Címke: filozófia

Kinek jár második esély, és kinek nem?

Bizonyos szituációk újra és újra kikényszerítik belőlem a fenti kérdést. Ma, mikor az üzleti élet, az etikett, a népszokások és úgy általában, a minták rabjai vagyunk, a szabadon választható döntések hajlamosak engem és másokat is összezavarni. Mert szerintem a második esély leginkább szituációtól függ. De nem úgy, mint egy öltöny vagy egy szál virág. Utóbbiakat nyilván sejti az ember, hogy mikor érdemes használni egy szituáció teljessé tételére, ellenben az, hogy valakinek adunk egy második esélyt, teljesen képlékeny. Mint ahogy az élet örökké véletlen hömpölygése, változékonysága. Mondhatnám azt, hogy minden pillanat egy második esélyt ad nekünk az életre (és nyilván 99,999999%-unk ezt meg is ragadja), de az elég langyos „nesze semmi” filozófiai ámuldozás lenne. Ezzel el is indítok egy ún. topikot. Kommentben jöhetnek a válaszok az alábbi kérdésekre:

Mikor örültél neki/bántad meg, hogy adtál valaminek vagy valakinek 2. esélyt?

Szerinted ki érdemel meg egy 2. esélyt?

Szerinted mindenki megérdemel egy 2. esélyt?

A kommentben megadott válaszokat előre is köszönöm!

Minden nap az utolsó is lehet

Idén különös fogadalmat tettem. Eldöntöttem, hogy ezentúl csak fehér pólót fogok hordani. Így aztán az összes korábbi, munkához és utcai használatra szánt felsőruhámat (melyektől már amúgy is meg akartam szabadulni, a nagy részüket kifogytam) betettem egy nagy zsákba. A rongyosakat elvittem ruhagyűjtő konténerbe. A maradékot szétosztogattam a barátaimnak. Így szépen kiürült a ruhásszekrényem. Ezután elsétáltam a ruhaboltba, és vettem nyolc fehér pólót, a hét minden napjára egyet, és egy ráadást, ha elfelejtek mosni a hétvégén. Miért pont fehér?

Mert a fehér szín a megújulást és a tisztaságot jelképezi. Minden reggel felveszek egy tiszta fehér pólót, ezzel emlékeztetve magam, hogy ma megtehetek bármit, akár olyat is, amit tegnap még nem tudtam volna. És hogy ma lehetőségem van helyrehozni olyasvalamit is, amit holnap már nem tudnék. Mivel a holnap nem biztos, hogy eljön. Tudom, sokan jönnek ezzel a „carpe diem” hülyeséggel. Én annyira nem vagyok spontán, ugyanúgy szoktam tervezni a következő napokra és hetekre, a munkámhoz is mindig igyekszem havi ütemtervet felállítani. Viszont ez a fehér póló úgy érzem, használ. Máshogy kezdtem viselkedni az emberekkel. Máshogy kezdtem kezelni a problémákat. Nem mondom azt, hogy más emberré váltam, mert akkor hazudnék. Ugyanúgy vannak problémáim, mint mindenki másnak. Ettől függetlenül hidd el, neked is jót tesz, ha a napod elején -nem is kell ezért feltétlenül fehér pólót húzni, csak nézz  a tükörbe – magadba nézel, és azt mondod: ma megcsinálom. Bármi is legyen, amire annyira vágyok, ma megteszem. Mi másért létezünk?

Boldogság vs. Akarat

Amikor Münchenben sétáltunk, láttam a németeket, ahogy gyönyörű autóikba szállnak. Mindegyik úgy öltözött, mintha katalógusból lépett volna ki. A nők is csodaszépek voltak, nem egy közülük még felénk is pillantott, keresve a szemkontaktust. Minden tiszta volt és rendezett, az emberek olyan ápoltak, mintha nem is effektív otthonokban, hanem szépségszalonokban laknának. Annak ellenére, hogy még csak Május eleje van és sokat esik az eső, mindenki napbarnított, jól szituált, és voltaképpen sportos. Ennek ellenére München belvárosában mosollyal nem találkoztam.

Sokan kimegyünk külföldre, a jobb élet, a boldogság, a stabil egzisztencia reményében. Csak éppen a keresett boldogság, a tuti karrier foszlik el. Elnézést, nem hozhatom fel magamat példaként. Mégsem mentem ki külföldre, holott évekkel ezelőtt az volt a nagy álmom, hogy majd Londonba tanulok tovább, és ott dolgozok, ott alakítom ki az életemet. És hány magyar van még rajtam kívül, aki így gondolja, aki ezt reméli? A helyzet az, hogy ahogy telnek az évek, egyre nehezebben találom a boldogság definícióját. Mikor számít valaki boldognak? Mi kell ahhoz, hogy valaki boldog legyen? Egyáltalán van hosszan tartó boldogság? Huszonöt évesen úgy látom, hogy nem a boldogság visz előrébb minket. A német sem boldog akar lenni. Egyszerűen csak akar lenni. El akar érni dolgokat. És azt hiszem, bármennyire is tartom furcsának és tőlem távolinak az ő fejlettebb világukat, ebben hasonlítunk egymásra. Engem is kevésbé érdekel már a boldogság. A boldogság furcsa dolog, olyan, mint a remény, csak a reménnyel ellentétben hullámzó mozgást, impulzív folyamatot ábrázol. Az egyik pillanatban még együtt vagy valakivel és úgy érzed, most boldog vagy. A másik pillanatban szétválnak útjaitok, és köddé foszlik a boldogságotok. Ilyenkor úgy érzed, soha többet nem fogsz tudni örülni, legalábbis a másik fél boldogító erejébe vetett hited meginoghat.

Ennek ellenére az akarat és a remény konstans, számos módon táplálható és eredményességre vezető érzelmek. Lehet, hogy az a baj, hogy nem akarok boldog lenni, hanem egyszerűen csak keresem a boldogságot, mint egy szép ruhát, vagy mint egy választ a kérdésre, amit nem mersz senkinek feltenni. Azt viszont tudom, hogy mit akarok, vannak céljaim, és az boldogít, hogy az elérni vágyott finish felé araszolok. Így végső soron azt tudom megállapítani, jelen pillanatban, fiatal fejjel, hogy a boldogság a konstruktív életvitel mellékterméke, amit nem vágyakozással, hanem élvezettel kell fogadni. Ha boldog akarsz lenni, az olyan, mintha lepkéket kergetnél. Ellenben ha mosolyt érzel az arcodon, azt meg kell ízlelni, le kell magadban fotózni és el kell menteni. Talán nem tart hosszan, de megtámogat téged, miközben mész előre napról napra tartó hullámvölgyedben.

Élet a halál után

Elgondolkodtat az emberi lét. A reakciók hiábavalósága. A napról napra folytatott élet, a szokások, amiket kialakítunk magunk köré. Amikor éjszaka kirándultunk az erdőben, Dani ismerősömmel valahogy szóba hoztuk a világűrt, az univerzumot. Ez magával vonta a földön kívüli élet témáját és persze a túlvilágot is, illetve érzékelő képességünk határait. Meggyőződésem, hogy amit az ember befogad a rendelkezésre álló 5 érzékkel, az csak az ember számára titulálható egy „kézzel fogható” valóságnak. Biztos vagyok benne, hogy egyéb létformák sokkal többet érzékelnek a világból, mint amit mi, emberek valaha is fogunk. Lehet, hogy nekünk nyolcvan év egy emberöltő, lehet, hogy más élő egzisztenciának ez csak egy szempillantás. Lehet, hogy a bolygónk élete más létformának kevesebb egy másodpercnél. Nagymamám szokott sokat tűnődni azon, hogy milyen hamar eltelik az élet. Kettőt pislogsz, és máris az unikáid rohangálnak körülötted.

Tegnap kerékpárral mentem haza. A kerékpáros sáv mindenféle átterelés vagy figyelmeztető jelzés nélkül véget ért, és zebrán illetve a járdán haladtam tovább a Budafoki út felé. Egy kereszteződést elhagyva két nő sétált előttem, egyikük babakocsit tolt. Lelassítottam olyannyira, mintha gyalogos tempóban mennék. Mikor 3-4 méterre voltam tőlük, kettőt csöngettem ráérősen, halkan, csak hogy ne ijedjenek meg, amikor már a nyakukban leszek. Ettől függetlenül a babakocsis hölgy besokallt, félig jogosan. Mikor elhaladtam mellük, rám is szólt tegeződve, hogy „itt jössz a járdán és még rám is dudálsz?” Valamit még mondott utána, de engem annyira váratlanul ért a reakció, hogy az elfojtott „köszönöm”-ön kívül nem is tudtam mást mondani. Kilométerekkel odébb is éreztem a nő engem sújtó haragját. Mondanom se kell, az első adandó lehetőségnél lesoroltam az úttestre. Amúgy a budafokitól hazáig egyébként is az autóúton szoktam haladni, én tisztelem a gyalogosokat és az autósokat is, a magam módján. A Petőfi hídhoz érve egy fiatal lány akart átjönni a kerékpáros sávon, reflexből lefékeztem, de nem álltam meg, csak lelassítottam. Ezt nem tudta mire vélni, és megtorpant, erre teljesen lefékeztem, és biccentettem felé, hogy mehet. Mire elindult, a lábam a saját lendületemtől lerakódott és kb. fél métert előrébb mentem, ettől a lány megijedt, gondolom azt hitte, hogy nem akarok megállni. Ciccegett, és a lábára csapott, miközben átment.

Az élet egy pillanat alatt eltelik. És közben az érzelmeink rabjai vagyunk. A harag és az aggódás átissza ezt az egész országot. Azon gondolkodom, nap, mint nap, hogy mit lehetne tenni, amitől egyszer csak jobban elkezdenénk élvezni az életet. Azt hiszem, nincs ilyen megoldás. Persze, vannak kivételesen „racionális” emberek körülöttem, akik tudják, hogy mikor kell kikapcsolni, és mikor nem érdemes felkorbácsolni mások idegeit. De ez a többség számára miért nem alkalmazható, miért nem egyértelmű? Nincs idejük arra, hogy rájöjjenek; jobb élni, ha értelmetlen dolgokra nem pazaroljuk az energiánkat? Az élet már csak ilyen, automatikusan küzdelemként fogjuk fel és úgy teszünk, mintha még mindig az őskorban élnénk és harcokat kellene vívnunk az életben maradásként. Hiába fejlődik a világ, attól még az élet jelzi a természetes tényezők bezártságát, elszigetelését. Mindegy is, ha ezen csak fortyogok, azzal én is csak feleslegesen keltek zavart „az erőben”. De mindenképpen elgondolkodtató.

A győzelem koncepciója

gyoztesTegnap beszélgettem egy nagyon kedves barátommal, aki tinédzsereket oktat tornára, gimnasztikára és aerobikra. A minap sikerült elérniük második helyezést a kategóriában egyik legnívósabbnak számító országos versenyen, ám a barátom mégis inkább csalódott, mint diadalmas hangnemben számolt be erről. Ő ugyanis arra számított, hogy megkapják az aranyat. És a feltevése nem volt alaptalan, mert szakértői szemmel látta csapatában az élvonalbeli teljesítményt. Ráadásként a versenyen résztvevő zsűritagok közül is jó páran osztották barátom véleményét, magyarul mások szerint is az ő csapata kellett volna, hogy legyen az első. Látva viszonylagos letörtségét, elmondtam neki, hogy mi az én gondolatom. Noha én annyit értek a sportpedagógiához, mint egy tehén az űrhajógyártáshoz, ettől függetlenül a maximalista mentalitással nap, mint nap találkozom. Elmondtam a barátomnak, hogy ha ő valóban maximalistának vallja magát, akkor talán jobb is, hogy most vesztett a csapata. Ugyanis egy győzelmi szellem által vezérelt egyén, csoport vagy közösség nem arra hajt, hogy a „következő” versenyt megnyerje. A cél az kell, hogy legyen, hogy minden vetélytárshoz képest meggyőzőbb teljesítményt nyújtsanak, messzemenőleg. Persze ehhez óriási együttműködésre, kitartásra és türelemre van szükség. De az emberi természet része, hogy mindig jobbra és jobbra törekszünk. Ha van egy tornacsapatom, akik 100%-osan teljesítenek, akkor nem biztos, hogy a többi, ugyancsak fullos produkciót nyújtó társulathoz képest kiemelkedőt nyújtok. A cél az, hogy 110%, vagy 120%-ot tudjak felmutatni. Többet, mint amire bárki számít. Ehhez persze tudni kell, hogy milyen egy nagy megmérettetés, ha úgy tetszik, egy „országos verseny”. Tudni kell azt is, hogy milyen a vereség, mert minden sikerélményt hibákkal kell megelőlegeznünk. Ezt persze hiába ragozom, hiszen erről szól minden sportoló életrajza, minden sikeres személy erről papol nap mint nap, hogy el kell esni hogy újra talpra állj, blabla. Amire én ki akarok lyukadni az az, hogy az átlagon felüli teljesítmény érdekében nem elég a saját elvárásunkra alapozni. A saját elvárásunkhoz hozzá kell adni mindig egy kis pluszt. Pontosan erről szólt az előző posztom, azon belül is Koenigsegg kommentárja: „Perfection is a moving target”. Végül a barátom belátta, hogy talán igazam lehet. Mondtam neki, jövőre már biztos aranyat kaptok, figyeld csak meg. Mindössze annyit kell tenned, hogy az idei teljesítményetekhez hozzáadtok egy kicsit. Ő is egyetértett velem, mármint hogy a csapatból többet is ki lehet hozni. Remélem ez tényleg így van, és a diákok nem fognak szitkozódni, de ha sikerül nekik, akkor nem érdemes megküzdeni a nyereményért?

A hibákról

Nem tudom megszámolni, hogy hányszor hibáztam az évek során. Pedig azt hiszem, a legjobb az lenne, ha listát vezetnék róluk. Minden alkalomról, amikor elvétek valamit. Amikor rosszul döntök. Amikor helytelenül reagálok. Amikor csalódást okozok.

Leírnám ezeket a hibákat, hogy jobban megjegyezzem őket, nehogy újra ugyanabba a zsákutcába kerüljek. Mások is szoktak hibázni, csak ritkán ismerik be. Mint ahogy én is. Azt hiszem, ez a szellemi fejlődés egyik potenciális kulcsa, ha beismerem, hogy valamit rosszul tettem, és megjegyzem. Aztán legközelebb mást lépek. Nem ugyanazt a választ mondom, amivel korábban a másikat megbántottam. Nem ugyanazt az utat járom be, hanem megpróbálkozom egy mellékággal. Csak hát ebben a világban kevesen mernek eltérni a bejáratott normáktól. És egyáltalán, relatív az egész, lehet hogy amit én elcseszettnek gondolok, az másnak tökéletes, és nem is veszik észre, amit én magam szerint rosszul csinálok. Miért érzem azt, hogy ördögi körbe kerülök most?

Hiba volt például elkezdenem vágni a számháborút Power Director szoftverrel, azonnal meg kellett volna vennem az Adobe szoftvert. Utólag már tudom, hogy csak utóbbival szabad dolgozni. Hiba volt talán az is, hogy keveset foglalkoztam eddig tanulással, olvasással, és amikor másokkal beszélgetésbe elegyedtem, túl sokat mondtam magamról, túl sokat akartam magamat szóba hozni,  és nem figyeltem eléggé a másikra. De kinek mit jelent a szó, hogy hibázni? Tettél már olyat, amit mai napig bánsz, és tettél olyat, amit azonnal korrigálni akartál? Biztos, hiszen emberek vagyunk, fogadok hogy neked is rengeteg ilyened van. Mostanában azt tapasztalom, hogy a hibázás utáni kellemetlen érzést legkönnyebben azzal csillapíthatom, ha beismerem, hogy helytelenül cselekedtem, és erőnek erejével koncentrálok, hogy ez legközelebb ne fordulhasson elő.

