Címke: forgatókönyv írás

Új szempontok

November már most sokkal jobban tetszik, mint október. Rágörcsöltem a munkáimra, de ettől felborult minden, most viszont igyekszem úgy intézni a napjaimat, hogy mindenre jusson egy kis idő. Van az aranyszabály, miszerint „Reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj, mint egy polgár, és vacsorázz, mint egy koldus!”. Eddig is próbáltam kiszűrni a hibalehetőségeket (kevesebb cseresznyés kóla, egy kanállal kevesebb cukor a kávéba és a teába, lefekvés előtt nincs szénhidrát etc, de ennek a fő tendenciának a betartásával gyökeresen átalakult a bioritmusom. Mikor októberben összezuhantam, elhatároztam, hogy igenis időt szánok az alvásra, mert ha a célok fontosak, akkor az erőd is fontos, ha pedig az erőd fontos, akkor az alvás is fontos, mert másból nem lesz erőd, csak abból, ha rápihensz. Tudom, úgy tűnik, mint ha most valami infantilis filozófiát tárnék elő, mintegy rácsodálkozva olyan aranyszabályokra, amik mindenki számára világosak. A gond az, hogy ezt a ki…..ottul egyszerű szabályt nagyon kevesen tartják be. Egész konkrétan az ismerőseim több, mint fele túlhajszolja magát. A munkatársaim nagy része többnyire éjjel 11-12-ig el sem gondolkozik a számítógép kikapcsolásán, arról nem is beszélve, hogy döntő hányaduk a reggeli étkezés fogalmáról régesrég elfeledkezett. Tudjuk, hogy a cigi káros, mégis vesszük, holott pofátlanul drága és utána órákon keresztül keserű füstíze lesz a szájüregünknek. Este hazaérve pedig remek lakomát rendezünk, és a szervezetünk úgy érzi: ajjaj, végre valami táp, ideje raktározni! A vicc az, hogy ezt hajlamos vagyok elfelejteni, de úgy érzem, a váratlan betegség felhívta a figyelmem rá, hogy ne feledjem. De ez még nem minden.

kettlebell

Egy éve járok edzésekre, ennek örömére az edző újfajta tervvel ajándékozott meg minket. Nem használtam túl nagy súlyt, ennek ellenére húsz-huszonötperc után frankón padlóra kerültem. Újra átéltem ugyanazt az érzést, amit még a legelején éreztem, mikor a saját izzadtságodban vergődve próbálod megtartani a súlyt és koncentrálsz, nehogy elájulj. Fantasztikus edzés volt, talán az eddigi legjobb, hozzáteszem, úgy mentem haza, mint egy elfuserált zombi. Estére még terveztem mosogatást, ruhavasalást, esetleg egy kis videózást…. ezekből semelyik sem valósult meg: beléptem a lakásba, valamit még csináltam a gépen (Istenbizony, nem emlékszem, hogy mit) aztán kidőltem, mint egy zsák krumpli. A tegnapi „józanítóedzés” eredménye: izomlázam van a karomban, a lábamban, a hasamban és a vállamban. Pedig jóformán alig csináltunk valamit. Heti kétszer eljárok, akkor meg mi a tök van?! Megmondom, mi van: mikor azt hiszed, mindent tudsz, akkor rájössz majd, hogy valójában nem tudsz semmit. Ez a Kettlebell egyik fő ismérve, egy szaros 16 kilós golyó képes velem makacsul és kegyetlenül kicseszni, úgy, hogy közben mégis szimbiózisba kerüljek vele. A golyó  a főnök, ez tény, olyan mint egy hisztis csaj, ha nem tartod megfelelően, akkor neked annyi.

la grande bellezza

Más: Rohamosan közeleg a Karácsony, én meg már 3 hónapja nyomom az új melót. Van egy elképzelésem arról, hogy kinek mivel kedveskedhetnék, a gyakorlat azonban mást mutat: szeretnék egy olyan évet, amikor a Karácsony egyet jelent a totális egyedülléttel, valahol az Isten háta mögött, ahol nincs Internet, nincs telefon, de még az se zavarna, ha lekapcsolnák a villanyt. Ez az, ami nem idén fog megvalósulni. Látom magam a fa alatt, ahogy masszírozom a laptop klaviatúráját és a forgatókönyvet írom át százhuszonötödszörre, miközben a kishúgom játszani szeretne velem, én meg valamit motyogok az orrom alá. A munkára visszatérve, újfent a közhelyes idézetet tudom csak idekopizni: mikor azt hiszed, mindent tudsz, akkor rájössz majd, hogy valójában nem tudsz semmit. Nem árulhatom el, hogy mire készül a főnököm, az orrunkra kötötte, hogy ne híreszteljük a terveket, de látva azt az új közeget amiben élek és mozgok minden nap, azt hiszem, alábecsültem az otthoni szórakoztató elektronika fogalmát. Nincs megállás, mindig van jobb, és az árak valami elképesztően drágák, miközben minket ez egyáltalán nem zavar. Ide-oda pakolsz tíz-húsz-ötven-százezer eurónyi cuccot, és közben a szemed se rebben. Ez  a nívó az előző munkahelyemen is érezhető volt, de csak sokkal kisebb mértékben, itt a minőség valahogy átrendezte az elvárásaimat…nagyjából minden technikai eszközzel szemben. Új szempontok jelennek meg, ahogy átlépsz egyik lépcsőről a másikra. Megint valami általános dolog, tudom… azt hiszem, ma nem mondtam semmi újat. Ettől függetlenül ami történik mostanában, az szinte csak újdonság…nekem.

A Canon projekt – 4. rész

Immáron másfél hónapja használom a 700D-t de szégyenszemre csak kevés videót készítettem vele, ellenben a cirka 40 nap alatt kb. 600 expót sikerült „belerakni”. Az első hetekben tudatosult bennem, hogy elkövettem a lelkes amatőrök hibáját, vagyis azt reméltem, egy DSLR megad majd mindent, amire nekem mint kezdő filmesnek szükségem lehet. A valóság nem ilyen egyszerű. Régen volt egy kollégám aki azóta felmondott nálunk, ő azt mondta, hogy a DSLR szerinte nem jó döntés mert külön pénzek fognak elmenni a kiegészítőkre.

És a kollégámnak igaza volt, mivel a 700D baromi jó képet készít, de a stabilitás érdekében kelleni fog hozzá egy stabilizátor, kültéri jelenetekhez pedig polár szűrő is kell majd, ráadásul mivel az alaptartozék akksija kb. 40 percnyi videózástól lemerül, egy portrémarkolatot is kell hozzá vennem, amibe már 2 akksi vagy 6 AA méretű elem elfér.

Mindazonáltal mégsem vagyok kétségbeesve, hiszen teljesen tudatosan döntöttem a Canon mellett, de azt hiszem, ezt egy korábbi postomban már elmondtam. Maga a gép egyébként tud kezes lenni, de rengeteg időt és türelmet kell ráfordítani, hogy minden porcikáját kiismerjem. A fókuszgyűrűvel például még kifejezetten ügyetlenül bánok, és alighanem így lesz ez még jó darabig, talán a gyári optika sem feltétlenül finomra van tervezve. Gyakran túlállítom a fókuszgyűrűt, aminek következtében hirtelen újra homályossá válik a látható tartomány. Remegő kezeim miatt pedig még a képstabival együtt is előfordul, hogy kissé lötyög a felvétel. Ellenben a színvilággal nagyon meg vagyok elégedve, még akkor is, ha a gyári objektív fényereje nem teszi lehetővé, hogy félhomályos vagy esti környezetben zajmentes videót rögzíthessek.

A forgatókönyvem vázlatát elküldtem egy volt csoporttársamnak és a volt oktatómnak is, gondoltam, megvárom a jóváhagyásukat, de most bő egy hét után rájöttem, hogy fölösleges várni, jön a nyár és dolgoznom kell, ha őszre kész munkát akarok. Hétvégén megveszek egy elég kezdetleges, de szó szerint kezdésnek megfelelő steady tartót, ami lényegében úgy csökkenti a kamera rázkódását, hogy nem tartod, hanem lógatod félkézzel a gépet. Még nagy dilemma a mikrofon beszerzése, ugyanis a sztereó hangrögzító és a puskamikrofon együttes megvétele nem fog beleférni a nyárba, de a kettő közül valamelyikkel már el tudom kezdeni a forgatást. Ezt a részét még kitalálom.

A 700D brutálisan jó bőrszíneket és kontrasztos képeket készít. Eleinte nem tudtam mit kezdeni a folyamatosan sötét videókkal, az agyontornászott kontraszttal, de Viktor kollégám szó szerint felvilágosított a DSLR gépek finombeállítási lehetőségeiről, így aztán megtudtam, hogy a videokép a kamerán belül is tovább állítható, szín, kontraszt és fényerő tekintetében egyaránt. Így már sokkal kevésbé húznak sötétbe a mozgóképek, és a zajszintet is jobban kordában lehet tartani.

