Amikor Münchenben sétáltunk, láttam a németeket, ahogy gyönyörű autóikba szállnak. Mindegyik úgy öltözött, mintha katalógusból lépett volna ki. A nők is csodaszépek voltak, nem egy közülük még felénk is pillantott, keresve a szemkontaktust. Minden tiszta volt és rendezett, az emberek olyan ápoltak, mintha nem is effektív otthonokban, hanem szépségszalonokban laknának. Annak ellenére, hogy még csak Május eleje van és sokat esik az eső, mindenki napbarnított, jól szituált, és voltaképpen sportos. Ennek ellenére München belvárosában mosollyal nem találkoztam.
Sokan kimegyünk külföldre, a jobb élet, a boldogság, a stabil egzisztencia reményében. Csak éppen a keresett boldogság, a tuti karrier foszlik el. Elnézést, nem hozhatom fel magamat példaként. Mégsem mentem ki külföldre, holott évekkel ezelőtt az volt a nagy álmom, hogy majd Londonba tanulok tovább, és ott dolgozok, ott alakítom ki az életemet. És hány magyar van még rajtam kívül, aki így gondolja, aki ezt reméli? A helyzet az, hogy ahogy telnek az évek, egyre nehezebben találom a boldogság definícióját. Mikor számít valaki boldognak? Mi kell ahhoz, hogy valaki boldog legyen? Egyáltalán van hosszan tartó boldogság? Huszonöt évesen úgy látom, hogy nem a boldogság visz előrébb minket. A német sem boldog akar lenni. Egyszerűen csak akar lenni. El akar érni dolgokat. És azt hiszem, bármennyire is tartom furcsának és tőlem távolinak az ő fejlettebb világukat, ebben hasonlítunk egymásra. Engem is kevésbé érdekel már a boldogság. A boldogság furcsa dolog, olyan, mint a remény, csak a reménnyel ellentétben hullámzó mozgást, impulzív folyamatot ábrázol. Az egyik pillanatban még együtt vagy valakivel és úgy érzed, most boldog vagy. A másik pillanatban szétválnak útjaitok, és köddé foszlik a boldogságotok. Ilyenkor úgy érzed, soha többet nem fogsz tudni örülni, legalábbis a másik fél boldogító erejébe vetett hited meginoghat.
Ennek ellenére az akarat és a remény konstans, számos módon táplálható és eredményességre vezető érzelmek. Lehet, hogy az a baj, hogy nem akarok boldog lenni, hanem egyszerűen csak keresem a boldogságot, mint egy szép ruhát, vagy mint egy választ a kérdésre, amit nem mersz senkinek feltenni. Azt viszont tudom, hogy mit akarok, vannak céljaim, és az boldogít, hogy az elérni vágyott finish felé araszolok. Így végső soron azt tudom megállapítani, jelen pillanatban, fiatal fejjel, hogy a boldogság a konstruktív életvitel mellékterméke, amit nem vágyakozással, hanem élvezettel kell fogadni. Ha boldog akarsz lenni, az olyan, mintha lepkéket kergetnél. Ellenben ha mosolyt érzel az arcodon, azt meg kell ízlelni, le kell magadban fotózni és el kell menteni. Talán nem tart hosszan, de megtámogat téged, miközben mész előre napról napra tartó hullámvölgyedben.