Néha tűnődöm azon, hogy mennyire ismétlődőek a napi tevékenységeink. A felkelés. A szundi. A reflexszerű kávé után kapkodás. A reggeli séta a metróhoz. Van, hogy meg is torpanok az utcán, rácsodálkozva, hogy tegnap, és azelőtt, és azelőtt is ugyanitt, ugyanígy, ugyanezért mentem el. Ez az, amit mókuskeréknek hívnak a kiégést kerülgető karrieristák? Ez az, amit jó ízlésűek szürke hétköznapokként emlegetnek? Ilyenkor, mármint amikor megtorpanok, egy pillanatig visszatartom a lélegzetemet. Két támaszt keresek, egy fizikait és egy lelkit. A fizikai támasz, hogy körülpillantok, a pszicho bullshit pedig, hogy szembesülök a valósággal, hogy ez egy igazi pillanat, hogy ez az életem, hogy az idő kiszámítható, és hogy sínen vagyok. A Nagybátyámtól, Kolostól kaptam egy általa megírt és felvett, időgazdálkodás szempontjából rendkívül hatékony „Időfókusz” c. DVD pakkot, amit valamikor év elején megnéztem, most pedig, hogy közeleg a Szilveszter, ismételten betömtem a lejátszóm tálcáján. Szeretem ilyenkor, év végén átgondolni hogy merre, hova jutottam és hogy jövőre hogyan tovább. Sokan szeretik rutinszerűen végezni napjaikat, az elejétől a végéig. Aki ma rohan, az tegnap is rohant. Aki kint ül, és pöfékel a húsbolt előtt, egy szál kötényben, az tegnap is ugyanezt tette, holott nem kevésbé volt hideg. Kicsit olyan ez, mint ahogy egyik filmesztéta oktatónk jellemezte humorosan, az olasz neorealizmus. Az emberek rájöttek, hogy nekik szar, de ez ellen nem is nagyon akartak tenni semmit. Könnyebb elhinni, hogy a változás rajtunk kívüli folyamat, és hogy nem befolyásolhatjuk a körülményeinket. Nem álszenteskedésből írom, sokszor nekem is sokkal könnyebb elhinni. Aztán most, hogy megint végignéztem az Időfókusz lemezeket, úgy éreztem magam, mint akit letérítettek a pályáról, ráismervén, hogy egy adott célhoz rövidebb út is vezet. Vagy inkább úgy mondom, a mozdonynak nem feltétlenül kell tönkremennie, míg a végső állomásra eljut. Mindenki gondoljon erről, amit akar, ha valakinek beindítottam a rugóit ezzel a konyhafilozófikus merengéssel, akkor legalább valakinek jobbá tettem a napját, vagy nem? De nem csak a mai napját, remélhetőleg. Hanem a következő…. összeset…
Címke: gondolat
Minden nap az utolsó is lehet
Idén különös fogadalmat tettem. Eldöntöttem, hogy ezentúl csak fehér pólót fogok hordani. Így aztán az összes korábbi, munkához és utcai használatra szánt felsőruhámat (melyektől már amúgy is meg akartam szabadulni, a nagy részüket kifogytam) betettem egy nagy zsákba. A rongyosakat elvittem ruhagyűjtő konténerbe. A maradékot szétosztogattam a barátaimnak. Így szépen kiürült a ruhásszekrényem. Ezután elsétáltam a ruhaboltba, és vettem nyolc fehér pólót, a hét minden napjára egyet, és egy ráadást, ha elfelejtek mosni a hétvégén. Miért pont fehér?
