Nemrég külső helyszínen dolgoztam, hifi rendszert kellett telepíteni. Az ügyfél, akinél voltunk, kedves természetű, idősödő férfi volt. Különcsége távolról is szemet szúrt, ugyanis a házára kihelyezett magyar zászló mellé egy Valentino Rossi lobogót is kiaggatott. Fanatizmusa egyszerre volt megmosolyogtató és lenyűgöző. Még a telefontokjának hátuljára is Rossit nyomtatta rá, merészen egykerekezős pozícióban. Az előtérben, a fogason Rossi sapkák és Rossi dzseki lógtak. De nem emiatt akartam megírni ezt a blogbejegyzést, hanem az említett úriember története miatt. Valahogy így szólt:
„Képzeljétek el, hogy 10 éves korom óta motorozok. A párommal régen rendszeresen eljártunk ide-oda. Sose mentünk 200 alá, csak lakott területen [ketten ülték meg a motort]. Aztán egyszer volt egy olyan, hogy 270-el hasítottunk. Az egyik kanyarban, mintha egyszer csak angyal szállt volna alá. Egy fehér ruhás kislányt látok meg átmenni előttünk az úton. És olyan volt, mintha az én kislányom lett volna az. Tudtam, hogy el kell engednem a gázt, így ösztönösen ezt csináltam. És abban a minutumban, ez a látomás eltűnt. És onnantól kezdve a sebességvágyam véget ért. Azóta is volt, hogy kicsit gyorsabban vezettem, de igazán gyorsan onnan kezdve már nem akartam menni”.
Megcsodáltuk az illető motorját, mellyel alkalmanként versenyezni is járt pályákra, s annál csak a szomszéd garázsajtó mögött pihenő sportautó volt elképesztőbb. Szándékosan nem írom hogy a gépek milyen márkájúak és színűek voltak, mert az illető kilétét nem akarom felfedni. Mindenesetre ahogy a fenti történetét elmesélte, úgy éreztem, a szobában megáll a levegő. Te mit gondolsz erről a történetről?
Ezer év múlva, amikor a Föld és emberiség történelmét fogjuk tanulni, a kétezres évek elejét „okostelefon-kornak” fogjuk nevezni. Nem új, és nem is hős, hanem okostelefon kornak. Ezer évvel ezelőtt elégették a boszorkányokat és karóba húzták a bűnösöket. Ma máshogy bünteti magát az ember. Többek között az okostelefonnal.
Két percnél többre nincsen szükségem, ennyit szánok napi Facebook használatra. Öt percre próbálom lekorlátozni az e-mail olvasást, de mivel gyakran írok is, akár napi szinten fél-háromnegyed órám is rámegy, hogy leveleket küldözgetek. Másoknál ez pont fordítva van. Fél perc alatt képesek elküldeni egy e-mailt, és képesek akár 30-40-50 percig bámulni a kék sávot és az üzenőfalra feltöltött tartalmat.
Az ömlesztett információ elkorcsosítja társadalmunk kommunikációs szokásait. Primitív, barbár szintűre, olyan mértékben, hogy egy nyelvtanár joggal kap agyérgörcsöt. Én magyarból gyenge négyesre érettségiztem, ettől függetlenül az írásjelek és ékezetek használatát amikor csak lehet, betartom. Úgy tűnik, ezzel a szerencsétlen kissebséget képviselem.
10-ből 9 e-mail úgy érkezik be az ügyfelektől virtuális postaládámba, mintha egy értelmi fogyatékos fogalmazta volna meg őket. Holott vannak köztük diplomások, cégvezetők és orvosok (!) is. De elég, ha csak megnézed a kommenteket valamelyik kedvenc YouTube csatornádon. Az emberek azt gondolják, hogy kérdjőjelet használni szigorúan tilos. Csak odaböffentesz fél mondatot, bennehagyva a telefonod által „korrigált”, totálisan magyartalan elvéséseket, és máris küldheted a hozzászólást. Mondok erre egy példát. Teszteltem egy Bluetooth hangrendszert, aminek van egy bizonyos extrája. Ha van belőle még egy ugyanolyanod, akkor a két hangfal összepárosítható vezeték nélkül. Ilyen komment(ek) szoktak jönni, nem túlzok:
„össze lhe te dugni harmat”
„menyi ideig birja feltoltve”
„hol lehet kapni udv”
Egyszer kaptam egy üzenetet egy általános iskolai osztálytársamtól. Valahogy így szólt: „Szia Bari, olvasgattam amiket írtok az AV-Online-on és házimozit szeretnék, ebben kérném a tanácsodat. Ki is néztem egyet, szerinted ez jónak számít?” Erre fogta, és elküldött egy linket… egy 40 000 forintos centersugárzóról. Semmi más, csak egy center. Ez olyan, mintha az autós márkakereskedésnél kinéznél egy darab felnit, a leggagyibbak közül, mondván, hogy te ezt így önmagában szeretnéd közlekedésre használni. Nem tudom, hogy mit olvasgatott olyan buzgón a volt osztálytársam, de hogy a honlap nevén kívül semmilyen információ nem maradt meg az emlékei között, abban fogadni mernék.
Amikor ilyen leveleket és a fentebb említett hozzászólást olvasok, először elborul az agyam, több okból is. Fogod, beírod a termék nevét a […] Google-be és mindent megtudsz. Másrészt évek (immár 6. éve) óta ugyanaz a információáramoltatási metódus működik a magazinban, aminek írok. A cikk utolsó oldalára mindig kivan írva az ár, a forgalmazó elérhetősége és a termék részletes specifikációi. Ez az, amit soha nem olvasnak el a nézők. Mégis ezek a kommentek hihetetlenül hasznosak és segítőkészek tudnak lenni egy kreatív alkotógárda részére. Ugyanis meglelheted a módját, hogy egy információt (mert végső soron a tiszteletreméltó nézők, látogatók és szörfözők információt keresnek) hogyan tálalj. Nem az a cél, hogy szép, rendezett, minőségi munkát végezz. Az a cél, hogy amit a látogatód tudni akar, azt te kifejezd felé a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban, akár ingyen, akár pénzért. De ha pénzért, akkor a lehető leggyorsabban kerüljön sor vásárlásra. Mert mindenkinek mocskosul szüksége van a pénzre. Ez az internet és az okostelefonos napi-tapi által butított tömeg pszichológiája. Áldás és átok. Akárhogy is, idáig jutottunk:
