálását. Nemsokára az egész étteremben óriási hangzavar tör ki. Az őrület tetőfokán a férfi előkap egy fényképezőgépet, és elkezd fotózni. Egymás után készíti a képeket. Ezek után egy nagyszerű vágóképben ugyanezeket az embereket látjuk, mint hatalmas fotók alakjait, kiállítva egy nagynevű párizsi művészeti galériában. Csak ekkor értjük meg, hogy a férfi egy ismert művész, és azok az emberek, akik az imént elátkozták a McDonald’s-ban, most jó pénzt fizetnek azért, hogy megvehessék ezeket az úgynevezett műalkotásokat.” – Syd Field

Hol fog játszódni a Számháború?

A forgatás helyszíne Budapest és Leányfalu lesz, utóbbiból nem sok fog látszani, mivel vidékre kizárólag az erdő miatt kell majd menni. A Pilis remek helyszínként szolgál a tépelődős jelenetek, az erdei séta felvételéhez, ráadásul az ösvények árok-szerűen haladnak felfelé a hegyre, így lehet majd néhány izgalmas snittet készíteni a főhősről, ahogy halad az úton, és fölötte, a fák árnyékában követi a gonosz. Voltam ma az erdőben és jót tett neki ez a nyári sokesős időjárás, nyár vége van, és a fák elképesztően zöldek. Lehet, hogy szeptemberre tolódik a forgatás, de az is lehet, hogy az erdei jeleneteket előbb vesszük fel, nehogy lekéssünk erről a látványról. A fák lombkoronája nagyon sűrű, alig süt be a nap a levelek között, ami ad egy kis drámai hangulatot, ugyanakkor lehet majd kicsit játszani a kontraszttal. A fenti képen épp a kishúgom rohant előre vaktában, úgy csinált, mint ha szitakötő lenne. 🙂 Csak azért mutatom ezt a fotót, mert ezen látszik az ösvény U-betűhöz hasonló alakzata, persze a húgom is aranyos.

Előre lépünk, hátra nem.

Az edzőtáborban feltűnt, hogy milyen gyorsan tudok hátrafele futni. A sima futás nem ment annyira jól a többiekhez viszonyítva. Gyakran a gondolkodásomban is ezt érzem, hogy nagyon jól hátráltatom saját magamat. Finomkodok. Megmagyarázok valamit belül és tűrök tovább, mint egy jól nevelt birka. Hazafelé (a táborból) cikkírás közben néha kinéztem a kocsi ablakán, és tűnődve bámultam az eget. Azt hiszem, még sosem voltam ennyire fizikailag kimerült. De a mozgás lecsillapította az agyhullámaimat, hogy végre úgy érezzem, a sok szar, a sok duma és felszínes bullshit, a csalódás és a reménykedés próbálja kitölteni az űrt az életemben. Így aztán egy héttel később felmondtam. Nem leszek nepáli szerzetes, és pályát sem módosítok. Továbbra is a szórakoztató elektronika világának vetem alá magam, de úgy, hogy közben jobban el tudjak mélyedni örök kedvenc témám, a filmkészítés rejtelmeiben. Június végére terveztem, hogy megírom a teljes forgatókönyvet, ebből úgy néz ki, hogy július vége lesz sajnos, de ettől senkinek sem lesz rossz kedve. Ősztől munkahelyet váltok. Mindez még mindig nem okoz önmagában boldogságot. Végeztem magamon némi ön-analízist. Miközben a céljaimat hajszolom, immár nem feltétlenül hátráltatom magam kifogásokkal. Helyette olyan dolgokat cselekszem, amelyek egy kicsit visszahúznak a földre, akár szó szerint. Immár tizenhatkilós súllyal edzem, magabiztosan és biztonságosan. Tegnapelőtt egy barátommal leeveztünk negyven kilométert. Soha életemben nem eveztem ennyit egyszerre: nettó 7,5 órát. Reggel 10-től este 6-ig lapátoltuk a Dunát, Leányfalu volt a célunk, ott megálltunk egy pizzára, aztán gyorsan eveztünk vissza Pestre, hogy még időben kikerüljük a vihart. Útközben kétszer is eláztunk, de aztán megszáradtunk, mert a viharok csak kis csomagban jöttek, alapvetően napsütéses idő volt. Estére viszont, nem sokkal, miután hazaértünk, totálisan beborult. Én ekkor már szétrobbant gerinccel hevertem otthon, az ágyamon. Másnapra sokkal jobban keltem, de a gerincmozgató izmok még most is sajognak kissé, meg hát 40 km evezés után nem jó érzés a seggednek, ha bármire le akarsz ülni. Ma egy gyerek rohamot kapott az utcán, a földön fetrengett és ordított, pánikszerűen, teli torokból. A járókelők egy helyben álltak és nézték. Egyetlen egy ember kapta elő a mobilját, ekkorra már én is csengettem a mentőszolgálatot. Kimentem, két kollégám is ott volt, két járókelővel együtt fogtam a gyereket, hogy ne rángatózzon annyira. Volt a zsebében egy bicska, azt kikaptam és félredobtam, mielőtt bármi baromságot tesz magával. A táskáját a feje alá húzták, oldalra fektették. A lábát fogtam, úgy rúgkapált, mint a disznó azon az ominózus disznóvágáson amin régebben voltam. Félúton az élet és a halál között, ugyebár. Ez a gyerek nem volt magánál. Mereven nézett felfelé, a szemgolyói kidülledtek. Csontsovány volt és a karja tele volt sebekkel, az egyik csuklóját már korábban bekötötték, alatta sebes volt a keze. Rettenetesen nézett ki, komolyan mondom, mint egy zombi. Olyan szigorú fejjel bámultam rá, miközben a lábát lefogtam a járdára, mint egy biztonsági őr a focimeccsen. Nyugodj le, itt vagyunk, mondtam neki. Fél decibelt halkult az üvöltése. Kijött a mentő. A gyerek addigra össze-vissza motyogott, levegőt is alig bírt venni, valakikhez beszélt, akik bizonyára csak az ő világában léteztek. Jöttek a mentősök. Te meg ki a geci vagy?! A zombi felnézett a mentősre. A mentős meg „kösz én is szeretlek, titeket aztán nem nehéz életben hagyni” hanghordozással azt felelte: a mentő. Visszasétáltam a boltba, de azért alaposan kezet mostam, mielőtt felszívok valami szintetikus port, ami a zombiról rám hullhatott. El akarok látogatni egy némaszobába és ott tölteni egy éjszakát, csak aludni, a néma csendben. Mindenféle interakciót kizárni. Vasárnap lesz az én némaszobám, mikor Előd teraszán a pesti fényeket fogom bámulni. Mostanában mikor Elődéknél berúgunk, mindig szóba kerülnek a nőügyek. És rájövök, hogy az ideális nő terén sokkal magasabbra tettem a lécet, mint eddig bármikor, ezért könnyen lehet, hogy felesleges vizslatnom a repertoárt, majd jön valaki holnap, vagy jövőre,vagy tíz év múlva, és kész, most így jobb, egyedül. Van a munka, és az írás. Az amire belül vágyom, a mozgókép, mutatja az utat, és ez bőven elég.

