Szívesen körbe kérdeznék úgy ötven embert a velem azonos generációból, hogy mi a fő céljuk az életben. Mi foglalkoztatja vajon társadalmunk frissen beérett fogaskerekeit? Mennyire gondolkodnak előre? Vagy gondolkodnak a jövőjükön egyáltalán? Körülnézek a hétvégi tanításokon, körülöttem csupa tehetséges fiatal. Ott ülünk együtt, egy hatalmas teremben, összezárva, megannyi inspiráció, és valahogy mégis elnézünk egymás mellett.
Egyik este borozgattam nagyon régi barátommal, aki megosztotta velem két fő motivációját: szeretne egy házat, és egy normális barátnőt. Utána család, ésatöbbi. Ez az, amire azt mondják, hogy normális élet. Ahogy ilyen beszélgetésekbe sodródom, önkénytelenül magamba nézek. És ráébredek, hogy teljesen mást akarok az élettől, mint ő. Persze ezzel nincsen semmi baj. Elvégre egyelőre nincsen szabályrendszere annak, hogy mit érj el vagy mit nem, míg eltelik ez a néhány évtized.
Egyik osztálytársam úgy határozott, megosztja velünk nagy ötletét: filmezzünk! Az osztály fele, kábé húsz fő erre felkapta fejét. Csupa pozitív reakció. Tömör lelkesedés. Egyöntetű vélemény: csináljuk! Egyszer csak már nem egymás feje mellett néztünk el, hirtelen megjelent valami, amitől minden izgalmasabb érdekesebb lett. Miért hozom szóba mindezt? Talán azért, mert úgy érzem, megannyi lehetőség van bennünk. Csak egyedül ezek nem jönnek ki. Abban a pillanatban viszont, hogy valaki partnered és közös célt tűztök ki, mintha fúziós folyamat részévé válnál. December van. Mindjárt vége az évnek. Ennek is. Az utóbbi három évem is ilyen láncreakció szerűen, tömörül, gyorsul. Nem csak egyre gyorsabbnak érzem az időt, de az események is pörögnek. Nem emlékszem, mikor unatkoztam utoljára. Tényleg nem.
A jelenlegi álláspontom a következő: ha célod van, beszélj róla. Mindenkinek, vagy legalábbis a neked fontosaknak. Jó, oké, a buszsofőrnek és a büfés néninek talán felesleges. De ha beszélsz róla… már azzal is teszel valamit értük. Előbb utóbb visszakérdez valaki majd egy ilyet: és miért nem teszel is valamit érte? Nem tudom, kinek segítettem ezzel a pár sorral. Ha van legalább egy ember, akinek igen, akkor már megérte billentyűzetet ragadni. Mostanában ritkábban posztolok, cserébe ilyen sokáig érlelt gondolatokat próbálok meg kisajtolni magamból. Ez most elég kisiskolás szinvonal lett. De lesz jobb is, becsszó.
Mikor beiratkoztam a HSC stábiskolába, szembesültem saját film-kulturális műveletlenségemmel. A tipikus szarvashiba elkövetőjeként csak azokat a filmeket néztem mostenáig, amik felkeltették az érdeklődésemet. Nem választottam a hosszabb és nehezebb utat, hogy kényszeresen elinduljak kronológiai úton, hátulról előre, a némafilmtől átfésülve mindent. Ahogy a tanárok szavai is megerősítették, ezt a fajta luxust, ha érteni is akarsz a film nyelvén, nem engedheted meg magadnak. Egyszer csak arra ébredtem rá, hogy alig láttam még magyar filmeket, és most, hogy saját hazámban akarom megközelíteni a mozgókép világát, ehhez némi szégyenérzet is társult. Persze, az ember önszántából nem közelít meg egy olyan területet, ami elhanyagolt, ami a háttérbe szorul, ami nem kerül rivaldafénybe. Ha elmész egy bevásárlóközpontba cipőt venni, végignézed az összes boltot, vagy egyből a Nike/Adidast célzod meg? Vagy hogy jobb hasonlattal éljek, az antikváriumba sem megy el mindenki, csak aki tudatosan keres valamit. Értékeset, régit, ami másnak persze fabatkát sem ér. Átlaghelyzetben a cipőboltos szitu domináns az itthoni filmfogyasztó közönségre is, ami teljesen normális, hiszen a nagy költségvetésű produkciókat nekik szánják. Csillagok Háborúja, Marvel, és még folytathatnám. Mi, magyarok pedig látszólag elkísérletezgetünk a háttérben, saját soklépcsős szűrő rendszerünk rabságában próbálunk valamit kifacsarni a saját filmgyárunkból, és azzal már legkevésbé foglalkozunk, hogy hányan ülnek be majd, akik meg is nézik termékünket. Ma már az is örömteli és eredményesnek mondható, ha egy szinopszist jóváhagynak, az pedig a boldogság csúcspontja, ha el is készül. Örömmel látom viszont, hogy a kezdő filmesekről egyre többet beszélgetnek manapság, itt volt ez a Filmalap által vezényelt inkubátor program is, amin öt jelentkezőnek sikerült bejutnia. Akárhogy is, a mai magyar viszonyokról nem sokat, újdonságot meg pláne nem tudok mondani, aki rendszeresen olvassa a híreket, az vélhetőleg még lényegesen jobban képben van. Mindazonáltal amiket legyártottunk – megannyi évtized alatt – függetlenül attól, hogy a széles közönség jónak vagy rossznak látja őket – el lettek készítve, létező alkotásnak számítanak, közösen egy halmazt, egy meghatározható listát alkotnak. És hirtelenjében kötelességemnek éreztem, hogy ezt a listát végigjárjam, A-tól Z-ig, hogy a heti rutinomba beiktassa legalább egy magyar filmnek a megtekintését. Eleinte még azt gondoltam, hogy naponta befalok majd valamit a „saját termésből”, de hamar rá kellett jönnöm, hogy minden este magyar filmet nézni az néhány napon belül zavarodottság érzetet és lappangó neurózist okoz. Talán nem lenne így, ha nem nehezedne rám amúgy is az év végi pörgés és munkamennyiség, a a megannyi napközbeni tennivaló. De a magyar filmek nem az önfeledt, kellemes kikapcsolódást veszik célba, legalábbis azok, amiket megnéztem, a legkevésbé sem a tündérmese kategória megtestesítői voltak.
Ez érthető azok után, hogy egy huzamban nekifutottam a Sátántangónak (amit azért nyugtatásul közlöm, végül nem néztem végig), a Werckmeister harmóniáknak… Aztán hogy némileg felüdítsem magam, a Körhintának, majd a Szerelemnek (ami mondjuk nem volt rossz), aztán a Tizedes meg a többieknek. Aztán egyszer csak valahogy jött a Megáll az idő, arra azt kell mondjam, meglepett. Az a film bizony működött, önálló életre kelt és magával ragadott. Viszont ahogy azt fentebb is említettem, ezek a sztorik (vagy csak a sok munka) megbolygatták a közérzetemet és alvás problémák is jelentkeztek, ezért elhatároztam, hogy csak heti 1-2 db-ra redukálom a hungarikum-dózist. Hogy a szokatlanul magas bevitelt felhígítsam egy-két külföldi produkcióval is. De gondolván, ha már ledobtam magam a kanapéra, minden „nem magyar” területen is elkezdtem egyre hátrább ugrálni az időben. Így eljutottam egészen Buster Keaton ’10-es évekbeli burleszk megoldásaihoz. Aztán valahogy a kezem ügyébe került egy ilyen „501 filmrendező” c. jó combos, téglányi vastag könyv, amit egészen véletlenül Akira Kurosawa nevénél csaptam fel. Na most, ha az egész filmiskolás históriát nélkülözöm, akkor nem jutottam volna el erre a pontra. Így sikerült megnéznem a Dersu Uzala c. filmet, ami óriási hatással volt rám. Tipikusan olyan élményt adott, hogy utána még napokig csak a látottak peregtek le lelki szemeim előtt. Fantasztikus volt, nagyon szépen illusztrált történet, igényes kivitelezéssel. Ezt a filmet korábban édesapám is kölcsönadta, de akkor még nem vettem a fáradtságot, hogy el is indítsam. Az ilyen filmek inspiráló módon hatnak rám, mivel ezek bizonyítják azt, hogy mozgóképpel többet el lehet mesélni, pusztán annál, mint hogy egy hős megmenti a világot, vagy a férfi és a nő találkozik…
Mire is akarok kilukadni ezzel a rengeteg címmel, élménybeszámolóval? Arra, hogy aki filmezéssel akar foglalkozni, annak meg KELL néznie a régi filmeket. Nem szabad válogatósnak lenni. Ha mindent tudni akarsz, akkor mindent látnod kell. Nem az összeset természetesen, de a fontosnak gondolt/ítélt, sokak által emlegetett munkák mellett nem mehetsz el. Látnod kell a klasszikusokat, hiszen a film evolúciója összetett, a múltból ihletet merítő folyamat. Lehet, hogy neked mondjuk Nolan a példaképed, de Nolan is követett bizonyos alkotókat, akik pedig az előttük lévő neveket tekintették referenciának. Érdemes ezt a folyamatot egészében kezelni, feltéve, ha meg akarod érteni a film evolúcióját. Nagyjából ez a mostanság bezsákmányolt felvilágosodásaim egyike. Persze attól, hogy lát az ember több száz vagy több ezer filmet, még nem garantált, hogy ő lesz az új Fellini. Más is kell ahhoz, hogy valaki stílust vigyen a képbe, de ebbe most nem megyek bele, mivel erre én sem tudom a választ. Mindenesetre mostanra, hogy tucatnyi magyar filmet bekebeleztem cirka két hónap alatt, elkezdtem másképp látni, értékelni az itthoni munkásságot. Természetesen ebben szerepet játszik az is, hogy a suliban órákon keresztül magyarázták nekünk, miként történik egy magyar filmnek az elkészítése és milyen korlátoknak, szabályoknak kell megfelelni.
A mai nap többek között azzal sikerült szembesülnöm, hogy milyen nagy ereje van néhány jókor, jól megejtett beszélgetésnek. Konkrétan arra gondolok, hogy minálunk a „mikor” és a „hol” két nélkülözhetetlen dolog. Például ha dolgozok, akkor mindig az irodában kell lennem, és ha hív a főnök, akkor mindig elérhető kell, hogy legyek. És ha már elmúlt 09:30, akkor bent kell lennünk a boltban, ugyanakkor ha már elmúlt 18:00, akkor nem beszélünk munkáról. Kapok néha e-maileket vagy iMessage-t a kollégáimtól, de soha senki nem vár el tőlem azonnali reakciót, sőt, meg is határozzák az üzenetben, hogy „majd holnap” vagy „majd hétfőn” vagy „ezt majd máskor…” és így tovább. Mint mondtam, mi ezeket a dolgokat komolyan vesszük. Mindettől függetlenül, mivel rendkívül kötött „pályán” fejlődik és halad a mi kis cégünk, a radikális változások kétféleképpen hatnak ránk: vagy kitűnően, vagy nagyon szarul. Talán itt, a blogon is említettem, hogy idén szeptembertől be szeretnék iratkozni egy filmes képzésre, ami a választott hely függvényében 1 vagy 2 évig is eltarthat. A legtöbb ilyen „okleveles” intézmény, mivel egy államilag támogatott főiskolához vagy egyetemhez képest kevésbé komoly státuszú és/vagy kvalitású létesítmények, csak heti 1-2 alkalomra korlátozza képzéseinek gyakoriságát, ezek az oktatásra szánt napok pedig többnyire pénteken és/vagy szombaton zajlanak. Csakhogy minálunk a munka hétfőtől péntekig zajlik. Ám (és azt hiszem, kizárólag ezt tanultam meg a 2015-ös évben, de ezt az egyet nagyon jól) én nem szeretnék lemondani a vágyaimról. Márpedig a vágyaim azt diktálják, hogy ha törik, ha szakad, menjek el erre a nyavalyás képzésre, fizessem ki, járjam végig, és ne hagyjam, hogy erről bárki is lebeszéljen, vagy megakadályozzon. Aztán szembekerültem a főnökömmel, aki ugyan temperamentumos és sok tekintetben megingadhatatlan ember, mégis sokszor sok mindenről tudunk szót érteni. Azt hiszem, nehéz napja volt, amit meg is tudok érteni, engem viszont már hetek óta foglalkoztatott a kérdés: hogyan mondjam meg neki, hogy Szeptembertől minden péntekemen tanfolyamra akarok járni a MUNKA helyett ?! Nos, mikor ma szóba hozta (és szinte bocsánatot kért érte) a munkarendünket, majd hozzátette, hogy „remélem nem gond”, akkor én ösztönös józansággal válaszoltam, hogy „Szeptemberig nem”. Majd elmagyaráztam neki, hogy mi a helyzet, és hogy filmes tanfolyamra fogok járni. Nem szeretnék, hanem fogok. Ám mindezt olyan belső békével közöltem és olyannyira megértette, hogy nem is latolgattuk tovább – eleve, Szeptemberig még annyi minden történik, hogy csak na. Aztán ahogy az lenni szokott, Főnök kollégám elköszönt mindannyiunktól, hagyott minket dolgozni, majd elrohant. Én pedig örömmel dolgoztam tovább, mert elmondtam valamit, amit én akarok véghez vinni, és úgy tűnik, a MUNKA ebben nemigen fog megakadályozni. Mindez egy jó párbeszéd nélkül nem történt volna meg.