Most már legalább neve is van a készülő kisfilmnek: Számháború

Fogalmam sincs, hogy hányan olvassák a blogomat, de – ha másnak nem is, legalább az utókorért vagy saját jó érzésemért – megmagyarázom, hogy miért nincs bejegyzés napok óta. Röviden és tömören, a forgatókönyvírós tanfolyam hónapokig húzódó vizsgaidőpontja végre megállapodott, immár teljes gőzzel nekifeszültünk a beadandó munkáinknak. És ahogy már korábban említettem, volt is egy saját ötletem, ami alapján elkezdtem kidolgozni egy Treatmentet. És a Treatment néhány perce elkészült.

a nagyravágyó film treatment

Ez még csak egy felvonás a sokból, még hátra van a rendes forgatókönyv, ami alsó hangon is hatvan oldal lesz. De a treatment mivel az egész történetet összefoglalja, ezért mondhatom azt, hogy a legfontosabb megvan. És címe is lesz, szerintem egész tűrhető, legalábbis jól mutatna egy DVD-borítón: Számháború. Most már csak le kell ülni, hogy lepötyögjek 50-70 oldalt, utána meg konzultálni kell ismerősökkel és elkészítjük életem első amatőr, kis költségvetésű, egyszerücske, fapados „de a mienk” filmjét. Nem is a vizsga miatt vagyok ideges, hanem mert nagyon akarom hogy ez összejöjjön. Egy kicsit én is nagyravágyó vagyok, de leszarom. Az utóbbi három hét nem telt vidáman, de legalább gond se történt… a lényeg, hogy egyelőre magányosan, folytatom tovább utam a filmkészítés útvesztőiben.

A Canon-projekt – 1. rész

Egy napon úgy ébredtem, hogy filmet akarok rendezni. Nem tudom, hány éve és melyik nap volt ez, azt sem tudom, hogy pontosan ezt gondoltam-e. Az volt a nap, amikor rájöttem, hogy van valami amitől sosem lesz nyugtom. Az alkotásra való kényszert sokan ismerjük,sokaknak megmutatkozik sok formában. Nálam úgy mutatkozott be, hogy a jó filmek végén kimondtam magamban: én is akarok valamit csinálni. Hogyan lehet ezt megmagyarázni? Kell-e magyarázni egyáltalán? Valahányszor sétálok a nyugatinál és filmeseket vagy tévéseket látok, kamerával a kézben, zakatolnak a gondolataim. Egy pillanatra úgy érzem, hogy a saját házam téglája repül el mellettem. Nem közhelyes ez a gondolat, valóban úgy érzem egy kamera láttán, hogy közöm van hozzá, tartozni akarok hozzá, mi majd egyszer összefutunk, majd egy napon én is…
Az elmúlt fél évben sokat tűnődtem és sokat tanultam. Apám sokat segített, és azok is sokat segítettek, amiket nyújtott… Kerner, Echart Tolle… felfogtam hogy amiről azt gondoltam súlyos, annak valójában nincsen súlya. És a Bell-edzések fizikailag is kezdenek erre ráébreszteni. Amint nyolc kiló vas helyett már tizenkét kiló vasat lóbálsz a kezedben és mind a tíz ujjad fogóként feszül a fülére, utána pedig jön az emelés… ott érzed, hogy kézben tartasz valamit. És aztán elhatároztam, hogy kézbe veszem ezt a valamit, valami módon nekilátok a filmkészítésnek.
A filmírásról már korábban is tettem említést. Az a része rendben is van, a tanfolyamon rengeteg dolgot helyre raktak az agyamban és úgy érzem, már tudom, mi kell egy jó film megírásához. Elsőre a költségek jelentenek majd problémát, Neki is kezdtem. Jön a következő fázis: kell egy képrögzítő eszköz. És egy Canon gép lesz az. Vele fogom elkezdeni.
Miért írok erről? Így még mélyebbre vésődik a célunk. Van, aki leírja a céljait egy papírcetlire, és minden nap a zsebében hordja. Így lett bizonyos személyekből kormányzó, autóversenyzó, satöbbi. Ezt mindenkinek javaslom: ha van célod, írd le!
És milyen találó: ahhoz, hogy megszerezhessem a kamerát, írnom kell még sok-sok cikket. Sok munkára lesz szükség, de így, hogy tudom, mi vár a végén, egyáltalán nem érzek fáradtságot. Nyugalmat érzek, úgy érzem, hogy az életem egy vasgolyó, amit izzadva lóbálok, miközben egyre biztosabban lóbálom, egyre stabilabb állással…

Fel a kezekkel! Ez egy dohányboltrablás!

Lementünk a kollégáimmal megbeszélni az idei év aktualitásait. Az, hogy mennyi fog ezekből megvalósulni, az már teljesen más kérdés. A lényeg, hogy lementünk az alaksorba, ott beszéltünk kb. egy órát. Eközben odakint, az út másik oldalán kirabolták a dohányboltot. Mire felértünk, a bolt bejáratában állt.. nem emlékszem, hogy 6an vagy 8an voltak, de rendőrök. Még egy rabszállítót is hoztak magukkal, de rab nem volt sehol. Természetesen még nem került elő az illető, de azért jót derültünk. Valahogy része a magyarságnak, hogy kényes esetekben, vagy incidensek történtekor nekiállunk mi, nézelődők poénkodni. Sok poén gyártására nem volt időm, inkább elmentem ebédelni. Közben átgondoltam, hogy mit sikerült (a betervezett) dolgok közül megvalósítanom 2013-ban, és mit nem. Néma üdvrivalgással konstatáltam, hogy utóbbi, tehát a megvalósítatlan dolgok száma nagyjából nulla lett! Tehát minden, amit tavaly meg szerettem volna valósítani – a forgatókönyvem elkészülését leszámítva. Sikerült. Apropó, a könyv – mint a 4-es metró – íródik szépen. Az egyetlen bökkenő, hogy a tanfolyam még ki lett tolva 1-2 alkalommal, tehát csak februárban fogok vizsgázni. Persze ez nem kifogás, csak tény. Most annyi munka van, hogy nincs időm írni. Blogolni persze lehet, mi? Nem, a blogolás más. Az úgy jön, mint egy sóhaj, vagy mint egy jó ötlet. Ehhez nem kell erő, koncentráció, akár egy kiló kutyagumit is leírhat a blogger, nem bánja senki, max. a látogatók később nem jönnek többé. Én nem szándékozom kutyagumit írni. De ürességet sem, úgyhogy mára véget ért mondanivalóm.

Már nincs sok hátra

Jövő héten karácsony. A városban még nem esik a hó. Örülök, hogy van munka dögivel. Alig van idő filmet nézni. Hamarosan véget ér a forgatókönyvíró tanfolyam. Csiszolgattam a treatmentemet, kikértem 2 csoporttársam véleményét, és szerencsére segítőkészek voltak.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy mit vegyek magamnak, végül ez lett a legkevésbé hangsúlyos kérdés. Végül is megajándékoztam magam egy kabáttal, szépet sikerült választani, kényelmes és illik hozzám. Persze ez most annyira nem érdekes. Tegnapelőtt leültem megnézni a Bikanyak c. filmet, háát, elég kemény. Inkább nem is rakom külön postra, mert még megsértődnek rám azok a nézők, akiket hozzám hasonlóan kicsit megrázott esetleg ez a mellesleg egész jó, de műfajilag vitatható film. A központi figurával ugyanis semmi jó nem történik a kezdéstől egészen a befejezésig, afféle tragédiával van dolgunk egy kökenényen realista, szürke, barátságtalan közegben ahol piszkos üzletek folynak, ahol a szomszéd gyerek degeneráltsága miatt nekünk is egy életen keresztül szívni kell és ahol ha valakit véresre vernek, a többiek vállvonogatva oddébb állnak és folytatják az üzletelést. Flamand dráma, te jó ég. Sokkoló volt, nyomasztó, rémisztő, elgondolkodtató, szánalomkeltő, más szó nem jut eszembe.

