Címke: budapest

Érdemes-e lakást bérelni a nyolcadik kerületben?

Öt és fél évig béreltem a József utcában, egy 30 négyzetméteres kis garzonlakást. Gondoltam, összefoglalom az időközben összegyűlt tapasztalataimat azoknak a fiataloknak, akik erre a környékre költöznének és kíváncsiak rá, hogy érdemes-e itt lakni.

Valódi és hamis sztereotípiák a nyolcadik kerülettel kapcsolatban

Egy rövid filmecskével megpróbáltam összefoglalni hogy mi az, amit számomra nyújtott Józsefváros az ott töltött néhány év alatt:

Ami igaz:

Ez egy színes, szagos kerület.

Ez egy többnyire zajos negyed (kivéve az elszigetelt, elegánsabb részeit, pl. Corvin negyed). Ha a lakás ablaka közel van az utcához, akkor készülj fel rá, hogy egy héten legalább egyszer hallani fogod valakinek a veszekedését, részegedését, józanodását, rókázását, őrjöngését stb.

A József utcában (és annak környékén) bármennyire is baljós a környék külseje, ha nem keresed a bajt és nem öltözködsz hivalkodó módon, akkor az itt élők többnyire békén fognak hagyni. Engem békén hagytak. A páromnak néha beszóltak a melósok, sötétebb alakok, de ez minden.

Minden közel van. A metró, a bolt, a mozi, minden tényleg a nyakadba hullik, amire csak szükséged van. Van, akinek ez fontos.

Sok a kamera és a rendőrök igyekeznek rendet tartani. A József utcára merőlegesen található a kerületi rendőrkapitányság és a közterület felügyelet is.

A 8. kerület hátrányai szabadidő és életvitel szempontjából

Huszonhárom éves voltam, amikor beköltöztem. Akkoriban  még egész jó áron a nyolcadikban találni lakásokat. Ma már kicsit (nagyon) más a helyzet. Tehát amit mindenképpen érdemes szem előtt tartanod, hogy itt a legtöbb albérlet drága lesz. Beszéljen helyettem a mellékelt kép:

jozsefvaros-alberlet

Ha ezeket az átlag nettó magyar átlagkeresethez viszonyítjuk és még hozzáadjuk a rezsiköltséget (ami nekem egy hónapra egy ilyen kaliberű kecónál kb. 30 000 Ft volt, a közös költséggel együtt), akkor érzékelhető, hogy egy ember bére kevés egy ilyen lakás fenntartásához. Ha legalábbis önmaga kell, hogy fizesse a kaját, háztartást és hetente-kéthetente egyszer azért elmenne kávézni, moziba, neadjisten színházba. Szóval szerintem csak akkor van értelme, ha a pároddal együtt vállaljátok be az albérletet. Vagy a klasszikus egyetemista módon, haverokkal, amennyiben jó a konfliktuskezelő képességetek és már ismeritek egymást. Különben jobb, ha a szüleidnél maradsz. És akkor – ha kis lakásnál maradsz – még el kell viselnetek az 1 szoba velejáróját, vagyis azt, hogy nincsen a másiknak magánszférája, egész este/hétvégén előfordulhat, hogy „egymás nyakában” kell majd lennetek, amihez sokaknál az átlagosnál jobb tolerancia kell.

Konklúzió

Mai fejjel már képtelen lennék tovább bent lakni, mióta látom, hogy néhány kilométerrel odébb mennyivel szebb, nyugodtabb és zöldebb minden. Nem mondom, hogy a 8. kerület rossz hely, de kétségtelenül magas tolerancia és jól zajszigetelt környezet kell ahhoz, hogy pihenésre is jusson időd. Aki teheti, az inkább nézzen körül Budapest külső részein. Aki mást gondol, az kérem, ossza meg gondolatait bátran velem. Köszönöm, hogy végigolvastál.

Eközben valahol, a sötétben

Ellátogattunk ma a barátaimmal a Nightmare in Budapest nevű…. hogyan is lehet ezt nevezni? Nem tudom, horror szoba? Voltak kemény pillanatok (pl. ahogy üldözni kezdett a láncfűrészes őrült, és a láncfűrész nagyon is igazi volt), örökített anyagként mindössze ezt az infra kamerás felvételt tudom megosztani veletek, magáért beszél, a végén pedig bizony csúnyán elkaptak 🙂

Bubi kerékpár bérlés előtti fontos tudnivalók

Egy ismerősömmel ma kipróbáltuk a Budapesten nemrégiben bevezetett „bubi” bérelhető kerékpárt, és nem nagyon tudtunk semmit róla, egyszerűen csak belevágtunk. Van a neten egy csomó információ róla amit most már belátom, hogy el kellett volna olvasnunk. Mielőtt bármit tudni akarsz, klikkelj az előbbi mondatban lévő hivatkozásra! Ha megnézed a honlapjukat, még ezt a posztot sem kell feltétlenül végigolvasnod. Ettől függetlenül megosztom a ma szerzett tapasztalatokat, hátha mást is érdekel néhány alapvetően fontos tudnivaló, illetve ha tudni szeretné hogy milyenek is ezek a biciklik, milyen a minőségük, milyen a vezethetőségük.

Mennyibe kerül a bubi?

Ez az, amit a fenti linkre kattintva azonnal meg fogsz látni. Ezt „élesben” az automata előtt állva mi még nem tudtuk. Igen, jó hülyék voltunk, hogy nem olvastuk el előre, ami csak a honlapon van feltüntetve. Na de a lényeg, hogy első bérlet vásárlás esetén 25 000 Ft-ot kell fizetni „letét” címszó alatt, ezt az összeget levonják az általad megadott bankszámla szám egyenlegéből, és a bérlés után megmaradt összeget, idézem, „felszabadítják”. Ez az a szó, amit szerintem furcsa, kétértelmű jelentést ad az egész bubi bérlési procedúrának. Miért nem lehetett azt írni, hogy „visszafizetjük”? Túl köznyelvi lett volna? Miért kell mindig formális modoroskodó szövegekkel bohóckodni, hogy attól komolyabbak tűnjön a kézbesítő fél? Na mindegy, ne akadjunk fenn ezen. A lényeg, hogy ki kell fizetni 25 ezer pénzt, és ha végeztél a bérléssel, akkor a maradékot visszautalják neked.

A bubi, ahogy a fenti linken egyértelműen látható, 30 percig ingyenes. Ez nem azt jelenti, hogy a bérlésért nulla forintot kell fizetned. Ez azt jelenti, hogy a bérlés keretein belül meghatározott összegnél (pl. napi 500 Ft) nem kell többet fizetned. Tehát ha nem szeretnél többet fizetni a kerékpár használatáért, mint amennyit a rendszerben általad kijelölt címletben meghatároztak, akkor legfeljebb csak 30 percig használhatod a kerékpár. 29:59-nél vissza kell vinned a város területén található, bármely szabad bubi állomáshoz, és rendesen le kell parkolnod úgy, hogy a bubi fogadó oszlop tetején lévő kis lámpa zölden villog. Ha ez nem történik meg, akkor az idő múlásával arány(talanul)osan magasabb és magasabb összeget „csárdzsolnak” majd rád. Így történt, hogy a mai, kb. 7 órányi bubizásért 14 ezer Ft-ot kellett fizetnünk. És nincs apelláta, nem reklamálhatsz, mivel ezt leírták feketén, fehéren a honlapjukon, ezért fontos, hogy előtte elolvasd a tájékoztató jellegű szövegeket.

Természetesen ettől még nem felejtős a bubi használata, hiszen 30 percen belül bárhova el lehet jutni a belvároson belül. Tulajdonképpen bárhova. Arra még nem jöttünk rá, hogy ez a 30 perc „megújítható” e az aktuálisan használt bringa leparkolásával (jobban mondva „vissza dokkolásával”) és egy másik kerékpár felvételével. Mert úgy ha kicsit hosszabb útvonalat akarsz bejárni díjemelés nélkül, akkor elég lehet félúton átpattanni egy másik nyeregbe. Ismétlem, erre még mi sem tudjuk a pontos választ. Lehet, hogy fent van a honlapjukon, majd megnézem.

Milyen a bubi kerékpár minősége, vezethetősége?

Maga a bicikli egyébként nem rossz, sőt, városi közlekedésre egy átlagosan kondicionált ember számára még jónak is mondható, de ha lány vagy, akkor készülj fel rá, hogy lehetőleg lépcsőktől, magas járdaszegélyektől mentes övezetben vezess vele, ugyanis a bubi bicikli baromi nehéz, kétszer nehezebb volt kb. mint az én 26-os, vázra szerelt lakattartóval és teleszkóppal felvértezett, mezei MTB bringám. A bubi nyerge puha, a kormány és az ülőpozíció közti táv tipikusan városi kerékpáros tartást ad. A pedál táv ugyancsak szűk és sebességből is mindössze 3 van. A netes visszajelzések, melyek szerint a kerékpár tekerése nehézkes, igazak, tehát ha rutinos biciklista vagy aki többnyire felveszi a forgalom tempóját, akkor ne próbáld ki a bubit. Ha egy barátod el szeretne jönni veled biciklizni, de ő bubival jön, akkor nyugodtan hajts előre, érj célba, és olyan negyed óra múlva talán megérkezik a cimborád. Nagyon lassú bicó, csak lájtos tekerésre optimális. Nagyobb sebességet ki lehet fejteni vele, ha izomból tekered, de összességében nem száguldozásra van kitalálva. Amúgy a követelményeknek megfelelően első és hátsó lámpát is tettek rá, egész elegánsan, olyan Cadillac-szerűen lehet vele manőverezni, meg az elején van egy kosár-szerűség is. Utóbbiba pakolni csak akkor lehet, ha a csomagod oda szíjazható, mert a kosár két oldala nyitott, tehát bármikor kieshet belőle a motyód, ha nincs lekötve.

Mindent összevetve a bubi kerékpárat én inkább irodisták, rövid hatókörben mozgó fiatalok számára tudom elképzelni, akik a belvárosban tevékenykednek nap mint nap, és nincs idejük megvárni a buszt, ugyanakkor szeretnének pár háztömbbel odébb jutni kényelmesen, egyszerűen. Aki napi szinten kicsit hosszabb távokat (10 km +) kell, hogy bejárjon, az jobban jár, ha vesz magának egy több fokozatú váltóval ellátott, saját bicót, ami sokkal gyorsabb tud lenni mint egy bubi. Már elég ügyesen meg lehet oldani a bicó tárolását kis lakásban is, erre a szakértő üzletekben és webshopokban számos tippet találsz. Mindazonáltal a tömegközlekedést nem tudja és nem fogja kiszorítani a bubi, inkább csak egy érdekes alternatíva, szerintem, és a jelenlétével talán egy kicsit jobban inspirálja a közútért felelős bizottságokat, hogy a fővárost még tovább és tovább fejlesszék a kerékpárosokkal való kompatibilitás felé.

Nincs többé Pizza Forte…

Megjegyzés: az alábbi blogposztot 2015-ben írtam. Lehet, hogy azóta lényegesen fejlődött a Pizza Forte és lehet, hogy azóta a futárok is mások, vagy jobban keresnek – lehet, hogy nem. Nincsenek negatív előítéleteim, alább csupán saját tapasztalatom olvasható. A pizzaláncok népszerűsége, működése saját magunknak, fogyasztói lustaságunknak, elsatnyuló étkezési szokásainknak is köszönhető (tisztelet a kivételnek). Az embereknek közös érdeke kéne hogy legyen, hogy minőségi(bb) táplálkozási szokásokat gyakoroljanak és otthon készített ebédet fogyasszanak. Megértem, hogy ha nem tud mindenki magára főzni. Mindazonáltal fontosnak éreztem, hogy leírjam, hogy a panaszom mögötti valódi üzenet: velem együtt mindenki tudatosabb módját kéne, hogy válassza az étkezésnek.

Volt, hogy heti rendszerességgel rendeltem a munkahelyemre (most már belátom, hogy hülye voltam és jobban megéri mástól rendelni vagy leginkább otthon, magamnak készíteni előre ebédet) pizzát, a futár gyakran még csak nem is köszönt vissza, bár ez engem nem aggasztott. Akkoriban csak a kényelemre hajtottam. Volt rajtam +12/14 kiló felesleg. Nem néztem ki jól.

