Nemrégiben betöltöttem a huszonhetet. Azt hiszem, hogy most már globálisan felnőtt embernek számítok. A felnőtt ember, aki éli életét, egy társadalom részese és a bolygó népességének egyik aktív résztvevője, aki valamilyen úton-módon nyomot hagy maga után. Mostanában azt éreztem, hogy a fene egye meg, nem olyan könnyű felnőttnek lenni. Valahogy annyi mindent el kell végezni és olyen kevés időm jut sok dologra. Erre is van persze megoldás, hiszen korábban megtanultam gazdálkodni az idővel. Ott vannak viszont a vágyak. Gyerekként fantáziáltam, és a fantáziavilágom tökéletesen kielégítette igényeim nagy részét. Ma már fantáziálok, ma már úgymond vizionálok. Álmodozást követően jön a vágyakozás, utána pedig a hosszú, hosszú gürizés. Hogy a párommal tudjak néha utazgatni, hogy a videós felszerelésemet tudjam fejleszteni, hogy tudjak a jövőre félretenni, spórolni. Hogy alkalmanként elmehessek moziba, hogy ha megtetszik egy szép cipő, azt megvegyem, hogy ha edzeni akarok menni, akkor teljen bérletre. De miközben gürizek, évek telnek el, teli munkával. Visszanézek és látom saját gyermeteg céljaimat. Úgy érzem, a munka sokszor egy szürke tengerként hullámzik körülöttem és a célok azok a szigetek, amikhez folyton el akarok úszkálni. Azok a célok, nélkülük már elsüllyedtem volna. Látom, hogy a hozzám hasonló korúak egy része milyen fantasztikusan feltalálja magát, kreatívan éli életét és soha nem panaszkodik semmire. Mások, velem egykorúak, nálam sokkal rosszbbul tudják csak menedzselni életüket. Mit lehetne tenni, hogy jobb legyen nekik? Értelmes, törekvő fiatalok ők is, nálam sok dologban tehetségesebbek is. Mégis utálják a munkájukat, kilátástalannak tartják a jövőjüket. Melyik generáció is vagyunk mi, mit is akarunk a saját életünktől? Ilyenkor mindig abbahagyom a gondolkozást és visszatekintek magamba. Úgy döntök, hogy saját céljaimra kell összpontosítanom. Ilyenkor mindig megfeledkezek másokról. Csak nehogy így teljen el újabb 27 év. Szeretném, hogy az élményeinket, mi, egymás barátai, megosszuk egymással, hogy ne csak a munkánknak éljünk. Hiszen (még) mi vagyunk e világ fiatalnak tekintett rétegei.
Címke: társadalom
Okostelefon kor
Ezer év múlva, amikor a Föld és emberiség történelmét fogjuk tanulni, a kétezres évek elejét „okostelefon-kornak” fogjuk nevezni. Nem új, és nem is hős, hanem okostelefon kornak. Ezer évvel ezelőtt elégették a boszorkányokat és karóba húzták a bűnösöket. Ma máshogy bünteti magát az ember. Többek között az okostelefonnal.
Két percnél többre nincsen szükségem, ennyit szánok napi Facebook használatra. Öt percre próbálom lekorlátozni az e-mail olvasást, de mivel gyakran írok is, akár napi szinten fél-háromnegyed órám is rámegy, hogy leveleket küldözgetek. Másoknál ez pont fordítva van. Fél perc alatt képesek elküldeni egy e-mailt, és képesek akár 30-40-50 percig bámulni a kék sávot és az üzenőfalra feltöltött tartalmat.
Az ömlesztett információ elkorcsosítja társadalmunk kommunikációs szokásait. Primitív, barbár szintűre, olyan mértékben, hogy egy nyelvtanár joggal kap agyérgörcsöt. Én magyarból gyenge négyesre érettségiztem, ettől függetlenül az írásjelek és ékezetek használatát amikor csak lehet, betartom. Úgy tűnik, ezzel a szerencsétlen kissebséget képviselem.
10-ből 9 e-mail úgy érkezik be az ügyfelektől virtuális postaládámba, mintha egy értelmi fogyatékos fogalmazta volna meg őket. Holott vannak köztük diplomások, cégvezetők és orvosok (!) is. De elég, ha csak megnézed a kommenteket valamelyik kedvenc YouTube csatornádon. Az emberek azt gondolják, hogy kérdjőjelet használni szigorúan tilos. Csak odaböffentesz fél mondatot, bennehagyva a telefonod által „korrigált”, totálisan magyartalan elvéséseket, és máris küldheted a hozzászólást. Mondok erre egy példát. Teszteltem egy Bluetooth hangrendszert, aminek van egy bizonyos extrája. Ha van belőle még egy ugyanolyanod, akkor a két hangfal összepárosítható vezeték nélkül. Ilyen komment(ek) szoktak jönni, nem túlzok:
„össze lhe te dugni harmat”
„menyi ideig birja feltoltve”
„hol lehet kapni udv”
Egyszer kaptam egy üzenetet egy általános iskolai osztálytársamtól. Valahogy így szólt: „Szia Bari, olvasgattam amiket írtok az AV-Online-on és házimozit szeretnék, ebben kérném a tanácsodat. Ki is néztem egyet, szerinted ez jónak számít?” Erre fogta, és elküldött egy linket… egy 40 000 forintos centersugárzóról. Semmi más, csak egy center. Ez olyan, mintha az autós márkakereskedésnél kinéznél egy darab felnit, a leggagyibbak közül, mondván, hogy te ezt így önmagában szeretnéd közlekedésre használni. Nem tudom, hogy mit olvasgatott olyan buzgón a volt osztálytársam, de hogy a honlap nevén kívül semmilyen információ nem maradt meg az emlékei között, abban fogadni mernék.
Amikor ilyen leveleket és a fentebb említett hozzászólást olvasok, először elborul az agyam, több okból is. Fogod, beírod a termék nevét a […] Google-be és mindent megtudsz. Másrészt évek (immár 6. éve) óta ugyanaz a információáramoltatási metódus működik a magazinban, aminek írok. A cikk utolsó oldalára mindig kivan írva az ár, a forgalmazó elérhetősége és a termék részletes specifikációi. Ez az, amit soha nem olvasnak el a nézők. Mégis ezek a kommentek hihetetlenül hasznosak és segítőkészek tudnak lenni egy kreatív alkotógárda részére. Ugyanis meglelheted a módját, hogy egy információt (mert végső soron a tiszteletreméltó nézők, látogatók és szörfözők információt keresnek) hogyan tálalj. Nem az a cél, hogy szép, rendezett, minőségi munkát végezz. Az a cél, hogy amit a látogatód tudni akar, azt te kifejezd felé a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban, akár ingyen, akár pénzért. De ha pénzért, akkor a lehető leggyorsabban kerüljön sor vásárlásra. Mert mindenkinek mocskosul szüksége van a pénzre. Ez az internet és az okostelefonos napi-tapi által butított tömeg pszichológiája. Áldás és átok. Akárhogy is, idáig jutottunk: