elmélkedés – Bari Blogja

Év végi üdvözlet

Ezzel a blogbejegyzéssel szeretnék minden kedves olvasómnak Boldog Új esztendőt kívánni. Remélem, hogy aki látja e sorokat, jó testi-lelki egészségnek örvend és reményteli kilátásokkal közelít a jövő felé! Tudom, most nehéz bármiféle kilátással gondolni a jövőre. De én úgy érzem, hogy a 2021-es év sok szempontból jobb lesz az emberiség, az élővilág és a kollektív fejlődés számára egyaránt. Ebben bízok, remélem, hogy ti is ebben bíztok!

Ez az év egyfelől lekorlátozott sokunkat materiálisan, leszűkítette mozgási határainkat. Bekényszerültünk az otthonunkba, a négy fal közé. Kénytelenek voltunk lemondani sok kalandról és élményről. Sokan elvesztették az állásukat, másoknak törölték régóta várt nyaralását. És a lista bizonyára sokáig folytatódna. Nekem nincsen okom panaszra. Hálás lehetek azért, amiért megmaradt a munkám hálás lehetek azért, mert a párommal együtt lehettem idén, közösen fejlődhettünk, lépkedhettünk tovább saját utunkon. Azt gondolom, hogy akik élnek, azoknak kivétel nélkül, a veszteségekkel együtt adott is 2020. Egzisztenciális értelemben sikeres évem volt, és ennek nagyon örülök. De érzelmileg ez nekem is iszonyatosan nehéz esztendő volt. Hogy miért volt nehéz számomra, azt nem kívánom az internet orrára kötni. Talán elég annyit közölnöm minderről, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, a maga démonai, amellyel/amikkel meg kell küzdenie élete során. Számomra is több volt a küzdelem és gyötrődés, mint korábban bármikor.

De így utólag, a rossz dolgokért is hálás vagyok. A fájdalmas, kellemetlen, rossz emlékek is megváltoztak így utólag, visszatekintve. A nemkívánatos, bántó élmények is tanulságokra világítottak rá némi idő elteltével. Rájöttem, hogy én is változhatok, változtathatok a hozzáállásomon, a látásmódomon. Kiderült, hogy amit „én”-nek gondolok, ami belül van, az lehet több és mélyebb. És azt vettem észre, hogy mikor ráébredtem saját fejlődési lehetőségeimre, amikor rájöttem, hogy milyen úton szabadulhatok ki egy nehéz helyzetből, hogy hogyan változtathatok a látásmódomon a jó érdekében. Akkor a változással érkező „jó” végül egy közös „jóvá” alakult. Ebből azt feltételezem, hogy a jólét, a lelki béke minden ember érdeke, mindannyian többé és jobbá tehetjük közös terünket, ha saját magunk és mások jólétének is megpróbálunk figyelmet szentelni. Számomra legalábbis ezek a munkahelyi, magánéletbeli kihívások, konfliktusok, amelyeket részint a COVID-19 intézkedések okoztak, végül ugyanúgy sikerélménnyé alakultak. Lehet, hogy mást állítana egy egészségügyi, vagy vendéglátós dolgozó.

2020 tehát nehéz és emiatt emlékezetes év volt, alighanem az egész emberiség számára. De azt gondolom, hogy mindaz, ami idén történt, csupán figyelmeztetés volt nekünk, mindannyiunknak, hogy a káosz elkerüléséhez a rendre kell összpontosítanunk. Jelzés arra, hogy jobban becsüljük meg azt, amink van, amiről /remélhetőleg csak átmenetileg/ le kellett mondani. Gondolok itt a családi összejövetelekre, a bulikra, a színház- és koncertlátogatásokra és természetesen az utazásra. Végül mégsem éreztem magam bezártnak, mert hétvégén a közeli utcákban, erdei ösvényeken is „túrázhattam”. Nem tűntek távolinak a rokonaim, mert a nehéz helyzet közvetlenebbé tette közöttünk a párbeszédet és növelte az egymásra utaltság érzetét. Hálát éreztem, hogy vannak körülöttem olyanok, akikre számíthatok és akik rám is számíthatnak. Jó érzés volt hasznossá tenni magam.