A Canon projekt – 4. rész

Immáron másfél hónapja használom a 700D-t de szégyenszemre csak kevés videót készítettem vele, ellenben a cirka 40 nap alatt kb. 600 expót sikerült „belerakni”. Az első hetekben tudatosult bennem, hogy elkövettem a lelkes amatőrök hibáját, vagyis azt reméltem, egy DSLR megad majd mindent, amire nekem mint kezdő filmesnek szükségem lehet. A valóság nem ilyen egyszerű. Régen volt egy kollégám aki azóta felmondott nálunk, ő azt mondta, hogy a DSLR szerinte nem jó döntés mert külön pénzek fognak elmenni a kiegészítőkre.

És a kollégámnak igaza volt, mivel a 700D baromi jó képet készít, de a stabilitás érdekében kelleni fog hozzá egy stabilizátor, kültéri jelenetekhez pedig polár szűrő is kell majd, ráadásul mivel az alaptartozék akksija kb. 40 percnyi videózástól lemerül, egy portrémarkolatot is kell hozzá vennem, amibe már 2 akksi vagy 6 AA méretű elem elfér.

Mindazonáltal mégsem vagyok kétségbeesve, hiszen teljesen tudatosan döntöttem a Canon mellett, de azt hiszem, ezt egy korábbi postomban már elmondtam. Maga a gép egyébként tud kezes lenni, de rengeteg időt és türelmet kell ráfordítani, hogy minden porcikáját kiismerjem. A fókuszgyűrűvel például még kifejezetten ügyetlenül bánok, és alighanem így lesz ez még jó darabig, talán a gyári optika sem feltétlenül finomra van tervezve. Gyakran túlállítom a fókuszgyűrűt, aminek következtében hirtelen újra homályossá válik a látható tartomány. Remegő kezeim miatt pedig még a képstabival együtt is előfordul, hogy kissé lötyög a felvétel. Ellenben a színvilággal nagyon meg vagyok elégedve, még akkor is, ha a gyári objektív fényereje nem teszi lehetővé, hogy félhomályos vagy esti környezetben zajmentes videót rögzíthessek.

A forgatókönyvem vázlatát elküldtem egy volt csoporttársamnak és a volt oktatómnak is, gondoltam, megvárom a jóváhagyásukat, de most bő egy hét után rájöttem, hogy fölösleges várni, jön a nyár és dolgoznom kell, ha őszre kész munkát akarok. Hétvégén megveszek egy elég kezdetleges, de szó szerint kezdésnek megfelelő steady tartót, ami lényegében úgy csökkenti a kamera rázkódását, hogy nem tartod, hanem lógatod félkézzel a gépet. Még nagy dilemma a mikrofon beszerzése, ugyanis a sztereó hangrögzító és a puskamikrofon együttes megvétele nem fog beleférni a nyárba, de a kettő közül valamelyikkel már el tudom kezdeni a forgatást. Ezt a részét még kitalálom.

A 700D brutálisan jó bőrszíneket és kontrasztos képeket készít. Eleinte nem tudtam mit kezdeni a folyamatosan sötét videókkal, az agyontornászott kontraszttal, de Viktor kollégám szó szerint felvilágosított a DSLR gépek finombeállítási lehetőségeiről, így aztán megtudtam, hogy a videokép a kamerán belül is tovább állítható, szín, kontraszt és fényerő tekintetében egyaránt. Így már sokkal kevésbé húznak sötétbe a mozgóképek, és a zajszintet is jobban kordában lehet tartani.

Fura hét volt ez…

Ha visszagondolok arra, ahogyan telt ez a hét, akkor vannak vizonyos motívumai, amelyekkel nem tudok kibékülni, vagy éppen ellenkezőleg, meglepnek. Talán anyám kiállítása lenne az utóbbi kategória legkiemelkedő darabja, hiszen jól sikerült és rengetegen elmentek rá. A rossz idővel pedig nem tudok mit kezdeni, bár nem vagyok a napsütés híve, én jobban szeretem, ha szétszórtan felhős az ég és fúj a szél, de ezt az egybefüggő szürke eget már nemcsak unom, hanem utálom is.

Tegnap este fél órán keresztül nem tudtam eldönteni, hogy milyen filmet nézzek. Ez nálam szokatlan, és komoly gondot sejtet. Aztán valamit mégiscsak sikerült választani, jobb híján Lars Von Trier „Nymphomaniac”-jét néztem meg és az első epizód végére megnyugtattam magam, hogy ez még mindig jobb választás volt mint az eredetileg kiszemelt kosztümös dráma John Malkovich-csal meg Uma Thurman-nel. Ráadásul régi kedvencem, Uma szerepel a Nimfomániásban, ami engem teljesen váratlanul ért, mi több, végre nem bugyuta vígjátékos arcát hanem a drámai karakterét vonultatja fel, ami voltaképpen remekül megy neki. Nem is tudtam, hogy ennyire látszik rajta a kor. Vagy hízott? Vagy csak jó munkát végeztek a kosztümösök? Azt se tudom hova tenni, hogy 2x mélyebb hangon szólalt meg, mint amit megszoktam tőle. Persze a film ettől még jól sikerült, rossznak semmiképp sem mondanám, de most nem fogok külön értékelésbe folyni, mindenki nézze meg aztán majd eldönti.

Két éjszakám ráment a 805 Maserati videóra. Hazajöttem a munkából, leültem a gép elé és videót vágtam éjfélig. Ami figyelembe véve a kis klippecske 2:48′ időtartamát, soknak tűnik. Igen, nem könnyű a snitteket zenére igazítani, ráadásul én ebben még kezdő vagyok, mi több, a gépem hiába jó, a Full HD videószerkesztést nem feltétlenül emészti könnyen. Ettől azért még nagyon izgatott voltam, mikor szétküldözgettem mindenkinek a videó linkjét, és a pozitív visszajelzésekből azt szűröm le, hogy igen, videózással kell foglalkoznom és lehetőleg komolyabb szinten… belegondolva, hogy nyáron le kéne forgatni, legalábbis el kéne kezdeni forgatni A Számháborút, ez a kis Maserati csak morzsának tűnik, mégis, mennyire rá voltam feszülve. Ugyanilyen temperamentumot igényel 60 percnyi játékfilm is…? Akkor vár rám még sok-sok virrasztás, de nem érdekel, élvezettel csinálom.

Ma ki akartam menni a szigetre futni, de már jól látom, hogy nem lesz belőle semmi. A futás hiányát kompenzálnom kell itthoni edzéssel és egy kiadós ebéddel, utóbbi még nem tudom, mi legyen, de valami kalóriabombára van szükségem.