Címke: tanulság

Év végi visszatekintés

Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de engem ez a nap, az év utolsó napja mindig olyan hatással ér, mint mikor vásárlás után kézhez kapok egy számlát. Végigfutom a „vásárolt” tételeket, magyarul mindazokat a döntéseket, cselekedeteket, élményeket és eseményeket, amik az elmúlt egy év alatt az életem részeivé váltak. Szinte kivétel nélkül, ha ilyen visszatekintésre kerül sor, egy kicsit nagyobbnak érzem a „nem sikerült” vagy „nem volt jó ötlet” rovatba tartozó tételeket, mindazokat a dolgokat, amik negatívan hatottak rám 2015-ben. Kezdem érteni a buddhistákat és ezotéria gurukat, amiért azt gondolják, hogy nincs értelme hátra, a múltba tekinteni. A összegeznem kell az elmúlt év alatt felgyülemlett „számlámat”, akkor hamar bosszankodni kezdek azokon a tételeken, amiket akaratom ellenére, vagy helytelen döntésemet követően kellett „megvásárolnom”. Azt hiszem, a legtöbben azért isszák le magukat Dec. 31-ikén, hogy elfelejtsék ezeket a sötét tételeket, és hogy legyen egy nap, amikor kifújhatják magukból az egész évi fáradtságot. Meg hát a hagyomány, az hagyomány.

Mielőtt bármit is tennék, most veszek egy mély levegőt, és megpróbálok egyetlen egy dolgot kiemelni ebből az évből. Ami meghatározta az elejét, a közepét és a végét is. Az idei év főleg azárt különbözik (illetve különbözött) az előzőektől, mert most először éreztem, hogy a saját életemet élem. Teljesen egyedül. Teljesen függetlenül. Szinte szabadon – már amennyire egy magyar ember szabadnak feltételezheti magát. Ez a felszabadultság, ez a felhőtlen érzet inkább az akaratomban fészkelt, nem pedig a külső megnyilvánulásomban. A munka, és a rendszeres edzések között minden sejtem arra vágyott, hogy végre készüljön el a Számháború, még idén. Elkészült. Az egyetlen dolog tehát, amit kiemelnék ebből az évből, az a mi kis amatőr filmünk volt. Igaz, a munkámban is sikerült valamerre haladnom, mi több, a heti 2-ről heti 3-ra növelt edzéseknek köszönhetően még talán a teljesítményem, fizikumom is fejlődésnek indult. De mindez csak egy jó alapot, masszív mentális hátteret biztosított, hogy egyedül be tudjam fejezni a Számháborút. Úgy érzem, minden ami idén történt, az okkal történt és mindenre próbáltam odafigyelni, hogy tanuljak belőle, hogy ne kövessem el újra azt a bizonyos hibát. A barátok, családtagok, ismerősök felé mindig a lehetséges arcaim közül a kedvesebbik, türelmesebb, megértőbb, együttérzőbb arcomat igyekeztem mutatni, ez az esetek döntő részében sikerült is. A felszín alatt persze megállás nélkül azon járt az agyam, hogy vajon mikor leszek „készen”? Rá kellett jönnöm, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy sok ilyen-olyan célt, álmot és ideált hajkurásszak. Elég egy álom, egy cél, egy ideál, és az ehhez fűződő folyamatokat kell a cél felé, a céloddal kapcsolatos irányba terelni. Erre nem magamtól jöttem rá, olvasnom, hallgatnom és figyelnem kellett mindenféle emberek gondolatait jókor, jó helyen ahhoz, hogy le tudjam szűrni a tanulságot.

Szóval azt kell mondjam, az idei évre talán az a legjobb szó; hogy tanulságos volt. Amikor Karácsonykor néztem bátyám kisfiát és párját, ahogy játszanak a nagyszüleim nappalijában, akkor jöttem rá, hogy felnőttem. Legalábbis felnőttebb lettem. A felszínes, impulzív kölyök énem már egy nagyon távoli dimenziónak tűnik, most már kevésbé spontán módon vezérli a tudatom a mozdulataimat. Ez az, amit sokan úgy emlegetnek: megtalálni a helyes utat. Ahhoz, hogy erre az ösvényre lépjek, le kellettt mondanom bizonyos dolgokról. Fájdalmas véget kellett vetnem egy kapcsolatnak. Güriznem kellett. Néha tudnom kellett nemet mondani is. Meg kellett erőltetnem magam, hogy ne mutassam ki mások felé a bennem lévő feszültséget. De mindezt tudatosan csináltam, mert arra a bizonyos „helyes útra” akartam eljutni.

Hogy 2016 végén is a helyes úton maradok-e, azt csak jövő ilyenkor tudom meg. Persze, addig még bármi történhet, de úgy érzem, az életet most kezdtem el értékelni igazán. Nekem már ennyi is elég.

2015 mindent kifordít és megváltoztat, már most is

Attól a pillanattól kezdve, hogy 2015 elkezdődött, minden elkezdett változni körülöttem. Mintha egy óriási fogaskerekekkel teli teremben állva most mindegyik kerék fordulna körülöttem. Most elkezdtem másképp látni, másképp érzékelni és máshogy gondolkozni.

A családban is egy csapásra beindult az élet. Próbálom ép ésszel felfogni mindazt, ami történik, de azt hiszem, az elfogadás az egyetlen jól bevált megoldás, amiben ezúttal is meg kell kapaszkodnom. Aztán most, hogy itt van az új év, elkezdtem felvázolni magamban az én kis terveimet, amik tavaly nem tudtak megvalósulni, ezért átcsúsztak erre az évre.

Alapvetően optimista szemmel látom a jövőt, külső személyek és források is meggyőztek engem arról, hogy most már tényleg nincs miért aggódnom. Máshogy kelek reggelenként, mint korábban, máshogy indulok a munkába és máshogy érek haza, aztán máshogy dőlök le aludni. Rájöttem, hogy a nyugalom nem olyan állapot, amit dédelgetni és figyelmesen ápolgatni, vigyázva figyelni kell. Ennél magasabb szintről kell elindulni ahhoz, hogy tényleg egész nap kontroll maradjon bennem. Nem volt könnyű erre rájönni, de megérte, hiszen most mi van?

Rájöttem, hogy szeretem a munkámat, és az életemmel sincsen semmi bajom. Rájöttem, hogy amit tanulok, arról sosem elég beszélni, azt át kell élni és meg kell tapasztalni. Végső soron azt hiszem, kijelenthetem, hogy amit az ember nem él át személyesen, arról nem tud semmit, és arról nem is érdemes nyilatkoznia egészen addig, míg nem vett részt benne. Ezt persze eddig is sejtettem. Csak most már értem.

Másokra is jobban elkezdtem figyelni. Egyszer csak rájöttem, hogy sokszor a hasznos gondolatok ott rejtőznek másokban, csak nehezen bökik ki őket. Tele vagyok értékes emberekkel. Mindegyikük össze-vissza van a világban, és mind máshogy látják, értelmezik az életet, de valami kis igazságot mégis hozzá tudnak tenni az összképhez.

Ma már nem hallgatok zenét, ha munkába megyek… vagyis, csak nagyon ritkán. A zenére mindig számíthatok, olyan, mint az oxigén. Ha már utazás közben békén hagy mindenki, azt az időt inkább olvasással töltöm, vagy hangoskönyvet hallgatok. Ezt bárkinek merem javasolni. Január elseje óta végighallgattam angolul egy regényt, és már majdnem kiolvastam egy Dale Carnegie könyvet is.

Saját hibáimból kiindulva csak annyit tudok javasolni, hogy ne reménykedj, hanem cselekedj, előre gondold át a napodat, vedd észre amikor feleslegesen vagy ideges, és utána rájössz, hogy minden sokkal egyszerűbbé válik. Persze ha most is így csinálod, akkor valószínűleg csak mosolyogsz, hogy én még csak most jövök rá minderre. Ki tudja, lehet, hogy részemről is jön még meglepetés…?