Most, hogy eltelt néhány hét a Számháború online publikálása óta, a visszajelzések egyértelműen pozitív irányba terelték a filmezéssel kapcsolatos, titokban dédelgetett álmomat. Hideget és meleget is kapott a film, de az értékelések mind interneten, mind élő face-to-face beszélgetések formájában kb. 70%-ban bíztató jellegűek voltak. Bíztató alatt azt értem, hogy tízből hét ember szerint érdemes folytatnom a filmkészítést. Érdemes elmélyítenem az ismereteimet, és sikerült már most olyasmit létrehoznom, ami bizonyos tekintetben felveszi a versenyt a legtöbb velem egykorú, főiskolás filmes tanonc vizsgafilmjével. Két ismerősömtől is kaptam hasznos gondolatokat, olyanoktól, akik video-és műsorgyártásból élnek egyébként is. Már azért is megérte elkezdeni a projektet, hogy az ő bíztatásukat olvassam. Ezzel ki is lett jelölve az ösvény. A filmkészítés immár nem álom, hanem cél, és az elérni vágyott státuszok (tanulás, gyakorlás, munkavégzés, karrierépítés) nem a saját akaratom, hanem a múló idő függvényei. Most türelmet kell gyakorolnom saját magammal és a jelenlegi munkámmal szemben is. Nem rohanhatok azonnal filmes iskolába, mert nincsen azonnali félmillió forint a zsebemben, és még nem döntöttem, hogy melyik létesítményben mélyítsem el a tudásomat. Az már biztos, hogy mozgóképgyártással kapcsolatos képesítésre van szükségem, és ha az égiek is úgy akarják, akkor jövő ilyenkor vagy filmrendező asszisztens, vagy operatőr szakon fogok ülni. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, sokat kell idén güriznem. Persze ez nem jelenti azt, hogy be kell zárnom a szociális kapuimat, épp ellenkezőleg. Szeretem látni mások reakciót, ahogy megnézik a filmet, még akkor is, ha az illetőket egyáltalán nem ismerem. Azt vettem észre az utóbbi 2-3 hétben, hogy a film a maga amatőrsége ellenére felpezsdítette az érdeklődők hozzáállását. Krisz (Felix) néhány ismerőse egy házibuli alkalmával olyan pozitív szavakkal halmozott el, hogy már nem bírtam a szemükbe nézni, olyannyira zavarba jöttem. Persze hozzá kell tenni, hogy ez pár pohár pálinka lefolyása után történt. Akárhogy is, a szárnybontogatás megvolt. Nem vagyok még készen, de tudom, hogy hol és hogyan kell erősítenem. A jövőre való tekintettel sokat kell spórolni, de közben nem szabad elfelejteni élni. Ez számomra 2016 mozgatórugója. Úgy tűnik, hogy az „élni” rovat máris túlzsúfolttá válik, új arcok, új kapcsolatok és új élmények tömkelege vett körül, ezért bármennyire játszom a törekvő, céltudatos okostónit, valójában én is sodródok az árral. De ennyire még sosem volt ez jó érzés. Ez az év, már most tudom, fantasztikus lesz, a maga borzalmaival együtt.
