Néha tűnődöm azon, hogy mennyire ismétlődőek a napi tevékenységeink. A felkelés. A szundi. A reflexszerű kávé után kapkodás. A reggeli séta a metróhoz. Van, hogy meg is torpanok az utcán, rácsodálkozva, hogy tegnap, és azelőtt, és azelőtt is ugyanitt, ugyanígy, ugyanezért mentem el. Ez az, amit mókuskeréknek hívnak a kiégést kerülgető karrieristák? Ez az, amit jó ízlésűek szürke hétköznapokként emlegetnek? Ilyenkor, mármint amikor megtorpanok, egy pillanatig visszatartom a lélegzetemet. Két támaszt keresek, egy fizikait és egy lelkit. A fizikai támasz, hogy körülpillantok, a pszicho bullshit pedig, hogy szembesülök a valósággal, hogy ez egy igazi pillanat, hogy ez az életem, hogy az idő kiszámítható, és hogy sínen vagyok. A Nagybátyámtól, Kolostól kaptam egy általa megírt és felvett, időgazdálkodás szempontjából rendkívül hatékony „Időfókusz” c. DVD pakkot, amit valamikor év elején megnéztem, most pedig, hogy közeleg a Szilveszter, ismételten betömtem a lejátszóm tálcáján. Szeretem ilyenkor, év végén átgondolni hogy merre, hova jutottam és hogy jövőre hogyan tovább. Sokan szeretik rutinszerűen végezni napjaikat, az elejétől a végéig. Aki ma rohan, az tegnap is rohant. Aki kint ül, és pöfékel a húsbolt előtt, egy szál kötényben, az tegnap is ugyanezt tette, holott nem kevésbé volt hideg. Kicsit olyan ez, mint ahogy egyik filmesztéta oktatónk jellemezte humorosan, az olasz neorealizmus. Az emberek rájöttek, hogy nekik szar, de ez ellen nem is nagyon akartak tenni semmit. Könnyebb elhinni, hogy a változás rajtunk kívüli folyamat, és hogy nem befolyásolhatjuk a körülményeinket. Nem álszenteskedésből írom, sokszor nekem is sokkal könnyebb elhinni. Aztán most, hogy megint végignéztem az Időfókusz lemezeket, úgy éreztem magam, mint akit letérítettek a pályáról, ráismervén, hogy egy adott célhoz rövidebb út is vezet. Vagy inkább úgy mondom, a mozdonynak nem feltétlenül kell tönkremennie, míg a végső állomásra eljut. Mindenki gondoljon erről, amit akar, ha valakinek beindítottam a rugóit ezzel a konyhafilozófikus merengéssel, akkor legalább valakinek jobbá tettem a napját, vagy nem? De nem csak a mai napját, remélhetőleg. Hanem a következő…. összeset…
Címke: időgazdálkodás
A párbeszédek hatalma
A mai nap többek között azzal sikerült szembesülnöm, hogy milyen nagy ereje van néhány jókor, jól megejtett beszélgetésnek. Konkrétan arra gondolok, hogy minálunk a „mikor” és a „hol” két nélkülözhetetlen dolog. Például ha dolgozok, akkor mindig az irodában kell lennem, és ha hív a főnök, akkor mindig elérhető kell, hogy legyek. És ha már elmúlt 09:30, akkor bent kell lennünk a boltban, ugyanakkor ha már elmúlt 18:00, akkor nem beszélünk munkáról. Kapok néha e-maileket vagy iMessage-t a kollégáimtól, de soha senki nem vár el tőlem azonnali reakciót, sőt, meg is határozzák az üzenetben, hogy „majd holnap” vagy „majd hétfőn” vagy „ezt majd máskor…” és így tovább. Mint mondtam, mi ezeket a dolgokat komolyan vesszük. Mindettől függetlenül, mivel rendkívül kötött „pályán” fejlődik és halad a mi kis cégünk, a radikális változások kétféleképpen hatnak ránk: vagy kitűnően, vagy nagyon szarul. Talán itt, a blogon is említettem, hogy idén szeptembertől be szeretnék iratkozni egy filmes képzésre, ami a választott hely függvényében 1 vagy 2 évig is eltarthat. A legtöbb ilyen „okleveles” intézmény, mivel egy államilag támogatott főiskolához vagy egyetemhez képest kevésbé komoly státuszú és/vagy kvalitású létesítmények, csak heti 1-2 alkalomra korlátozza képzéseinek gyakoriságát, ezek az oktatásra szánt napok pedig többnyire pénteken és/vagy szombaton zajlanak. Csakhogy minálunk a munka hétfőtől péntekig zajlik. Ám (és azt hiszem, kizárólag ezt tanultam meg a 2015-ös évben, de ezt az egyet nagyon jól) én nem szeretnék lemondani a vágyaimról. Márpedig a vágyaim azt diktálják, hogy ha törik, ha szakad, menjek el erre a nyavalyás képzésre, fizessem ki, járjam végig, és ne hagyjam, hogy erről bárki is lebeszéljen, vagy megakadályozzon. Aztán szembekerültem a főnökömmel, aki ugyan temperamentumos és sok tekintetben megingadhatatlan ember, mégis sokszor sok mindenről tudunk szót érteni. Azt hiszem, nehéz napja volt, amit meg is tudok érteni, engem viszont már hetek óta foglalkoztatott a kérdés: hogyan mondjam meg neki, hogy Szeptembertől minden péntekemen tanfolyamra akarok járni a MUNKA helyett ?! Nos, mikor ma szóba hozta (és szinte bocsánatot kért érte) a munkarendünket, majd hozzátette, hogy „remélem nem gond”, akkor én ösztönös józansággal válaszoltam, hogy „Szeptemberig nem”. Majd elmagyaráztam neki, hogy mi a helyzet, és hogy filmes tanfolyamra fogok járni. Nem szeretnék, hanem fogok. Ám mindezt olyan belső békével közöltem és olyannyira megértette, hogy nem is latolgattuk tovább – eleve, Szeptemberig még annyi minden történik, hogy csak na. Aztán ahogy az lenni szokott, Főnök kollégám elköszönt mindannyiunktól, hagyott minket dolgozni, majd elrohant. Én pedig örömmel dolgoztam tovább, mert elmondtam valamit, amit én akarok véghez vinni, és úgy tűnik, a MUNKA ebben nemigen fog megakadályozni. Mindez egy jó párbeszéd nélkül nem történt volna meg.
Időfókusz, időgazdálkodás tréning by Komáromi Kolos
Elsőre talán elidegenít minket a témával való törődéstől maga a megnevezés, hogy „Időgazdálkodás”. Elsőre talán túl komoly, vagy túl komolytalan. Pedig maga az eszköz, az eljárás és a folyamat, hogy gazdálkodjunk az idővel, magyarra lefordítva annyit tesz, hogy ‘tudatában vagyunk annak, amit éppen és amiért teszünk’. Ennél semmivel sem bonyolultabb az egész. Kolos mutatott néhány tippet, módszert, aminek köszönhetően hatékonyabban tudom a magam javára fordítani a rendelkezésre álló időt. Persze ez van, akinél nem igényel tanfolyamot. Én is úgy gondoltam, hogy nyilván felnőtt emberként tudom, mivel töltsem az időmet. Aztán jöttek problémák, a munka és a szabadidő közti egyensúly felborulásával, a türelmetlen munkakörrel és a be nem fejezett, magáncélú projektekkel, megvalósítatlan álmokkal. Bármibe fogunk, nem árt, ha tudjunk bánni az idővel. Hálás leszek mindig Kolosnak, amiért segített ebben jobbá válni.
Új szempontok
November már most sokkal jobban tetszik, mint október. Rágörcsöltem a munkáimra, de ettől felborult minden, most viszont igyekszem úgy intézni a napjaimat, hogy mindenre jusson egy kis idő. Van az aranyszabály, miszerint „Reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj, mint egy polgár, és vacsorázz
Egy éve járok edzésekre, ennek örömére az edző újfajta tervvel ajándékozott meg minket. Nem használtam túl nagy súlyt, ennek ellenére húsz-huszonötperc után frankón padlóra kerültem. Újra átéltem ugyanazt az érzést, amit még a legelején éreztem, mikor a saját izzadtságodban vergődve próbálod megtartani a súlyt és koncentrálsz, nehogy elájulj. Fantasztikus edzés volt, talán az eddigi legjobb, hozzáteszem, úgy mentem haza, mint egy elfuserált zombi. Estére még terveztem mosogatást, ruhavasalást, esetleg egy kis videózást…. ezekből semelyik sem valósult meg: beléptem a lakásba, valamit még csináltam a gépen (Istenbizony, nem emlékszem, hogy mit) aztán kidőltem, mint egy zsák krumpli. A tegnapi „józanítóedzés” eredménye: izomlázam van a karomban, a lábamban, a hasamban és a vállamban. Pedig jóformán alig csináltunk valamit. Heti kétszer eljárok, akkor meg mi a tök van?! Megmondom, mi van: mikor azt hiszed, mindent tudsz, akkor rájössz majd, hogy valójában nem tudsz semmit. Ez a Kettlebell egyik fő ismérve, egy szaros 16 kilós golyó képes velem makacsul és kegyetlenül kicseszni, úgy, hogy közben mégis szimbiózisba kerüljek vele. A golyó a főnök, ez tény, olyan mint egy hisztis csaj, ha nem tartod megfelelően, akkor neked annyi.
Más: Rohamosan közeleg a Karácsony, én meg már 3 hónapja nyomom az új melót. Van egy elképzelésem arról, hogy kinek mivel kedveskedhetnék, a gyakorlat azonban mást mutat: szeretnék egy olyan évet, amikor a Karácsony egyet jelent a totális egyedülléttel, valahol az Isten háta mögött, ahol nincs Internet, nincs telefon, de még az se zavarna, ha lekapcsolnák a villanyt. Ez az, ami nem idén fog megvalósulni. Látom magam a fa alatt, ahogy masszírozom a laptop klaviatúráját és a forgatókönyvet írom át százhuszonötödszörre, miközben a kishúgom játszani szeretne velem, én meg valamit motyogok az orrom alá. A munkára visszatérve, újfent a közhelyes idézetet tudom csak idekopizni: mikor azt hiszed, mindent tudsz, akkor rájössz majd, hogy valójában nem tudsz semmit. Nem árulhatom el, hogy mire készül a főnököm, az orrunkra kötötte, hogy ne híreszteljük a terveket, de látva azt az új közeget amiben élek és mozgok minden nap, azt hiszem, alábecsültem az otthoni szórakoztató elektronika fogalmát. Nincs megállás, mindig van jobb, és az árak valami elképesztően drágák, miközben minket ez egyáltalán nem zavar. Ide-oda pakolsz tíz-húsz-ötven-százezer eurónyi cuccot, és közben a szemed se rebben. Ez a nívó az előző munkahelyemen is érezhető volt, de csak sokkal kisebb mértékben, itt a minőség valahogy átrendezte az elvárásaimat…nagyjából minden technikai eszközzel szemben. Új szempontok jelennek meg, ahogy átlépsz egyik lépcsőről a másikra. Megint valami általános dolog, tudom… azt hiszem, ma nem mondtam semmi újat. Ettől függetlenül ami történik mostanában, az szinte csak újdonság…nekem.