Címke: gondolatok

Boldogság vs. Akarat

Amikor Münchenben sétáltunk, láttam a németeket, ahogy gyönyörű autóikba szállnak. Mindegyik úgy öltözött, mintha katalógusból lépett volna ki. A nők is csodaszépek voltak, nem egy közülük még felénk is pillantott, keresve a szemkontaktust. Minden tiszta volt és rendezett, az emberek olyan ápoltak, mintha nem is effektív otthonokban, hanem szépségszalonokban laknának. Annak ellenére, hogy még csak Május eleje van és sokat esik az eső, mindenki napbarnított, jól szituált, és voltaképpen sportos. Ennek ellenére München belvárosában mosollyal nem találkoztam.

Sokan kimegyünk külföldre, a jobb élet, a boldogság, a stabil egzisztencia reményében. Csak éppen a keresett boldogság, a tuti karrier foszlik el. Elnézést, nem hozhatom fel magamat példaként. Mégsem mentem ki külföldre, holott évekkel ezelőtt az volt a nagy álmom, hogy majd Londonba tanulok tovább, és ott dolgozok, ott alakítom ki az életemet. És hány magyar van még rajtam kívül, aki így gondolja, aki ezt reméli? A helyzet az, hogy ahogy telnek az évek, egyre nehezebben találom a boldogság definícióját. Mikor számít valaki boldognak? Mi kell ahhoz, hogy valaki boldog legyen? Egyáltalán van hosszan tartó boldogság? Huszonöt évesen úgy látom, hogy nem a boldogság visz előrébb minket. A német sem boldog akar lenni. Egyszerűen csak akar lenni. El akar érni dolgokat. És azt hiszem, bármennyire is tartom furcsának és tőlem távolinak az ő fejlettebb világukat, ebben hasonlítunk egymásra. Engem is kevésbé érdekel már a boldogság. A boldogság furcsa dolog, olyan, mint a remény, csak a reménnyel ellentétben hullámzó mozgást, impulzív folyamatot ábrázol. Az egyik pillanatban még együtt vagy valakivel és úgy érzed, most boldog vagy. A másik pillanatban szétválnak útjaitok, és köddé foszlik a boldogságotok. Ilyenkor úgy érzed, soha többet nem fogsz tudni örülni, legalábbis a másik fél boldogító erejébe vetett hited meginoghat.

Ennek ellenére az akarat és a remény konstans, számos módon táplálható és eredményességre vezető érzelmek. Lehet, hogy az a baj, hogy nem akarok boldog lenni, hanem egyszerűen csak keresem a boldogságot, mint egy szép ruhát, vagy mint egy választ a kérdésre, amit nem mersz senkinek feltenni. Azt viszont tudom, hogy mit akarok, vannak céljaim, és az boldogít, hogy az elérni vágyott finish felé araszolok. Így végső soron azt tudom megállapítani, jelen pillanatban, fiatal fejjel, hogy a boldogság a konstruktív életvitel mellékterméke, amit nem vágyakozással, hanem élvezettel kell fogadni. Ha boldog akarsz lenni, az olyan, mintha lepkéket kergetnél. Ellenben ha mosolyt érzel az arcodon, azt meg kell ízlelni, le kell magadban fotózni és el kell menteni. Talán nem tart hosszan, de megtámogat téged, miközben mész előre napról napra tartó hullámvölgyedben.

Élet a halál után

Elgondolkodtat az emberi lét. A reakciók hiábavalósága. A napról napra folytatott élet, a szokások, amiket kialakítunk magunk köré. Amikor éjszaka kirándultunk az erdőben, Dani ismerősömmel valahogy szóba hoztuk a világűrt, az univerzumot. Ez magával vonta a földön kívüli élet témáját és persze a túlvilágot is, illetve érzékelő képességünk határait. Meggyőződésem, hogy amit az ember befogad a rendelkezésre álló 5 érzékkel, az csak az ember számára titulálható egy „kézzel fogható” valóságnak. Biztos vagyok benne, hogy egyéb létformák sokkal többet érzékelnek a világból, mint amit mi, emberek valaha is fogunk. Lehet, hogy nekünk nyolcvan év egy emberöltő, lehet, hogy más élő egzisztenciának ez csak egy szempillantás. Lehet, hogy a bolygónk élete más létformának kevesebb egy másodpercnél. Nagymamám szokott sokat tűnődni azon, hogy milyen hamar eltelik az élet. Kettőt pislogsz, és máris az unikáid rohangálnak körülötted.

Tegnap kerékpárral mentem haza. A kerékpáros sáv mindenféle átterelés vagy figyelmeztető jelzés nélkül véget ért, és zebrán illetve a járdán haladtam tovább a Budafoki út felé. Egy kereszteződést elhagyva két nő sétált előttem, egyikük babakocsit tolt. Lelassítottam olyannyira, mintha gyalogos tempóban mennék. Mikor 3-4 méterre voltam tőlük, kettőt csöngettem ráérősen, halkan, csak hogy ne ijedjenek meg, amikor már a nyakukban leszek. Ettől függetlenül a babakocsis hölgy besokallt, félig jogosan. Mikor elhaladtam mellük, rám is szólt tegeződve, hogy „itt jössz a járdán és még rám is dudálsz?” Valamit még mondott utána, de engem annyira váratlanul ért a reakció, hogy az elfojtott „köszönöm”-ön kívül nem is tudtam mást mondani. Kilométerekkel odébb is éreztem a nő engem sújtó haragját. Mondanom se kell, az első adandó lehetőségnél lesoroltam az úttestre. Amúgy a budafokitól hazáig egyébként is az autóúton szoktam haladni, én tisztelem a gyalogosokat és az autósokat is, a magam módján. A Petőfi hídhoz érve egy fiatal lány akart átjönni a kerékpáros sávon, reflexből lefékeztem, de nem álltam meg, csak lelassítottam. Ezt nem tudta mire vélni, és megtorpant, erre teljesen lefékeztem, és biccentettem felé, hogy mehet. Mire elindult, a lábam a saját lendületemtől lerakódott és kb. fél métert előrébb mentem, ettől a lány megijedt, gondolom azt hitte, hogy nem akarok megállni. Ciccegett, és a lábára csapott, miközben átment.

Az élet egy pillanat alatt eltelik. És közben az érzelmeink rabjai vagyunk. A harag és az aggódás átissza ezt az egész országot. Azon gondolkodom, nap, mint nap, hogy mit lehetne tenni, amitől egyszer csak jobban elkezdenénk élvezni az életet. Azt hiszem, nincs ilyen megoldás. Persze, vannak kivételesen „racionális” emberek körülöttem, akik tudják, hogy mikor kell kikapcsolni, és mikor nem érdemes felkorbácsolni mások idegeit. De ez a többség számára miért nem alkalmazható, miért nem egyértelmű? Nincs idejük arra, hogy rájöjjenek; jobb élni, ha értelmetlen dolgokra nem pazaroljuk az energiánkat? Az élet már csak ilyen, automatikusan küzdelemként fogjuk fel és úgy teszünk, mintha még mindig az őskorban élnénk és harcokat kellene vívnunk az életben maradásként. Hiába fejlődik a világ, attól még az élet jelzi a természetes tényezők bezártságát, elszigetelését. Mindegy is, ha ezen csak fortyogok, azzal én is csak feleslegesen keltek zavart „az erőben”. De mindenképpen elgondolkodtató.

Év végi visszatekintés

Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de engem ez a nap, az év utolsó napja mindig olyan hatással ér, mint mikor vásárlás után kézhez kapok egy számlát. Végigfutom a „vásárolt” tételeket, magyarul mindazokat a döntéseket, cselekedeteket, élményeket és eseményeket, amik az elmúlt egy év alatt az életem részeivé váltak. Szinte kivétel nélkül, ha ilyen visszatekintésre kerül sor, egy kicsit nagyobbnak érzem a „nem sikerült” vagy „nem volt jó ötlet” rovatba tartozó tételeket, mindazokat a dolgokat, amik negatívan hatottak rám 2015-ben. Kezdem érteni a buddhistákat és ezotéria gurukat, amiért azt gondolják, hogy nincs értelme hátra, a múltba tekinteni. A összegeznem kell az elmúlt év alatt felgyülemlett „számlámat”, akkor hamar bosszankodni kezdek azokon a tételeken, amiket akaratom ellenére, vagy helytelen döntésemet követően kellett „megvásárolnom”. Azt hiszem, a legtöbben azért isszák le magukat Dec. 31-ikén, hogy elfelejtsék ezeket a sötét tételeket, és hogy legyen egy nap, amikor kifújhatják magukból az egész évi fáradtságot. Meg hát a hagyomány, az hagyomány.