Az, hogy egy ember nem képes annyit mondani hogy helló, nem feltétlenül az őt alkalmazó cég hibája, ezért ezt nem is írom bele a lenti listába. Sok kis apróság vett rá, hogy végleg lemondjak a Pizza Fortébe vetett bizalmamról, azt már a saját tájékozatlanságomnak köszönhetem, hogy nem vettem a fáradtságot, hogy körül nézzek a neten fellelhető pizza kritikák tekintetében.

A lenti listával szeretném ráébreszteni a többieket, hogy mielőtt kaját rendelnek, tájékozódjanak az adott étterem/étteremlánc sikerességéről, és ha lehetséges, a népszerűbb egységekhez forduljanak. Emellett mindenkinek jó szívvel javaslom, hogy ha lehet, és ha a körülmények engedik, akkor tényleg inkább magának készítse el az ennivalóját. Jó tanulópénz volt ez számomra, és utólag belátom, hogy már az első rendelés után fel kellett volna hagynom velük.

Talán nevetségesnek tűnhet, hogy egy pizzázóról írok blogbejegyzést, de mivel sikerült nekem, a relatív értelmes és türelmes, sok minden fölött szemet hunyó magyar fiatalnak kihúzniuk a gyufát, most úgy érzem, ezzel a bejegyzéssel tudom kiegyenlíteni azt, amit ők akaratlanul is bosszúsággá érleltek bennem. Akkor tehát, a jobbnál jobb események időrendiségének figyelembe vétele nélkül, íme azok a tények, amiért kiérdemelte a Pizza Forte az én negatív marketingemet:

  1. Egy alkalommal véletlenül kicserélték az általam rendelt (nagy) pizzát egy másikra (ami kicsi volt). A futár elrohant (természetesen elnézést kért, tehát végül is korrekt volt), hogy mihamarabb intézze a pótlást, ezt követően felhívott a diszpécser, hogy a futár 5 percen belül visszahozza a mi pizzánkat, amit ténylegesen rendeltünk. Átsuhant a fejemen, hogy ez vajon hogyan volna lehetséges? A másik „csereáldozat” valószínűleg nagy örömmel majszolja már az általa hittnél sokkal nagyobb pizzát… és lemoziztam, hogy a futár még megpróbálja visszakérni tőle, miközben a mit sem tudó, vagy éppenséggel kárörvendő kuncsaft épp az utolsó szem kukoricákat görgeti a karton alján. Természetesen újra hívott a diszpécser, hogy elnézésemet kérik, fél óra és jön az új pizza. Vártam hát még fél órát (így természetesen a várakozás is felkúszott 1 óra fölé), és megjött a pizza, ami egyébként finom volt, a blokk alján feltüntetett „ajándék üdítőt” gondolom kárpótlásnak szánták, amúgy nem kaptam meg, de ez most a legkevésbé sem számít.
  2. Egy másik alkalommal a futár kicsit neheztelt rám, mondván, hogy 15 perce engem vár és hogy már hívott, továbbá csöngetett is (azért mentem le, mert hívott a diszpécser, hogy nem tud bejutni a futár). Mutatta a blokkot, én pedig mutattam neki, hogy hibás a benti mátrixnyomtatójuk, ugyanis a Pizza Forte által nyomtatott blokkon a telefonszámom 8-as betűi 3-asnak látszottak, ő is belátta a jelenséget, tehát végül nem volt harag, de azért kicsit aggasztott ez a kis baki. Így aztán töröltem a címemet a Pizza Forte rendszeréből és újra felvittem az adataimat, hátha akkor eltüntetik a blokkról a „KAPUCSENG. KIJÖN” feliratot. Nem, nem tüntették el.
  3. Minden rendelésen feltüntettem a megjegyzés rovatban, hogy nem működik a kapucsengő (azóta már elköltöztem onnan :)). A fent leírt oknál fogva 10-ből 3 futár rögvest a kapucsengővel próbálkozott, a telefonról pedig vagy elfeledkeztek, vagy az előbbi probléma okából kifolyólag hiába hívtak, mert nem az én számomat tárcsázták.
  4. Ez odáig fajult, hogy egy alkalommal az ajtómon kopogott a futár, és hangosan káromkodott, bazdmegelt az arcomba. Szinte lebénultam a döbbenettől. Hiszti rohamának végén még hozzátette: akkor megyek, gondolom borravalót úgyse kapok…?