A fenti gondolatok kissé kuszának tűnhetnek annak, aki nem ismeri ezt az oldalamat. A műszaki bolond, filmőrült és irodai alkalmazott éneim mellett viszont létezik ez a merengő, sok dologba belemerülő elmélkedő énem. Régen hagytam, hogy ez az énem járjon körül minden szöveget és alkotást, amely kijött belőlem és nagyrészt ezen a blogon is publikálva volt. Idén keveset írtam a blogra és mostanra, év végére rendeződtek annyira a soraim, hogy ki merjem jelenteni: az alkotó Bari visszatért. Boldog, egészségben, sikerben, jókedvben gazdag új esztendőt kívánok mindenkinek!

Melyik generáció is vagyunk mi?

Nemrégiben betöltöttem a huszonhetet. Azt hiszem, hogy most már globálisan felnőtt embernek számítok. A felnőtt ember, aki éli életét, egy társadalom részese és a bolygó népességének egyik aktív résztvevője, aki valamilyen úton-módon nyomot hagy maga után. Mostanában azt éreztem, hogy a fene egye meg, nem olyan könnyű felnőttnek lenni. Valahogy annyi mindent el kell végezni és olyen kevés időm jut sok dologra. Erre is van persze megoldás, hiszen korábban megtanultam gazdálkodni az idővel. Ott vannak viszont a vágyak. Gyerekként fantáziáltam, és a fantáziavilágom tökéletesen kielégítette igényeim nagy részét. Ma már fantáziálok, ma már úgymond vizionálok. Álmodozást követően jön a vágyakozás, utána pedig a hosszú, hosszú gürizés. Hogy a párommal tudjak néha utazgatni, hogy a videós felszerelésemet tudjam fejleszteni, hogy tudjak a jövőre félretenni, spórolni. Hogy alkalmanként elmehessek moziba, hogy ha megtetszik egy szép cipő, azt megvegyem, hogy ha edzeni akarok menni, akkor teljen bérletre. De miközben gürizek, évek telnek el, teli munkával. Visszanézek és látom saját gyermeteg céljaimat. Úgy érzem, a munka sokszor egy szürke tengerként hullámzik körülöttem és a célok azok a szigetek, amikhez folyton el akarok úszkálni. Azok a célok, nélkülük már elsüllyedtem volna. Látom, hogy a hozzám hasonló korúak egy része milyen fantasztikusan feltalálja magát, kreatívan éli életét és soha nem panaszkodik semmire. Mások, velem egykorúak, nálam sokkal rosszbbul tudják csak menedzselni életüket. Mit lehetne tenni, hogy jobb legyen nekik? Értelmes, törekvő fiatalok ők is, nálam sok dologban tehetségesebbek is. Mégis utálják a munkájukat, kilátástalannak tartják a jövőjüket. Melyik generáció is vagyunk mi, mit is akarunk a saját életünktől? Ilyenkor mindig abbahagyom a gondolkozást és visszatekintek magamba. Úgy döntök, hogy saját céljaimra kell összpontosítanom. Ilyenkor mindig megfeledkezek másokról. Csak nehogy így teljen el újabb 27 év. Szeretném, hogy az élményeinket, mi, egymás barátai, megosszuk egymással, hogy ne csak a munkánknak éljünk. Hiszen (még) mi vagyunk e világ fiatalnak tekintett rétegei.

Minden nap az utolsó is lehet

Idén különös fogadalmat tettem. Eldöntöttem, hogy ezentúl csak fehér pólót fogok hordani. Így aztán az összes korábbi, munkához és utcai használatra szánt felsőruhámat (melyektől már amúgy is meg akartam szabadulni, a nagy részüket kifogytam) betettem egy nagy zsákba. A rongyosakat elvittem ruhagyűjtő konténerbe. A maradékot szétosztogattam a barátaimnak. Így szépen kiürült a ruhásszekrényem. Ezután elsétáltam a ruhaboltba, és vettem nyolc fehér pólót, a hét minden napjára egyet, és egy ráadást, ha elfelejtek mosni a hétvégén. Miért pont fehér?

Mert a fehér szín a megújulást és a tisztaságot jelképezi. Minden reggel felveszek egy tiszta fehér pólót, ezzel emlékeztetve magam, hogy ma megtehetek bármit, akár olyat is, amit tegnap még nem tudtam volna. És hogy ma lehetőségem van helyrehozni olyasvalamit is, amit holnap már nem tudnék. Mivel a holnap nem biztos, hogy eljön. Tudom, sokan jönnek ezzel a „carpe diem” hülyeséggel. Én annyira nem vagyok spontán, ugyanúgy szoktam tervezni a következő napokra és hetekre, a munkámhoz is mindig igyekszem havi ütemtervet felállítani. Viszont ez a fehér póló úgy érzem, használ. Máshogy kezdtem viselkedni az emberekkel. Máshogy kezdtem kezelni a problémákat. Nem mondom azt, hogy más emberré váltam, mert akkor hazudnék. Ugyanúgy vannak problémáim, mint mindenki másnak. Ettől függetlenül hidd el, neked is jót tesz, ha a napod elején -nem is kell ezért feltétlenül fehér pólót húzni, csak nézz a tükörbe – magadba nézel, és azt mondod: ma megcsinálom. Bármi is legyen, amire annyira vágyok, ma megteszem. Mi másért létezünk?

Év végi visszatekintés

Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de engem ez a nap, az év utolsó napja mindig olyan hatással ér, mint mikor vásárlás után kézhez kapok egy számlát. Végigfutom a „vásárolt” tételeket, magyarul mindazokat a döntéseket, cselekedeteket, élményeket és eseményeket, amik az elmúlt egy év alatt az életem részeivé váltak. Szinte kivétel nélkül, ha ilyen visszatekintésre kerül sor, egy kicsit nagyobbnak érzem a „nem sikerült” vagy „nem volt jó ötlet” rovatba tartozó tételeket, mindazokat a dolgokat, amik negatívan hatottak rám 2015-ben. Kezdem érteni a buddhistákat és ezotéria gurukat, amiért azt gondolják, hogy nincs értelme hátra, a múltba tekinteni. A összegeznem kell az elmúlt év alatt felgyülemlett „számlámat”, akkor hamar bosszankodni kezdek azokon a tételeken, amiket akaratom ellenére, vagy helytelen döntésemet követően kellett „megvásárolnom”. Azt hiszem, a legtöbben azért isszák le magukat Dec. 31-ikén, hogy elfelejtsék ezeket a sötét tételeket, és hogy legyen egy nap, amikor kifújhatják magukból az egész évi fáradtságot. Meg hát a hagyomány, az hagyomány.

Mielőtt bármit is tennék, most veszek egy mély levegőt, és megpróbálok egyetlen egy dolgot kiemelni ebből az évből. Ami meghatározta az elejét, a közepét és a végét is. Az idei év főleg azárt különbözik (illetve különbözött) az előzőektől, mert most először éreztem, hogy a saját életemet élem. Teljesen egyedül. Teljesen függetlenül. Szinte szabadon – már amennyire egy magyar ember szabadnak feltételezheti magát. Ez a felszabadultság, ez a felhőtlen érzet inkább az akaratomban fészkelt, nem pedig a külső megnyilvánulásomban. A munka, és a rendszeres edzések között minden sejtem arra vágyott, hogy végre készüljön el a Számháború, még idén. Elkészült. Az egyetlen dolog tehát, amit kiemelnék ebből az évből, az a mi kis amatőr filmünk volt. Igaz, a munkámban is sikerült valamerre haladnom, mi több, a heti 2-ről heti 3-ra növelt edzéseknek köszönhetően még talán a teljesítményem, fizikumom is fejlődésnek indult. De mindez csak egy jó alapot, masszív mentális hátteret biztosított, hogy egyedül be tudjam fejezni a Számháborút. Úgy érzem, minden ami idén történt, az okkal történt és mindenre próbáltam odafigyelni, hogy tanuljak belőle, hogy ne kövessem el újra azt a bizonyos hibát. A barátok, családtagok, ismerősök felé mindig a lehetséges arcaim közül a kedvesebbik, türelmesebb, megértőbb, együttérzőbb arcomat igyekeztem mutatni, ez az esetek döntő részében sikerült is. A felszín alatt persze megállás nélkül azon járt az agyam, hogy vajon mikor leszek „készen”? Rá kellett jönnöm, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy sok ilyen-olyan célt, álmot és ideált hajkurásszak. Elég egy álom, egy cél, egy ideál, és az ehhez fűződő folyamatokat kell a cél felé, a céloddal kapcsolatos irányba terelni. Erre nem magamtól jöttem rá, olvasnom, hallgatnom és figyelnem kellett mindenféle emberek gondolatait jókor, jó helyen ahhoz, hogy le tudjam szűrni a tanulságot.

Szóval azt kell mondjam, az idei évre talán az a legjobb szó; hogy tanulságos volt. Amikor Karácsonykor néztem bátyám kisfiát és párját, ahogy játszanak a nagyszüleim nappalijában, akkor jöttem rá, hogy felnőttem. Legalábbis felnőttebb lettem. A felszínes, impulzív kölyök énem már egy nagyon távoli dimenziónak tűnik, most már kevésbé spontán módon vezérli a tudatom a mozdulataimat. Ez az, amit sokan úgy emlegetnek: megtalálni a helyes utat. Ahhoz, hogy erre az ösvényre lépjek, le kellettt mondanom bizonyos dolgokról. Fájdalmas véget kellett vetnem egy kapcsolatnak. Güriznem kellett. Néha tudnom kellett nemet mondani is. Meg kellett erőltetnem magam, hogy ne mutassam ki mások felé a bennem lévő feszültséget. De mindezt tudatosan csináltam, mert arra a bizonyos „helyes útra” akartam eljutni.

Hogy 2016 végén is a helyes úton maradok-e, azt csak jövő ilyenkor tudom meg. Persze, addig még bármi történhet, de úgy érzem, az életet most kezdtem el értékelni igazán. Nekem már ennyi is elég.

A kevesebb néha több

Néha elgondolkodom azon, vajon mi történik most itt, ott amott, vajon mi van ebben a pillanatban ezzel, azzal, amazzal. Aztán eszembe jut, hogy itt ott, vagy amott, ezzel azzal vagy amazzal ilyen, olyan meg amolyan dolgok történtek már korábban. Aztán az is eszembe jut, hogy ezért, azért, vagy amazért, őt, vagy másvalakit, vagy a harmadik valakit így, úgy, vagy amúgy sikerült kizökkentenem. És ezért, egyesek, vagy mások, vagy tudom is én kicsodák, hajlamosak megbántódni. Pedig én nem akadok bántani senkit. Hosszú napom volt, és fáradt vagyok, nagyon fáradt. Akkor miért írok most Blogbejegyzést?

Mert a kevesebb néha több.

És ezt jobb, ha tőlem tudod.

mákom van

A rendszergazda itt felejtette a mákos sütijét a bolt konyhájában és mikor hívtam, hogy valamije itt maradt, káromkodott. Miután jóváhagyta és letámadtuk a sütijét, megértem hogy miért volt kiborulva mert az a süti bizony elég ízletes volt.

Édesanyámnak festménykiállítása lesz pénteken, Együttállás címszóval. Kíváncsi vagyok, lehet hogy magammal viszem a Canont is no nem azért hogy a festményeket kamerázzam bár az se lenne baj, inkább az embereket miközben a képeken tűnődnek. Azt hiszem, még 6 vagy 7 másik kiállító is megy. Egyébként mindenkinek javaslom hogy jöjjön el, aki egy picit is érdeklődik a festészet iránt, mert elfogultság nélkül is anyám most már nagyon jól fest.

Holnap reggel átmegyek a másik boltba, ami tulajdonképpen testvérboltunk. Érkezett oda egy új hangfal amit úgy hívnak hogy B&W 805 Maserati Edition és levideózzuk majd ahogy kicsomagoljuk. Egyelőre nincs morzsám a Számháborúval kapcsolatban. Ma este nekiülök és nyomom, amíg csak tudom, ez már fix.