Mert a fehér szín a megújulást és a tisztaságot jelképezi. Minden reggel felveszek egy tiszta fehér pólót, ezzel emlékeztetve magam, hogy ma megtehetek bármit, akár olyat is, amit tegnap még nem tudtam volna. És hogy ma lehetőségem van helyrehozni olyasvalamit is, amit holnap már nem tudnék. Mivel a holnap nem biztos, hogy eljön. Tudom, sokan jönnek ezzel a „carpe diem” hülyeséggel. Én annyira nem vagyok spontán, ugyanúgy szoktam tervezni a következő napokra és hetekre, a munkámhoz is mindig igyekszem havi ütemtervet felállítani. Viszont ez a fehér póló úgy érzem, használ. Máshogy kezdtem viselkedni az emberekkel. Máshogy kezdtem kezelni a problémákat. Nem mondom azt, hogy más emberré váltam, mert akkor hazudnék. Ugyanúgy vannak problémáim, mint mindenki másnak. Ettől függetlenül hidd el, neked is jót tesz, ha a napod elején -nem is kell ezért feltétlenül fehér pólót húzni, csak nézz a tükörbe – magadba nézel, és azt mondod: ma megcsinálom. Bármi is legyen, amire annyira vágyok, ma megteszem. Mi másért létezünk?
Átalakulás vs. Megváltozás
Vajon változtatnunk kellene-e magunkon ahhoz, hogy mások jobban elfogadjanak? Miért nem vagyunk hajlandóan engedni bizonyos elvekből, miért ragaszkodunk hozzájuk olyan sziklaszilárdan? Miért nem tudunk idomulni a másikhoz, miért érnek egyre hamarabb véget a párkapcsolatok, miközben egyre többen hisznek az önállóságban, a teljes függetlenségben? Kettős paradoxon a kérdések válasza. Hiszen mindannyian egy partnerre vágyunk. Van egy világjáró művészlélek ismerősöm, lány az illető, kóstolgatja a férfiakat és nem veti meg az egyéjszakás kalandokat sem. Úgy érzi, senki sem való mellé, jobban mondva senki sem tudná elfogadni az ő életvitelét. És utóbbi miatt úgy érzi, hogy az ő álmai partnere csak egy illúzió, valójában csak követni kell a saját útját és céljait. Aztán majd csak lesz valahogy. Az illető függetlensége több szálú, többek közt azért is, mert jelenleg külföldön él, a szülei sem táplálnak különösebb lelki támogatást felé, egyszerűen csak hagyják, hogy a lányuk feltalálja magát, a semmi közepén. Elengedjük egymást, közben titokban mégis kapálózunk a másik után. Hol van ebben a logika? A probléma az, hogy sokan azt hisszük – félig jogosan – a rosszul sikerült kapcsolatokra alapozva, hogy csak akkor működhet egy partner-projekt, ha alkalmazkodunk a másikhoz, és az ő igényei szerint szabjuk át az életünket. Mondhatnám, hogy ezzel nem értek egyet. Közben rájövök, hogy jé, én is szingli vagyok, és magamban blogolok az este kellős közepén a garzonomon ülve. Viszont ahogy telnek a napok, ráébredek, hogy nem változni, hanem kibontakozni kell egy kapcsolatban, legalábbis elvileg arról kéne, hogy szóljon egy két fél közt kialakuló kontaktus. Nem azt kell elérni, hogy egymás szemében a megálmodott sémába illeszkedjünk. Azt lenne talán célszerű megvalósítani, hogy kifejlődjön az, ami eleve megvan mindkettő félben. Nem tudom, hogy követhető e, amire gondolok. Mint egy fenyőmag. Ha ránézel, csak egy darab, kavics méretű jelentéktelen tárgy. Ha viszont elülteted, kinő belőle egy erdő. Nem azt vártad el a magtól, hogy sziklává változzon. Csak hagytad őt „érvényesülni” és termékeny következménye lett mindennek. Annyira gyors, gazdag és interakciókkal teli lett a világ, hogy nehezebben engedünk be másokat személyes „fenyő ligetünk” kerítésein belülre. Pedig azt tapasztalom, hogy a barátok csak előrébb segítenek. Akkor viszont egy barátnő is pozitív irányba kéne, hogy terelje az életemet, és én is az övét. Viszont közben válogatós vagyok. Ugyanaz a paradoxon ural engem, mint bárki mást a velem hasonló korúak táborában. Talán E. cimborámnak van igaza, hagyni kell a dolgokat, átélni őket és ösztönösen cselekedni, ha valami klappol. De semmiképp sem erőlködni, formálni. Elhatároztam, hogy a nyár minden napját így élem meg idén, teljesen és aktívan. Meglátjuk, mit gondolok majd, mire Szeptember lesz.
A hibákról
Nem tudom megszámolni, hogy hányszor hibáztam az évek során. Pedig azt hiszem, a legjobb az lenne, ha listát vezetnék róluk. Minden alkalomról, amikor elvétek valamit. Amikor rosszul döntök. Amikor helytelenül reagálok. Amikor csalódást okozok.
Leírnám ezeket a hibákat, hogy jobban megjegyezzem őket, nehogy újra ugyanabba a zsákutcába kerüljek. Mások is szoktak hibázni, csak ritkán ismerik be. Mint ahogy én is. Azt hiszem, ez a szellemi fejlődés egyik potenciális kulcsa, ha beismerem, hogy valamit rosszul tettem, és megjegyzem. Aztán legközelebb mást lépek. Nem ugyanazt a választ mondom, amivel korábban a másikat megbántottam. Nem ugyanazt az utat járom be, hanem megpróbálkozom egy mellékággal. Csak hát ebben a világban kevesen mernek eltérni a bejáratott normáktól. És egyáltalán, relatív az egész, lehet hogy amit én elcseszettnek gondolok, az másnak tökéletes, és nem is veszik észre, amit én magam szerint rosszul csinálok. Miért érzem azt, hogy ördögi körbe kerülök most?
Hiba volt például elkezdenem vágni a számháborút Power Director szoftverrel, azonnal meg kellett volna vennem az Adobe szoftvert. Utólag már tudom, hogy csak utóbbival szabad dolgozni. Hiba volt talán az is, hogy keveset foglalkoztam eddig tanulással, olvasással, és amikor másokkal beszélgetésbe elegyedtem, túl sokat mondtam magamról, túl sokat akartam magamat szóba hozni, és nem figyeltem eléggé a másikra. De kinek mit jelent a szó, hogy hibázni? Tettél már olyat, amit mai napig bánsz, és tettél olyat, amit azonnal korrigálni akartál? Biztos, hiszen emberek vagyunk, fogadok hogy neked is rengeteg ilyened van. Mostanában azt tapasztalom, hogy a hibázás utáni kellemetlen érzést legkönnyebben azzal csillapíthatom, ha beismerem, hogy helytelenül cselekedtem, és erőnek erejével koncentrálok, hogy ez legközelebb ne fordulhasson elő.
Így aztán ma már nem vagyok olyan szangvinikus. Ma már inkább csendben figyelek, és mikor valami éleset visszaszólnék, elharapom a nyelvem és csendben mosolygok. Öt perccel később mindig kiderül, hogy hiba lett volna vitába elegyednem. Másfelől, és ez némi ellentmondást fog most kelteni az előző mondatommal, úgy gondolom, hogy többet kéne a megérzéseimre hagyatkoznom. Sokszor másokra hangolódok, holott azt érzem, az én lépésemet kellene megtenni, én lehetnék az, aki megmondja, hogy mi a teendő. És ilyenkor mégis valahogy hagyom magam a háttérben, mintha még mindig csak egy középiskolás diák lennék, akinek nincs semmi iránt felelőssége. Ezekre nap, mint nap odafigyelek. Óvatos lépések vezetnek előre a bölcsesség felé, ahogy telnek életünk mindennapjai, és a lépcsőről könnyű leesni, utána meg lehet visszakapaszkodni. Most egyelőre csak mászom fel csendesen, és körülnézek, a saját csendembe burkolózva. Nem zárkózom el a világtól, mert jó az élet úgy, ahogy van, de óvatosabban veszek részt a Földi események körforgásában, talán egy nap majd azt is belátom, hogy ez az óvatoskodás is egy hiba volt részemről.
Tél(imádat)
Napokat töltöttem el a toronyban. Ennyi idő alatt teljesen felfrissültem, a kúra jót tett. A száztizenkettedik emelet hangulata egészen más, mint a negyvenötödiké. Valahogy a város másként fekszik el előttem, persze amikor előzőleg itt jártam, még nem volt olyan makacs hóvihar odakint. Készülődni kezdtem, olyan fél tizenegy tájékán, ilyenkor az egész hely már álomba merül. Előírásnak megfelelően be kellett zárni a hálószobát, mindent visszatenni a helyére. A padlófűtést szándékosan kikapcsoltam, hogy a hideg mészkő padlót érezzem a talpam alatt. Ezúttal nem hallgattam semmilyen zenét, meg se szólaltam, élveztem a csendet, próbáltam valamit kivenni az ablak másik oldaláról, de csak sötétszürke homály látszott odakint. Gondoltam, biztos hóvihar. Felhúztam a cipőmet, aztán magamra dobtam a kabátomat és a kalapomat is, a sálammal orrig körbetekertem az arcom. A nyakkendőmet kicsit szorosra húztam már megint, de nem álltam neki vacakolni vele. Elraktam a borítékot a belső zsebembe, és kiléptem a lakosztályról. A folyosó gránitszürke falai között egyedül bandukoltam végig, egészen a liftig. A kihalt folyosón csak az én lépteim visszhangoztak, ahogy a cipőm sarka tompán nekipuffant a szőnyegnek. Beszálltam a liftbe, és megnyomtam a földszintet. Hamar leértem, a portás felé biccentve éreztem, hogy tényleg szoros a gallérom, úgyhogy bekotortam a sál alá és meglazítottam a nyakkendőt. Végül felhúztam a kesztyűmet, és kiléptem a kapun ki, a szabadba. Odakint vaskos pelyhekben hullott a hó. A cipőm alatt megroppant a frissen lehullott réteg, a nadrágom bokáig azonnal fehérré vált. Hunyorognom kellett, hogy lássak valamit az utca körvonalaiból, attól nem kellett félnem, hogy elütnek, mert errefelé nem jártak már kocsik. Egy pillanatra a hátam mögé néztem, fel a toronyra, amit éjfélig mindig kivilágítottak. Most is szépen fénylett, igaz, a hóvihar miatt nem lehetett ellátni a tetejéig, de a szitáló fehér zajban szépen átküzdötték magukat a reflektorok. Az éjszaka csendjébe gázoltam előre, behúzva az állkapcsom a mellkasom irányába. Kipihent emberként indultam el, tudva, hogy mire megállok, végtelenül kimerültnek fogom érezni magam, és valószínűleg most egy darabig nem lesz alvás. De a sötét téli éjszaka megnyugtatott. Nem gondoltam semmire, csak léptem előre a fekete, fehér és borostyán fényekben úszó sötét utca irányába. Egyszercsak valami kemény csikorgott a lábam alatt. Megálltam, és lehajoltam, a kesztyűvel nem tudtam rendesen megfogni. Levettem hát, és puszta kézzel nyúltam a nyers hóba. Egy medál volt. Egy lerágott almacsutkát ábrázolt, fogalmam sincs, mit jelenthetett ez.
Aztán felébredtem.
Mahmud
Nem tudom, ki az a Mahmud. Csak annyit tudok, hogy ma reggel csattant valami a szobám ablakán és a járdán arabok álltak, azt kiabálták hogy „Mahmud! Mahmud!” Gondolom egy ismerősüket akarták felébreszteni. Vagy eltévesztették a házszámot, vagy azt hitték, hogy az én lakásom valójában Mahmud lakása. Nem tudom, nem is érdekel. Éjjeli 1kor feküdtem le aludni, negyed 7-kor zörrent az ablak. Morogtam egy sort, aztán visszadőltem aludni, délig ki se keltem az ágyból.
Ma gondolkodtam a ‘Számháború‘ végén. Van benne egy rész, amikor lényegében hoppon marad a főgonosz, na annak a mikéntjével kicsit bizonytalan vagyok még. Kihasználtam, hogy szabadnapom volt: könyvet olvastam. Most éppen olyan időszakomat élem, hogy jobban tudok örülni egy könyv elolvasásának, mint ha filmet nézek. Mondjuk a „Nymphomaniac és a Planet Terror” megnézése óta nehezen veszem rá magam, hogy bármilyen filmbe belekezdjek. Ma mégis letöltöttem végre valamit, mégpedig a „Closer”-t, hat vagy hét éve láttam, de azóta elfelejtettem. Érdekes film, dráma. Akkoriban még nem tudtam átérezni azt, ami emészti a főszereplőket, most meg teljesen nyilvánvaló. Nem csak a jóleső érzés kell a teljes élethez, hanem a fájdalom is. Erre rájöttem, mialatt néztem a filmet. Csak sokan ott szúrják el, hogy a fájdalmat nem engedik el és ügyet csinálnak belőle. Nehéz elengedni, ez tény.
Mahmudot napközben már nem keresték. Olvasgatás után elkezdtem írni egy cikket, félbehagytam, de elküldtem két híranyagot helyette, a lényeg, hogy egy percig sem unatkoztam. El kéne mennem néhány hétre pihenni egy helyre, ahol nincs internet, nincs telefon, csak én vagyok, egy halom könyv és jó kaják. Talán azért érzem így, mert nagy nyomás van körülöttem. Talán csak azért érzem, mert az edző kiment Dubaiba és nincs edzés ezen a héten. Nem tudom. Általánosságba véve nincsen rossz kedvem, csendes vagyok kint is és bent is. A furcsa álmokkal viszont nem tudok mihez kezdeni.
mákom van
A rendszergazda itt felejtette a mákos sütijét a bolt konyhájában és mikor hívtam, hogy valamije itt maradt, káromkodott. Miután jóváhagyta és letámadtuk a sütijét, megértem hogy miért volt kiborulva mert az a süti bizony elég ízletes volt.
Édesanyámnak festménykiállítása lesz pénteken, Együttállás címszóval. Kíváncsi vagyok, lehet hogy magammal viszem a Canont is no nem azért hogy a festményeket kamerázzam bár az se lenne baj, inkább az embereket miközben a képeken tűnődnek. Azt hiszem, még 6 vagy 7 másik kiállító is megy. Egyébként mindenkinek javaslom hogy jöjjön el, aki egy picit is érdeklődik a festészet iránt, mert elfogultság nélkül is anyám most már nagyon jól fest.
Holnap reggel átmegyek a másik boltba, ami tulajdonképpen testvérboltunk. Érkezett oda egy új hangfal amit úgy hívnak hogy B&W 805 Maserati Edition és levideózzuk majd ahogy kicsomagoljuk. Egyelőre nincs morzsám a Számháborúval kapcsolatban. Ma este nekiülök és nyomom, amíg csak tudom, ez már fix.
bodrog kenutúra 2014
Pénteken egy órával korábban elkéredzkedtem a munkahelyemről, hogy időben elindulhassunk, persze a fuvar fél óra késéssel tudott csak startolni, de ennek nincs jelentősége. Tokajba érve már sötét volt és a borházak világítottak a sötétben. Csak a lankákat lehetett látni, de tudtam, hogy itt bizonyos időszakokban, meg ha süt a nap, a szőlőfürtök tartóléceit is láthatjuk. Este bertünk a táborba, úgy éreztem magam mint egy középiskolás ami valószínűleg azért van mert utoljára még tizenévesen éreztem így magam: az utazástól szétült seggel, telerakodva táskákkal beténferegsz a gyéren megvilágított kempingre, ahol minden irányból madárcsicsergés meg emberi zaj jön. No azért voltak itt önálló pillérek, mint a kötelező pálinka és a középen kiépített beton tűzhely, mi perceken belül odakerültünk. Nem voltam éhes, úgyhogy csak néztem amint a többiek sütik a vacsorájukat, részemről letudtam az estét egy gyümölcsös sörrel és egy paradicsommal (ebédkor telezabáltam már magam). Megtaláltam a mosdót, de öt percig zavartan álltam mert csak női mosdó feliratot tettek az ajtó fölé, az általam keresett szimbólum meg sehol. Úgy voltam vele, hogy inkább nem állok neki fürdeni hanem majd holnap kivizsgálom, hogy nekünk be szabad-e hatolni oda még akkor is, ha a nőkkel elvegyülve, varázspálcával lébecolunk?
Másnap kiderült a turpisság; a hátsó ajtónál nyílt a férfi mosdó. Mire felébredtem (pedig direkt mindenkinél korábban jöttem ki a szállásról) addig a környező házakból beszivárogtak és nekiálltak végezni a reggeli rutin szertartásos folyamatát. A melegvíz nemhogy elfogyott, de fél percen belül a hipotermiával küzdve próbáltam minél hatékonyabban eljuttatni a jeges vizet magamra, közben valaki betrónolt és a kőkemény szarszag megcsapta az orromat. Így, dideregve és minimális lélegzetvétellel kimenekültem a fürdőből, odakint meg a hamuszürke égbolt és némi esőpermet fogadott. Hát igen, mondtam magamban, lóbálva a törülközőmet, a kemping fíling már csak ilyen. Mire visszaértem, már majdnem mindenki felébredt, pikk-pakk összecsomagoltam mindenemet és rohantunk a furgonhoz, hogy amit nem viszünk magunkkal a csonakban, azt vigyék tovább a következő állomásra. Behuppantunk a csónakba, volt közöttünk egy nő is, aki az elején folyamatosan visítozott, hogy mindjárt beborulunk, holott rutinos evező volt. Én nem szóltam egy szót se (az elején), de a csónak tényleg elég ingatagnak bizonyult. Amúgy meg nem borultunk be. Szerencsére felesleges volt esőkabátot vinnem magammal, mert idővel aláhagyott a szitáló eső és néha, 1-2 pillanatra még a napot is láthattuk. Jókedvben nem volt hiány, én kifejezetten jól éreztem magam az elejétől a végéig. Láttunk teknősbékát, őzgidát (egy élőt és egy holtat a vízbe fúlva), sima békát, halakat, meg hát na, mindent amiről ez az élővilág szól. Kiderült, hogy a teljes útvonalat nem fogjuk teljesíteni, mert az árterület alacsonyabbra sikerült, mint a korábbi években és az egyik útszakaszt lezárták, mert odafészkelt egy réti sas. Mi dacoltunk a többiekkel és úgy döntöttünk, hogy ameddig lehetséges, továbbmegyünk, nem akartunk órákig várni a vacsorára és unatkozni a táborhelyen. Elkéredzkedtünk a túravezetőtől, aki sokat nem tiltakozott, igaz, védett övezetben jártunk és ő a parkőrökkel megállapodott, hogy csoportostul fogunk menni, de állítólag ott nem kezelik ezt olyan komolyan. Vagy valami ilyesmi. Szóval még 2,5 órát eveztünk és mire visszaértünk a helyre, kellően kifáradtunk, elvégre több, mint 7 órát lenyomtunk. Este slambuc volt a vacsora amiről eddig azt se tudtam, hogy létező étel, de nem volt rossz, vagyis én voltam baromi éhes. Két adagot benyomtam, utána tüzet raktunk, szájharmonikáztam egy keveset, de fél 10-nél nem bírtam tovább, elmentem aludni.
Felavattam a sátram. A hálózsákkal meg voltam elégedve, a madárcsicsergéssel már kevésbé. Fél négykor felriadtam, valami zümmögött a fejem alatt, és akárhogy csapkodtam a földet, nem hagyta abba. Valószínűleg a föld és a sátor közé beszorult egy szárnyas rovar, de véletlenszerűen és rettentő idegesítően zizegett, bármit próbáltam tenni. Megfordultam, ott meg egy másik bogár zajongott, a bal sarokban. Megelégeltem a dolgot és feltéptem a táskámat, halványan élt az emlékezetemben hogy Zsoltiék koncertje óta maradt egy pár füldugóm. És valóban, heuréka! Bedugott füllel azonnal sikerült elaludnom és fél 8-ig úgy húztam a lóbőrt, hogy az csak na. Reggelre megannyi bogár került a sátor két fala közé és egy helyben álltak, úgy néztek rám mint valami arénában, szinte vizsgálva, hogy mi lesz a következő mozdulatom. A következő mozdulatom a zipzár lehúzása volt és kidugtam a fejem… velem szemben a holtág, gyönyörű, tükörsima víz, és persze a továbbra is trécselő madártömeg. Elrohantam a mobilvécéhez, és sajnos most is úgy jártam, mint tegnap a zuhannyal, hogy más sokan előttem felfedezték ezt az opciót. Az előző este még sovány vigasznak tűnő illatosító mostanra teljesen hatástalanná vált, és a tegnap reggelihez képest lényegesen szúrósabb, áthatóbb, töményebb trágyabűz csapta meg az orrom, de nem volt mit tenni, hisz másfél napja nem is voltam vécén. Miután elvégeztem a dolgom, úgy léptem ki az ajtón, mint a gravitáció végén, ahogy Sandra Bullock kiúszik az égő/süllyedő űrkabinból, majd hatalmas levegővétellel a víz felszínére tör.