Mielőtt bármit is tennék, most veszek egy mély levegőt, és megpróbálok egyetlen egy dolgot kiemelni ebből az évből. Ami meghatározta az elejét, a közepét és a végét is. Az idei év főleg azárt különbözik (illetve különbözött) az előzőektől, mert most először éreztem, hogy a saját életemet élem. Teljesen egyedül. Teljesen függetlenül. Szinte szabadon – már amennyire egy magyar ember szabadnak feltételezheti magát. Ez a felszabadultság, ez a felhőtlen érzet inkább az akaratomban fészkelt, nem pedig a külső megnyilvánulásomban. A munka, és a rendszeres edzések között minden sejtem arra vágyott, hogy végre készüljön el a Számháború, még idén. Elkészült. Az egyetlen dolog tehát, amit kiemelnék ebből az évből, az a mi kis amatőr filmünk volt. Igaz, a munkámban is sikerült valamerre haladnom, mi több, a heti 2-ről heti 3-ra növelt edzéseknek köszönhetően még talán a teljesítményem, fizikumom is fejlődésnek indult. De mindez csak egy jó alapot, masszív mentális hátteret biztosított, hogy egyedül be tudjam fejezni a Számháborút. Úgy érzem, minden ami idén történt, az okkal történt és mindenre próbáltam odafigyelni, hogy tanuljak belőle, hogy ne kövessem el újra azt a bizonyos hibát. A barátok, családtagok, ismerősök felé mindig a lehetséges arcaim közül a kedvesebbik, türelmesebb, megértőbb, együttérzőbb arcomat igyekeztem mutatni, ez az esetek döntő részében sikerült is. A felszín alatt persze megállás nélkül azon járt az agyam, hogy vajon mikor leszek „készen”? Rá kellett jönnöm, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy sok ilyen-olyan célt, álmot és ideált hajkurásszak. Elég egy álom, egy cél, egy ideál, és az ehhez fűződő folyamatokat kell a cél felé, a céloddal kapcsolatos irányba terelni. Erre nem magamtól jöttem rá, olvasnom, hallgatnom és figyelnem kellett mindenféle emberek gondolatait jókor, jó helyen ahhoz, hogy le tudjam szűrni a tanulságot.

Szóval azt kell mondjam, az idei évre talán az a legjobb szó; hogy tanulságos volt. Amikor Karácsonykor néztem bátyám kisfiát és párját, ahogy játszanak a nagyszüleim nappalijában, akkor jöttem rá, hogy felnőttem. Legalábbis felnőttebb lettem. A felszínes, impulzív kölyök énem már egy nagyon távoli dimenziónak tűnik, most már kevésbé spontán módon vezérli a tudatom a mozdulataimat. Ez az, amit sokan úgy emlegetnek: megtalálni a helyes utat. Ahhoz, hogy erre az ösvényre lépjek, le kellettt mondanom bizonyos dolgokról. Fájdalmas véget kellett vetnem egy kapcsolatnak. Güriznem kellett. Néha tudnom kellett nemet mondani is. Meg kellett erőltetnem magam, hogy ne mutassam ki mások felé a bennem lévő feszültséget. De mindezt tudatosan csináltam, mert arra a bizonyos „helyes útra” akartam eljutni.

Hogy 2016 végén is a helyes úton maradok-e, azt csak jövő ilyenkor tudom meg. Persze, addig még bármi történhet, de úgy érzem, az életet most kezdtem el értékelni igazán. Nekem már ennyi is elég.