Tavaly nyáron, Nagykőrösön 8 és 12 kilós súlyokkal dolgoztam, idén már 12-es és 16-os súlyokat vettem kézhez. Anno, az a sorozat váratlanul megterhelt, lényegében az edzések között nem volt kedvem semmit csinálni, csak aludni és persze enni, hogy valamivel kompenzáljam a hirtelen energiahiányt. Az izomláztól borzalmasan éreztem magam, minden nap más végtagom lett mozgásképtelen. Idén már nem, vagy csak keveset aludtam az edzések között, sőt, azt vettem észre hogy a tréningek végeztével sokkal könnyebben sikerült visszaállnom egy stabil, normál nyugalmi állapotba, egyedül a kevés alvás miatt éreztem még mindig kicsit kótyagosnak magam, de szellemileg a legkevésbé sem voltam gondban. Izomláz is kevesebb volt most, csak a tricepsz és a comb környékén, a hasam, hátam és vállam jól bírta már a gyűrődést. Tehát az állóképesség mindenféleképpen fejlődött, illetve mivel már egy hónapja napi másfél órát kerékpározok, azt vettem észre, hogy a lábam sokkal kevésbé fáradékony. Ez számomra csak azért furcsa, mert sokáig a combom volt az egyik (ha nem a) leggyengébb részem, most pedig a kitőréstől és ugrálástól fáradok el legkevésbé. Mielőtt nagyon elbíznám magam, hozzátenném, hogy mikor most kellett 100 guggolást csinálni (súllyal a kézben), a végére majd’ összecsináltam magam, egyszerre a száz nem is sikerült. Máshogy éreztem magam szociális értelemben is, nem gondoltam semmit sem magamról, sem a többiekről, akik velem együtt részt vettek a táborban. Mindenki rendes volt tulajdonképpen, de az edzések, ami miatt itt voltunk, számomra a teljes agyi kikapcsolást és a koncentrációt jelentették mindig, meg persze fogják is még jó sokáig. Mindössze két alkalommal volt olyan az idei táborban, hogy megtorpantam a hirtelen szédülés/ájulásveszélytől aggódva. Tavaly (és ezzel többet nem is hozom fel Nagykőröst) minden egyes gyakorlat után úgy éreztem magam, mint aki az intenzíven küzd – hozzáteszem, az tűzőnapon történt, szemben a mostani kissé árnyékosabb, nyugodtabb környezettel.
Felkészülés az edzőtáborra
Kosdra mentünk, ahol még életemben nem jártam, nem szégyellnivaló, parányi kis település, csupa egyszótagos városka/falu társaságában (pl. Göd, Vác). Már hónapokkal előre tudtam az időpontot, számoltam vissza a napokat és finoman utaltam rá az oktatómnál, hogy esetleg felkészítő edzéseket is végezhetnénk, a közelgő táborra való tekintettel… először azt hittem, hogy nem vesz komolyan, mert hangosan kinevetett. Sajnos, vagy szerencsére azonban megfontolta a kérésemet, és a következő edzésen megkaptam a jussomat: onnan kezdve csak 20 kilós súllyal swingelhettem. Az első ilyen „húszkilósswinges” tréningek rendesen a padlóra küldtek, ilyenkor az ember azt hiszi, hogy visszaesik, de egy hónappal később már belátja, hogy ha súlyedzésről van szó, akkor az új szint elérése mindig a visszalépés illúzióját kelti. Aztán mire elérkezett ez a bizonyos tábor, nagyjából felszakadozott az én illúzióm is, mert ha csak nyögdécselve ugyan, de már meg tudtam csinálni egyszerre akár ötven swinget is, a húszkilóssal. Utólag is hálás vagyok az edzőmnek, amiért „nem szállt le rólam” és addig nyüstölt, amíg nem sikerült ezt elérnem! Felhagyott az elnéző, „ő már úgyis tudja hogyan kell” stílussal és segített tovább jutnom, a következő szintre. Ekkor jöttem rá, hogy bizonyos gyakorlatok hatékonyságát akkor érzi az ember igazán, amikor kellően nagy súllyal végzi őket. Teljesen máshogy, intenzívebben kezd el reagálni a szervezet, ugyanakkor az alapozás során megtanult, helyes testtartás is kritikus fontosságú. Mikor előre lököm, majd visszarántom a golyót magam alá, érzem, hogy a gerincem megfeszül, és a lábamnak is pontosan, meghatározott szögben kell rugóznia, különben kibillennék, és magával rántana a súly. Bizonyára a rendszeres sportolók közül sokan megélték már ezt, nekem csak most sikerült ide eljutni, pontosabban most tudatosult bennem a fizikai fejlődés valódi lényege.