Kicsit vidámabb vizekre evezve: nemrég kiolvastam Nyíri Zoltán és Hackl Krisztián „Személyiségkalauz” c. könyvét, ami véleményem szerint nem csak üzleti, hanem emberismereti szempontból is egy könnyed, informatív olvasmány nagyjából minden korosztálynak. Na jó, gyerekek nem biztos hogy értik, de én szóról szóra könnyedén be tudtam fogadni és emészthettem amíg a könyv tartott, azóta pedig alkalmazni is tudtam a benne tanultakat. Igen, mert a személyiségkalauz valamilyen szinten megtanítja az embert hogy könnyebben megértse mások személyiségét, hogy jobban belelásson mások fejébe, hogy könnyebben szót tudjon érteni másokkal. Tele volt számos vicces példával, jó sztorikkal, szóval ez a „mosolyogva tanul az ember” kategóriájú könyv. Sokat megtudtam arról, hogy hogyan kell bánni az alapvetően gyenge idegzetű, arrogáns, heves természetű, uralkodni akaró fajtával, és azt is ki sikerült tanulmányoznom, hogy a félzombi, tanácstalan, döntésképtelen embereknek is hogyan lehet eladni valamit – mert hogy a boltban nap mint nap hasznosítom, amit Hackl és Nyíri urak leírtak feketén, fehérek. Aki üzleti pályán mozog, annak feltétlenül, aki meg emberekkel, annak mindenképp ajánlom ezt a rövid, velős, és baráti hangnemben megfogalmazott könyvecskét.

Forgatókönyvíró tanfolyam – félúton a cél felé

Nemrég megvolt az ötödik alkalom is. A nagyja még csak most következik. Átnéztük az alapokat, gyakoroltunk szekvencia ábrázolást, beszélgettünk kicsit a filmekről, általánosan említésre kerültek a gyakori hibalehetőségek is. Volt néhány gyakorlati feladat is, aztán megnéztük múlt héten a Mátrixot, hogy közösen elemezzük utána a filmek szekvenciális felépítését. Nem gondoltam volna, hogy a legtöbb műfaji film totálisan azonos szerkezetre épül.

Aztán most egy forgatókönyvíró fickó tartja az órákat, talán még legközelebb is ő lesz, rengeteget tanultunk tőle. 2 órán keresztül ontotta magából az információt. Az egyik csoporttársam rendőrségi nyomozó, és mint kiderült, már ő is írt korábban forgatókönyvet. Megkértem, hogy küldje el, mert kíváncsi vagyok rá.

Még nem merem befejezni a sajátomat. Amíg véget nem ér ez a tanfolyam, addig nem akarok hozzányúlni. Minden alkalommal tonnányi új információ zúdul a nyakamba, akkor már kivárom a végét, és teljes látókörrel ülök a papírnak. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy rögtön a legelején érdemes mindenkinek rájönnie magától, hogy milyen műfajon belül mozog otthonosan. Például valakinek jobban megy a horror forgatókönyv írás, van aki inkább romantikus filmekben mozog otthonosan, van akinek inkább az akciófilm megy. Ha magamat megkérdezem, nem tudok egyértelmű választ adni – ehhez talán az lenne válasz, ha minden műfajra írnék egyet és odaadnám ugyanannak a kritikusnak hogy ítélje meg, melyik a legjobb? Nyilván erre idő és lehetőség nincsen. Belül azt érzem, hogy sci-fi vel és drámával foglalkoznék szívesen. Esetleg kalandfilmek.

Mi lesz a „Majd Jövök”? – Egy sci-fi, némi akció/dráma beütéssel :-))))

Forgatókönyvíró tanfolyam – túl az első órán

Nna, most szombaton volt az első alkalom. Ez még csak alapozó beszélgetés volt, de két dolog miatt már most nagyon örülök. Az egyik az, hogy mikor kiléptem az MFMI ajtaján, úgy éreztem magam, mint akinek kicserélték a koponyáját két számmal nagyobbra. Pedig ez még csak az ismerkedés volt. Aki tartotta a tanfolyamot, elég jól látja a filmgyártási folyamatokat és ő maga is dolgozott már több ízben a magyar filmiparban. A másik dolog, hogy nagyon sokszínű, érdekes a társaság. Összességében mindenkit érdekel a forgatókönyvírás, és ezért jelentkezett, de végső soron kevesükben érezni a bizonyosságot, hogy tényleg akarnák. Én meg vagyok győződve róla, hogy idén elkészülök a „Majd Jövök” projekttel. Jó döntés volt ide jelentkezni, most minden információt megszerezhetek, hogy penge legyen a forgatókönyvem. A magyar filmkészítés viszont a legbátrabbakat is megingatja. Rájöttem, nem puszta véletlen, hogy nem szeretem a magyar filmeket. Mikor megkérdeztem az illetőt, aki tartotta az előadást-órát-tanfolyamot, hogy eddig melyik itthoni film tetszett neki, azt mondta nyersen: egyik se. És meg tudom érteni. A fejemben újabb és újabb kreatív tervek kavarognak. Szombaton 13:00-kor lesz a következő alkalom.