Ekkor telt be a pohár, felhívtam a Pizza Forte reklamációs részlegét, és elmondtam nekik telefonon mindazt, amit most leírtam. Azt mondták, hogy hálásak nekem, mert így legalább tudnak a problémáról, és nagyobb eséllyel tudnak tenni a jó érdekében. Azt is mondták, hogy eltüntetik a „KAPUCSENG. KIJÖN” sort a blokkról. Én viszont nem elégszem meg ennyivel. Éppen ezért, a szánalmasság határát feszegetve válok netes „panaszemberré” és teszem az én kis történetemet nyilvánossá. Lehet, hogy most szemét vagyok velük szemben, hiszen talán én csak 100-ból 1 ügyfél vagyok, akinek épp rossszul álltak a csillagai, és ezért néhány apróság nem úgy jött össze, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ettől függetlenül a Pizza Forte históriája igazolja, hogy kis tökéletlenség is tud nagy fejfájást okozni mindkét oldalnak, az adó és a vevő félnek is. Talán egy napon feljebb jutnak a ranglétrán, talán már jelenleg is egyre több és több elégedett fogyasztót tudhatnak magukénak, hiszen a pizzájuk noha nem kiemelkedő, pesti viszonylatban nem is annyira vészes. Én viszont köszönettel kerülöm őket nagy ívben.

Én, te, ő, mit bámulsz?!

Két olyan rövid pillanattal is szembesültem, amik számomra talán Április meghatározó mozzanatai közé tartozhatnának. Minden nap úgy kelünk fel, hogy „ez a nap más mint a többi”, és ez nem csak egy optimistán eleresztett kiáltás, hanem szerintem tény. Mégis, valahogy mostanában a világ úgy tesz körülöttem, mintha kiszámítható lenne, és ennek ellenére fel akarná kelteni az érdeklődésemet saját magára.

A minap leszálltam a négyes metróról, hogy átszálljak a kelenföldi buszomra. Az aluljáróban sétáltam, a mozgólépcső felé, amikor egy fiatal zenészre lettem figyelmes. Ez a zenész mostanában minden reggel ott ül a fal tövében, és az „I Will Survive”-ot gitározza, csak dalszöveg nélkül. Mindig kifogom azt a napszakot, amikor az I Will Survive megy. Persze néha mást is játszik, valami latinosat például, na de most nem ez a lényeg. Napok óta ott ül, és ott van előtte a karton tábla, hogy „ALBÉRLETRE GYŰJTÖK”, és eddig soha senkit nem láttam, hogy hozzájárult volna az albérletéhez. Én már gondolkozom, de úgy tűnik, hogy a fiatalember teljesen megbékélt ezzel a státusszal, hogy ő egész nap gitározik, cserébe nincs albija. Most, amikor arra sétáltam, arra lettem figyelmes, hogy a muzsikus nincsen egyedül. Egy öregedő, nyugdíjhoz közeli férfi állt előtte, szemüvegének szárát rágcsálva elmélyülten elemezte a zenészt, amint ő rutinosan újfent az „I Will Survive” akkordjait tépi. Az öreg alig egy lépésnyire állt a gitárostól, és látszólag roppant érdekelte őt a zene. Amikor elhaladtam mellettük, tisztán láttam a BKK logót az idős úr hátán. Egy BKK alkalmazott odamegy, és nem küldi el a zenészt, hanem nekiáll zenekritikust játszani. Az egész valahogy megadott nekem egyfajta derűt, egyfajta mentséget, valahogy egyikükre sem tudtam fanyalgóan nézni, hiszen ők ketten létrehoztak egy jó sztorit ott, a betontömbökből kirakott futurisztikus 4-es metró állomás közepén. És persze rajtam kívül senki sem nézett rájuk, csak úgy, mint általában. Jól megnéztem őket, nem is látták, fogy figyelem a jelenetet. Nem vártam meg, míg szóba elegyednek egymással, mert hát a munka hívó szavának nem tudok ellenállni.

Ma volt a másik jelenet, nyugi, ez jóval rövidebb lesz. Sétáltam a Victor Hugo utcában, ahol egy ingatlanügynökség kirakata előtt, egy 80 körüli idős asszony megállt, és bólogatva, ujjával vadul bökdösve meredt az egyik hirdetésre. A testbeszéde alapján az jött le, hogy ő a születésétől kezdve erre az ingatlanra vágyott, sőt, most először élt úgy igazán. Csak állt, és nézte öt centiről azt a nyavalyás papírlapot, de olyan áhitattal és hittel, mint aki megtalálta El Dorado-t. Eközben az ingatlanügynökségben ülő, íróasztala mögött basáskodó értékesítő ember árgus szemekkel figyelte az öreget. Mint aki nem tudja eldönteni, hogy most csak egy bámészkodó senki kopogtat a kirakat üvegén, vagy tényleg potenciális vevővel lenne dolga? Próbáltam rájönni, hogy vajon mi jár kettejük fejében, de nagyon sok lehetséges variáció jött hirtelen, ezért feladtam, és inkább megbékéltem ezzel a némafilmbe illő jelenettel. Talán az öreg csak társaságra vágyott, és így akarta felhívni a benti értékesítő figyelmét. Talán minden nap idejárt, és folyamatosan hergelte a benti mandró idegeit. Sose tudom meg. De rajtam kívül senki nem látta ezt az egészet, és egyedül én vagyok ilyen bolond, hogy ezt még le is írom. Elmondanám hogy mi ebből a tanulság, de azt hiszem, mindenkinek más, van akinek semmi, van, aki most mosolyog. Én akkor mosolyogtam.

Néhány kör a városligeti műlyégpályán

Amikor utoljára itt jártam, több, mint tíz éve, még nem volt ennyire fullos a bejárat. Persze most is sorban kell állnunk a jegyért, és 2000 Ft aránylag még mindig húzós, de nem érdekel, mert szeretem annyira a jégkorcsolyát, hogy ne érdekeljen. Mosolygok a sorban. Előttem és mögöttem is tizennyolc éves lányok csevegnek. Tizenötpercig várok, hogy sorra kerüljek: tizenöt percig hallgatom, ahogy előttem és mögöttem a nagy, üres semmiről beszélgetnek olyan hanghordozással, mintha a Wall Street brókerjeivel lennék körbevéve. Holott mindössze a szárított rózsa, az „érettségi után tuti szakít vele” meg a „attól kiszárad a hajad, nem?” jellegű foszlányok rohasztják az agyam. Nagyképűnek érzem magam, a semmitől. Jobban teszem, ha nem hallgatom őket. Óriási szakadék tátong közöttem és az utánam következő generáció között, nem is értem, nincs értelme foglalkoznom ezzel a kérdéssel, pláne most, hogy sorba kerültem.

Már a jégen vagyok. A koszorú úgy-ahogy megyeget, hátrafele még nem vagyok képes normálisan közlekedni, és a farolás továbbra is bakancslistán marad. De istenien érzem magam. Kerülgetem az embereket, zárul össze a sorfal mindenhol, és én még pont átcsusszanok. Nem tudom kommentár nélkül hagyni a háttérzenét, ami a pálya egyetlen sarkából szól egy 15 cm mély, túlvezérelt hangszóróból. A komment bennem elfüstöl, aztán miután eloltották a lángokat, kihúzom a kabátom zsebéből a fülhallgatómat, és a saját zenémet hallgatva körözök tovább. Isteni ez a korcsolyázás. Az egész hely pont attól jó, hogy jég van, hogy sokan vagyunk, hogy lehet körbe-körbe menni, mint egy halraj, és hogy egyedül én vagyok olyan bolond, hogy a saját zenémet hallgatom. Pedig pont ettől jó az egész. Csípős hideg a levegő, most hullanak le az első hópelyhek, a 2014-es év első, szalonképes és jókor érkező hópelyhei. Jólesik ez a semmittevés, ez a siklás üres fejjel. Már izzadok, mint a ló, de eszem ágában sincsen megállni. Nem gondolok az életemre, a gondjaimra, az örömeimre, az emlékeim is bezárultak, csak karcolom a rücskös jeget magam alatt, és száguldok, mint egy állat. Ilyenkor mindennél többet ér, hogy az ember egyedül lehet. A tömeg mintha nem is létezne, jobban egyedül vagyok, mint este lefekvéskor, vagy mint ahogy Tatán álltam a pályaudvaron. Ez a korcsolyázás lesz az idei év egyik legkedvesebb emléke, és fogalmam sincsen, hogy miért. Ki gondolná, hogy egy kis csúszkálás mindent egyenesbe hoz?