Vasárnap gyorsan hazaértünk, én ültem legelöl, mögöttem egy haverom, a nő utána és leghátul a kollégám, így elég stabillá tettük a hajót. Ami azt illet, kedvet is kaptam, hogy úgy Istenigazából meghúzzam az evezőlapátot. Mivel én diktáltam a tempót, a többiek kénytelenek voltak követni, de nem volt panasz. Szeltük a hullámokat, piszkosul felgyorsultunk, három óra alatt lezúztuk ugyanazt a távot, ami tegnap (igaz, hosszú pihenővel) 7 óráig tartott. A nő még meg is tisztelt egy olyan gondolattal, hogy Barna a hajó lelke. Mindenki hozzátett valamit a túrához. Visszafelé haladva viharfelhők jöttek, de el is illantak és hamar kisütött a nap, de annyira, hogy már naptej kellett. Egy-két tag a csoportból le is pirult rendesen. Mielőtt elhagytuk volna Tokajt, elmentünk a Lebuj nevű étterembe hogy megkóstoljuk a halászlevüket meg ettünk vegyes rántott halat krumplival. A desszert somlói volt és túrós-barackos palacsinta leöntve karamellával, a krumpli kivételével mindennel meg voltam elégedve.
Hazafelé nem gondoltam semmire, aludtam, bambultam, a semmidobozomban dekkoltam. Hazaérve kicsomagoltam a motyót és kiterítettem a bepárásodott sátrat hogy száradjon, megnéztem egy fél Top Gear epizódot és ledőltem aludni. Reggel tudtam volna még szunyálni, de jobban akartam az edzést, mint az alvást, így aztán elmentem bellezni. Most, két nap evezés és egy kiadós reggeli edzés is csak a külső hangulatrétegemet tudta lecsillapítani, nyugodt vagyok, nem nevetek, nem kiabálok, de odabent valamiért még mindig feszülök. El kéne menni futni, vagy úszni, de ami a legjobb lenne, kivenni két hét szabadságot és visszamenni Bodrogra hogy minden nap szétevezzem az agyam, közben Bob Marley-t hallgatnék és minden reggel halászlevet ennék, hozzá brassóit, normálisan sütött krumplival. A túra jó volt, nem azért, amiket láttam, hanem azért, mert érezhettem egy kicsit, hogy élek.
malom
Az egyik kettlebell gyakorlatot így hívják: malom. Oldalra hajolsz, miközben az egyik kezedet a fejed fölé nyújtod és a kézfejedre nézel. Közben a másik, lefelé nyúló kezeddel megfogod a súlyt és a feneked visszahúzod magad alá, úgy állsz fel, különben leterheled a derekad. Oldalirányosan mozogsz, ami hogyha egy Attraction darabban lennél, úgy néz ki, mint ha valami gémeskutat kellene megszemélyesíteni. Hogy jutott eszembe a malom?
Talán az összhatás, ahogy az ember izzadtan nézi a saját, ég felé nyúló kezét, keltett valamifajta hasonlatot a hétköznapi világommal. Hétköznapi életnek kéne nevezni, de én világnak nevezem.
Zárt, csendes és lassú világ ez. Ebben a világban ha kiáltasz, nem fogják visszaverni a falak, mert nincsenek falak, csak a saját elméd van, no meg némi közeg, a munkahely, az otthonod, és a vágyaid, az álmaid. A vágyak halványodnak, az álmok pedig szép lassan célokká kovácsolódnak. Eközben a tér és az idő törvényei látszólag lassan, de valójában az elmém számára követhetetlenül munkálkodnak. Nem nézek vissza a múltba, mert ha sokáig agyalok a régi dolgokon, azt veszem észre, hogy semmit sem tudok csinálni mert leköt a nosztalgia, a bánkódás, a tűnődés, az elmélkedés csupa olyan dolgon, amik csak az emlékezetemben léteznek.
Így aztán jóformán nem emlékszem semmire, néha még arra sem emlékszem, hogy becsuktam-e az ajtót magam után. Talán ez az, amit a hozzáértők koncentrációs zavarnak hívnak. Pedig meg tudnék rá esküdni, hogy becsuktam az ajtót… mégis visszamegyek, hogy megnézzem. És be van csukva. Az ébresztőt is ha négyszer nem, akkor egyszer se nézem meg elalvás előtt. Hol járok ilyenkor?
Össze-vissza pattogunk a saját gondolataink erdejében. Sokszor úgy érzem, rám ródul egy tonna agyalnivaló, mint mikor egy méteres magasságú papírhalmot a titkár elé hánynak. Aztán mint ha az űrhajó légzsilipét feltárnák, a vákuum kiszippantja az összes tartalmat. És megvakarom a fejem. Vannak, akik egész nap föl-le rohangálnak, utaznak, kommunikálnak, idegeskednek, esznek, veszekednek, öltöznek, és egy napon belül annyi információ érkezik, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt meg is jegyzi. Mások pedig a fél életüket eltöltik egy faluban, vagy a tengerparton, halásznak, vadásznak, tudomisén.
Kinek van igaza? Azt hiszem, ezen a téren nincsen egyetemes igazság. Mostanában egyre jobban megválogatom a szavaimat. Töményen jönnek elő, nehéz őket megfogalmazni, és ahogy kinyögöm, el is illannak. Nem ömlik a rizsa a számból, csak keresem a megfelelő mondatot, de miközben kimondom, megbicsaklik a nyelvem. Mit lehet ilyenkor tenni?
Ezzel önmagában nincsen baj.
Jegyezd meg: néha egy mély lélegzet is lehet feleannyira frissítő, mint egy egyhetes szabadság.
Elmennek a felhők
A 12 év rabszolgaságot néztem tegnap. Végül is vállat vonok azon, hogy Oscart kapott, azt hiszem, nincs jelentősége. Tényleg egész jó film, sőt, nagyon jó, igaz, semmi újat nem adott a sajnálaton kívül. Ma tíz fok volt, de nem fáztam.
Jól kell felöltözni, ez a titka. Sokat segít az alvás, meg a jó kaja. Valahogy mindennek van jelentősége, még annak is, ha letörlöm a port az asztalról. Most hogy nézem, ráférne egy kiadós portörlés.
Azért most már jól vagyok. A jégcsákányos hülyegyerek elment. Most megint csend van és lebegek. Mint a gravitációban, csak én nem pánikolok közben. Este sétáltam az utcán és elment eltőttem egy Ducati motorkerékpár. Miközben bekanyarodott az Aurora utcába, két autónak is megszólalt a riasztója.
Emlékszik még valaki arra a táborra, 2007 augusztus 7 – 17 között? Emlékszik még bárki? Istenem, felmérni nem lehet azt a temérdek változást, ami azóta történt. És hogy jut ez eszembe… Ugyan külsőleg fiatal vagyok, és tényleg nincs okom sopánkodni, de most, hogy nemrég megint egy évvel idősebb lettem, sikerült megtanulnom, hogy az emlékek csak arra jók, hogy tanuljon belőlük az ember. Én abból az augusztusi táborból is, most jövök rá, hogy tanultam valamit. Nem tudom megfogalmazni pontosan…. de talán azt, hogy vannak olyan pillanatok, amikor semmi sem számít.