Maga a tábor
Egy domb tetején lévő házban szálltunk meg, ami két évig egy család lakhelyéül szolgált, azonban ott hagyták az épületet, eladni ugyanakkor nem akarták. A tulajdonos, Erős Zsigmond egy nagyon rendes és jókedvű fickó volt, aki alapvetően örült a társaságunknak, és nem akart semmilyen házirenddel, kötöttséggel dirigálni, csak gyorsan körbevezett minket, majd magunkra hagyott, hogy intézhessük, amiért jöttünk. Tavaly egy nagykőrösi kollégiumban szálltunk meg, az edzéseket pedig a kolesz melletti focipályán végeztük: az összkép kicsit olyan volt akkor, mintha kiképző táborban lennék, egyfajta fizikai felmérőn vagy versenyen. Értelemszerűen gyengébb és éretlenebb voltam még, így a gyakorlatok (és a tűző nap) is hamar kimerítettek, ezért Nagykőrösről csupán annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy reggeltől estig edzettünk (szenvedtünk) és aludtunk, semmi más. Kosdra visszatérve, ez a szép nagy ház noha félig befejezetlennek tűnt, kényelmes helynek bizonyult tízszemélyes társulatunknak, a tábor vezetője és szervezője, Rita pedig gondoskodott a kellő mennyiségű élelemről, ásványvízről, így aztán nem szorultunk a kapitalista civilizáció eszközeire, magyarul nem kellett boltba mennünk, mert minden adott volt, a kávétól a törülközőig. Azt kell, hogy mondjam, Rita nagyon jó helyszínt talált nekünk, és becsületre méltó módon oldotta meg mind a reggelit/vacsorát, az edzésekről nem is beszélve (merthogy ő volt az edzőnk is).
A szemere utcai edzések sem voltak olyan lájtosak, ennek ellenére valósággal eltörpültek a kosdi „kálváriához” képest. Voltak körülöttem olyanok, akik az első napon hangos megjegyzést tettek, persze csak kényszeredett nevetéssel: én hülye, hogy kerülhettem ide… Az első két-három edzés valóban kínszenvedés volt, rá kellett jönnöm, hogy a mögöttem álló két év semmit sem ér, persze ehhez hasonló rácsodálkozásom tavaly is volt. Aztán a tábor kb. felénél, mikor a második napon már a délutáni tréninget nyomtuk, valahogy „megjött” a kedvem. Mármint persze, éreztem, hogy lassan kimerülök, és valósággal fröcsköltem az arcomról az izzadtságot swingelés közben, mégis jó érzés volt edzeni, jó érzés volt teljesen lemeríteni magam, és jó érzés volt végigbírni. A lelkesedéssel együtt megugrott az állóképességem is, és szinte vártam, hogy a következő gyakorlat még jobban leterheljen, hogy méginkább kikészüljek. Sorolhatnám hosszan, hogy miből hányszázat, vagy hány ezret végeztünk el ezalatt a hosszú hétvége alatt, de úgyis csak azok tudják átérezni, akik ott voltak velem. Remek emberek, nem gimnazisták, hanem felnőttek, akik akár a szüleim is lehetnének. De mindannyian álltuk a sarat, ugyanakkor senki sem sérült meg, holott sokan említik (laikusok), hogy a kettlebell milyen veszélyes sport. Egyáltalán nem az, ha tudod, hogyan bánj vele. Egyébként azt hittem, hogy ez a három nap majd lefogyaszt kicsit, és tény, hogy lement a hasamból egy kevés, de mikor hazaértem, három kilóval többet mutatott a mérleg. Nincsen arcom hozzá, hogy before/after fotókat készítsek a felsőtestemről, de tény, hogy definiáltabb, árnyaltabb és arányosabb lett az alkatom még ettől a három naptól is, máskor ugyanekkora előrelépéshez három hónapnyi „normál” edzésre volt szükség. Így aztán arra merek buzdítani mindenkit, akik szeret mozogni, hogyha bármikor találkozik Sztankó Ritával, akkor próbáljon ki nála egy edzést, és jöjjön el egy ilyen táborba. Ez volt az idei nyaram eddigi egyik legjobb élménye, a jó társaságnak, a jó környezetnek és a hibátlan edzéseknek köszönhetően. Köszönöm Rita, hogy figyeltél ránk és keményen megdolgoztattál minket! Sikerült újabb szintre feljebb szenvednem magam, és ezt a győzelmet már senki sem veheti el, még ha nem is jár hozzá arany színű tárgy vagy bármiféle elismerés – mi nem azért csináltuk, hanem kedvtelésből.