Így aztán ma már nem vagyok olyan szangvinikus. Ma már inkább csendben figyelek, és mikor valami éleset visszaszólnék, elharapom a nyelvem és csendben mosolygok. Öt perccel később mindig kiderül, hogy hiba lett volna vitába elegyednem. Másfelől, és ez némi ellentmondást fog most kelteni az előző mondatommal, úgy gondolom, hogy többet kéne a megérzéseimre hagyatkoznom. Sokszor másokra hangolódok, holott azt érzem, az én lépésemet kellene megtenni, én lehetnék az, aki megmondja, hogy mi a teendő. És ilyenkor mégis valahogy hagyom magam a háttérben, mintha még mindig csak egy középiskolás diák lennék, akinek nincs semmi iránt felelőssége. Ezekre nap, mint nap odafigyelek. Óvatos lépések vezetnek előre a bölcsesség felé, ahogy telnek életünk mindennapjai, és a lépcsőről könnyű leesni, utána meg lehet visszakapaszkodni. Most egyelőre csak mászom fel csendesen, és körülnézek, a saját csendembe burkolózva. Nem zárkózom el a világtól, mert jó az élet úgy, ahogy van, de óvatosabban veszek részt a Földi események körforgásában, talán egy nap majd azt is belátom, hogy ez az óvatoskodás is egy hiba volt részemről.

5 dolog, amivel elűzheted az idegességet

Minden nap figyelem az embereket, akik utaznak körülöttem a buszon, metrón, villamoson, és azt látom, hogy sokakban felesleges feszültség lappang. Persze a felhalmozódott negatív gondolatszenny okozója számos dolog lehet, amiről talán fogalmam sincs. Lehet, hogy a legtöbb ember tényleg bal lábbal kel, mint ahogy én is szoktam. Lehet, hogy velem szemben, a fennhangon káromkodó középkorú hölgyet épp megcsalta a férje, vagy a szomszéd cigifüstjét szívja hetek óta. Néha amikor csak rápillantok ezekre a feldúlt, önmarcangoló arcokra, eszembe jutnak saját negatív pillanataim, mert hogy én is aggódok, és feszengem, mint a legtöbb ember a Földön. Van azonban pár dolog, amiket ha észben tartok, a feszültség csökken, vagy ami még jobb, elillan. Ha nem értesz velem egyet, akkor lapozz tovább, vagy csukd be a posztot és keress számodra érdekesebb témát. Nem aranyszabályokat írok le. Csak észrevételeket, hátha valakinek hasznos lehet bármelyikük. Ha érdekel a véleményem, vagy ha kiegészítenéd a mondandómat, akkor viszont olvass tovább. Akár kommentelhetsz is a végén. Én a következő „stresszűző” tevékenységeket gyakorlom rendszeresen, és azt kell mondjam, beváltak:

1. Szembenézni saját magaddal
Figyelj arra, hogy mit gondolsz éppen, ismételd el magadban azokat a foszlányokat, amiket az imént kimondott a fejedben duruzsoló hang! Ébreszd rá saját magad, hogy mindezt az egód harsogta, és vedd fontolóra, hogy feltétlenül idegörlő problémával nézel-e szembe? Tedd fel a kérdést: mi lehet a legrosszabb, ami történhet emiatt? Ha megadod magadnak a választ, már eleve tárgyilagosabban fogsz viszonyulni az idegességed tárgyához. Az egész lényege, hogy urald az érzéseidet. Ez nagyon nehéz tud néha lenni, tudom, nekem is az. Ha viszont kellően odafigyelek magamra, akkor gyakran egy pillanat műve alatt ki tudom kapcsolni ezt a rossz érzést. Másnak is bevált. Csak egy döntés: ideges maradsz, vagy megnyugszol?

2. Ne csak álmodozz a kikapcsolódásról: kapcsolódj ki tényleg!
Heti háromszor eljárok edzeni, nem azért, hogy izmosabb legyek, hanem azért, mert ez az, ami engem személy szerint ki tud kapcsolni, még ha egy órácskára is. A test fizikai terhelése bámulatos pszichikai hatásokat gyakorolt rám, pozitív eredménnyel, természetesen. Nálam sokkal okosabb emberek, biológusok, sportoktatók és mozgásszakértők megállapították már millió alkalommal, és tonnányi netes cikket írtak arról, hogy a testmozgástól alapvetően jobbnak érezhetjük magunkat mind rövid, mind hosszú távon. De nem kell feltétlenül sportembernek lenned, csak keresd meg azt az egy tevékenységet, amit szívesen csinálnál. Keress egy olyan tevékenységet, amit haszontalannak és idegőrlőnek érzel, és tegyél egy próbát: cseréld le arra, ami ténylegesen kikapcsol agyilag. Szánj időt a gondolataid elűzésére, legyen hetente több olyan alkalom is, amikor mindenki békén hagy, nem gondolsz semmire, legyen ez akár egy szigetkör, akár meditáció, akár egy jó kaja főzése. Nem gépek vagyunk, élőlények vagyunk, és mint mindent, az elménket is karban kell tartani, amit legegyszerűbben a kellő időben ráfordított „chill” szessönökkel érhetünk el.

3. Figyelj oda másokra, hagyj fel egy pillanatra az önzéssel!

A legjobb barátaim azért a legjobb barátaim, mert mindig meghallgatnak. Szeretem azokat az embereket, akik figyelmesek, én viszont arra lettem figyelmes, hogy ilyen emberből kevés van. A legtöbben csak a saját gondolataikat szajkózzák. Elsőre, és másodszorra is unalmas lehet, amikor valaki huszadjára is ugyanazzal a mondókával áll eléd. De biztos, hogy csak süket dumával traktálnak? Kicsit lépj túl a saját egódon, és figyelj jobban arra, amit az illető mond! Még az is lehet, hogy beszéltetés helyett beszélgetni tudtok majd! Hidd el, az illető hálás lesz érte, és az agyadat is kicsit dolgoztathatod ahelyett, hogy üresjáratban puffognál valami frusztráló részleten leragadva.

4. Szeresd, amit csinálsz!

Minden reggel megállunk a kollégámmal egy pékség előtt, ahol az eladó hölgy búval bélelt arccal fogad minket. Egy alkalommal kiderült, hogy kifejezetten unja a munkáját, és semmi kedve nincsen ott lenni a fülledt levegőben, körbevéve agyoncukrozott süteményekkel. Hosszú hónapokig nekem is volt hasonló gondom, mert egyszer csak rájöttem, hogy nem szeretem a munkámat. Végül kerestem egy másik munkahelyet, azóta nincs ilyen gondom. Csak úgy szeretheted meg azt, amit csinálsz, ha cselekedsz is annak érdekében, hogy közelebb kerülj ahhoz a tevékenységhez. Próbáltam másképp elérni, de nem sikerült. Talán sokat kell küzdeni azért hogy oda jussunk, ahova szeretnénk, de minden erőfeszítés megéri. Apámtól megtanultam egy életre: mindegy, hogy mit csinálsz, csak szeresd!

5. Mosolyogj!

Ha semmi sem segít, csak mosolyogj. Néha én is tömeggyilkossá változnék a 4/6-os villamoson, a tömeg, a lusta emberek és a lábamon taposó cipők miatt. Ilyenkor mindig veszek egy nagy levegőt, elindítok valami kellemes zenét a fülesemen, és mosolygok magam elé. Innentől kezdve még akkor is mosolygok, ha le akarok szállni, és valahogy (én sem értem, miért) ha jókedvűen szeretnék átférkőzni a tömegen, valahogy segítőkészebbnek tűnik mindenki. Ha Mosolyogsz, azzal az agyadban is pozitív irányba billentheted a mérleget, ami már (szerintem) fél siker.

Ha mindezeket minden nap gyakorlod kicsit, sokkal kevesebbet fogsz idegeskedni, nekem legalábbis ez az öt dolog kellett, hogy jobban odafigyeljek a külvilágra ahelyett, hogy magamat sajnálnám és folyamatosan negatív gondolatokkal bombáznám agy agyam. Nem értesz velem egyet? Kiegészítenéd a mondandómat? Nagyon helyes, kérlek, kommentelj! Kellemes hosszú hétvégét mindenkinek!

2015 mindent kifordít és megváltoztat, már most is

Attól a pillanattól kezdve, hogy 2015 elkezdődött, minden elkezdett változni körülöttem. Mintha egy óriási fogaskerekekkel teli teremben állva most mindegyik kerék fordulna körülöttem. Most elkezdtem másképp látni, másképp érzékelni és máshogy gondolkozni.

A családban is egy csapásra beindult az élet. Próbálom ép ésszel felfogni mindazt, ami történik, de azt hiszem, az elfogadás az egyetlen jól bevált megoldás, amiben ezúttal is meg kell kapaszkodnom. Aztán most, hogy itt van az új év, elkezdtem felvázolni magamban az én kis terveimet, amik tavaly nem tudtak megvalósulni, ezért átcsúsztak erre az évre.

Alapvetően optimista szemmel látom a jövőt, külső személyek és források is meggyőztek engem arról, hogy most már tényleg nincs miért aggódnom. Máshogy kelek reggelenként, mint korábban, máshogy indulok a munkába és máshogy érek haza, aztán máshogy dőlök le aludni. Rájöttem, hogy a nyugalom nem olyan állapot, amit dédelgetni és figyelmesen ápolgatni, vigyázva figyelni kell. Ennél magasabb szintről kell elindulni ahhoz, hogy tényleg egész nap kontroll maradjon bennem. Nem volt könnyű erre rájönni, de megérte, hiszen most mi van?

Rájöttem, hogy szeretem a munkámat, és az életemmel sincsen semmi bajom. Rájöttem, hogy amit tanulok, arról sosem elég beszélni, azt át kell élni és meg kell tapasztalni. Végső soron azt hiszem, kijelenthetem, hogy amit az ember nem él át személyesen, arról nem tud semmit, és arról nem is érdemes nyilatkoznia egészen addig, míg nem vett részt benne. Ezt persze eddig is sejtettem. Csak most már értem.

Másokra is jobban elkezdtem figyelni. Egyszer csak rájöttem, hogy sokszor a hasznos gondolatok ott rejtőznek másokban, csak nehezen bökik ki őket. Tele vagyok értékes emberekkel. Mindegyikük össze-vissza van a világban, és mind máshogy látják, értelmezik az életet, de valami kis igazságot mégis hozzá tudnak tenni az összképhez.

Ma már nem hallgatok zenét, ha munkába megyek… vagyis, csak nagyon ritkán. A zenére mindig számíthatok, olyan, mint az oxigén. Ha már utazás közben békén hagy mindenki, azt az időt inkább olvasással töltöm, vagy hangoskönyvet hallgatok. Ezt bárkinek merem javasolni. Január elseje óta végighallgattam angolul egy regényt, és már majdnem kiolvastam egy Dale Carnegie könyvet is.

Saját hibáimból kiindulva csak annyit tudok javasolni, hogy ne reménykedj, hanem cselekedj, előre gondold át a napodat, vedd észre amikor feleslegesen vagy ideges, és utána rájössz, hogy minden sokkal egyszerűbbé válik. Persze ha most is így csinálod, akkor valószínűleg csak mosolyogsz, hogy én még csak most jövök rá minderre. Ki tudja, lehet, hogy részemről is jön még meglepetés…?