varosligeti-mulyegpalya

Medve Balázs – Budapest Harp Soul

Medve Balázs, akit az Edi & Kolos duón keresztül ismertem meg, ha akarná, sem tagadhatná le, hogy magyar. A zene, amit készített, az első másodpercek elteltével elénk tárja azt a keveréket, ami jellemzi a kultúránkat, a szellemiségünket és a génjeinket, kvázi mindenből van bennünk egy kicsi. Amitől a Budapest Harp Soul kicsit különbözik a szürke átlagtól, hogy a magyar autentikus zenei elemek kimaradtak, egyetlen apróság, a doromb kivételével. Ettől függetlenül a vad nyugattól örökölt szájharmonika dominál a felvételben, ritmust és basszust egyaránt megtestesítve.

Elkezded hallgatni a zenét, és a doromb megadja a besenyőjárás fílinget, mintha egy jurta közepéből ugrana rád a produkció. Aztán becsatlakozik a harmonika, és látszólagos káosz szabadul el, amit Balázs a zeneiség minden lehetséges eszközének megragadásával összefog. A káoszból rend lesz, a kultúrák összemosódnak, és egy önmagát magasztaló himnusz születik a semmiből. A lehető legtömörebb fogalmazásban ez a zene nagyjából ezt a hatást váltja ki a hallgatóból, persze zenéről beszélni felesleges és értelmetlen dolog, ezért abba is hagyom, inkább nézzétek meg a videót, és okuljatok belőle… ja, és jómagam is részt vettem a klip elkészítésében 🙂

LOUDER!!!

Két hete dolgozom az új munkahelyen. Mostanában nagyon jól alszom, az edzések is jól mennek és készülődök a vasárnapi videózásra. Múlt hét szerdán és tegnap is elmentem a haverokkal egy jazz duó előadására, hogy leteszteljem a H4-et. Nagyon meg vagyok vele elégedve, valamilyen szinten még a Canon képminőségénél is többet nyújt, persze a kettőt nem lehet összehasonlítani, mert a Zoom a hangért felelős, a Canon pedig nem egy profi gép, de ezt mindig is tudtuk.

Péntek este Scooter koncerten voltam, nem szoktam hallgatni, de egyszer ki akartam próbálni. Nem fogom most ide írni hogy mi történt a koncerten, mert úgyse hinné el senki, inkább megtartom magamnak, mielőbb bármit is elkiabálnék. Az új munkahelyen temérdek újdonság vár arra, hogy megismerjem és megtanuljam, mit kell róla tudni. Szombaton a húgom párjának születésnapi házubulijára mentem, épphogy kialudtam a koncert utáni káoszt, máris vettem a cipőmet és vasárnap, hajnali ötkor értem haza.

Most épphogy észhez tértem, de máris kedd este van, és holnap reggel pedig 7 órára megyek edzeni, úgyhogy le is fekszem, mert már túl vagyok a vacsorán meg egy félig megírt fülhallgatós cikken. Hamarosan jobban megismerkedem a házimozi projektorok világával. Egyébként ma megrendeltük a repjegyet a 2014. februári ISE kiállításra, tehát a születésnapom után következő napon repülők Amsterdamba. Ez az év életem legjobb éve. Most érzem igazán, hogy az életem események sorozata, és nem egy érzelmi hullámvasút. Használnak az edzések, és két evezőtúrát is megjártunk, nem is beszélve a befejezett Számháború forgatókönyvről, a vasárnapi blues-próbáról Sanyiékkal, no meg a munkahelyváltásról. Események sorozata.