Szeretném megosztani, hogy mi jár a fejemben. Hétvégén Nikivel elutaztam vidékre. Mostanában sok autópályás balesetről olvastam. Ezért inkább vonatoztunk, jobb a békesség. Aztán vasárnap délután, már hazafelé tartva, a lakásunk előtti utcában jöttünk volna át a zebrán. Egy autó jött le a hegyről, még csak le sem lassított, holott már átkelni készültünk. Persze, ez mindennapos, hát hagytuk elmenni. Aztán elindultunk a zebrán és a másik irányból is jött egy autó. Niki előttem haladt. Már félúton voltunk, de a kocsi nem lassított, pedig már az út közepén voltunk. Ráordítottam a sofőrre. Na, akkor már lefékezett. Nikitől másfél méterre. Szeretnék üzenni minden ismerősömnek és mindenkinek, aki telefonját nyomkodja vezetés közben: kérem, ne tegye. Egyesek mintha megunták volna a valóságot, mintha nem érdekelné őket, hogy mikor, hogyan és minek kell koncentrálni. Olvastátok ezt a buszos hírt, a négyéves kislánnyal? Lehet vitatkozni azon, hogy ki volt a hibás, de maradjunk annyiban, hogy a tragédiától függetlenül is, sokan finoman szólva figyelmetlenek. Nem akarok prédikálni, ezért rövidre fogom: a feleségemet majdnem elgázolták. Szerintem senki nem akar lenni sem az autós, sem az áldozat helyében, ha egy ilyen baleset megtörténne. Ébresztő, emberek! Az agy csodálatos dolgokra képes. Ha használva van. Ha nem alvajáróként töltjük a mindennapjainkat. Hálát adok, hogy épségben hazaértünk és semmi baj nem történt. De mellette dühöt is érzek, amit nem mindig könnyű csillapítani. Hát ez járt a fejemben.
Címke: utazás
Oszkár telekocsi vélemény
Amikor ellátogattunk Pécsre két héttel ezelőtt, vonattal szerettünk volna lemenni, mert az a busznál valamivel kényelmesebb és gyorsabb is. A jegyár sem tűnt vészesnek, tekintettel a Bp – Pécs közti távolságra (kb. 230 km). Mindazonáltal kiszámoltam, hogy kettőnknek az oda-vissza út 16.000 Ft-ba kerülne, ami persze a kb. 460 km-es távot szem előtt tartva még mindig nem annyira durva, bár figyelembe véve, hogy mennyi egyéb kiadással fog még járni a nyaralás, kíváncsiságból egyéb alternatíva után kezdtem el kutatni.
Az oszkar.hu-n meglepődve láttam, hogy ugyanaz a távolság – ráadásul a lakásomtól az apartmanig kevesebb bőrönd cipelés mellett – telekocsival való utazás esetén olcsóbban jön ki, mint a vonat. Így a 16.000 Ft helyett 11.000 Ft-ot fizettünk úgy, hogy még kényelmesebben ill. fél órával gyorsabban is utaztunk és a sofőr közelebb rakott le a szálláshoz ill. otthonunkhoz.
Oda és vissza is mikrobusz szállított minket. Odafele a sofőr (minden sofőrnek külön profilja van a honlapon amit az utasok szabadon értékelhetnek elégedettségük függvényében) kicsit szófukar és egykedvű volt, de biztonságban éreztük magunkat, magabiztosan kezelte a kisbuszt és kicsivel hamarabb is megérkeztünk Pécsre. Visszafelé egy jókedvűbb, szimpatikusabb és még rutinosabb sofőrt sikerült választanunk, aki segítőkész és előzékeny is volt.
Mindent összevetve csak ajánlani tudom a telekocsi használatát azoknak, akik Magyarországon nagyobb távolságra, nagyobb poggyásszal akarnak kényelmesen, költséghatékonyan és – ami ugyancsak nem utolsó szempont – aránylag környezetkímélő módon eljutni. Ezt nem fizetett hirdetésnek szántam, hanem egy tapasztalat megosztása a témában érdekelt olvasók felé.
London 2015
Immár másodszor jártam Angliában, először nyolc évvel ezelőtt, még diákként voltam kint. Mostanra már dolgozó emberként látogattam ki, tudva, hogy négyen az ismerőseim közül már a Királyok földjén tartózkodnak és a királyok nyelvét beszélik, a mi kis egyedi, erősen törött magyar akcentusunkkal fűszerezve. Miközben a buszon ültem, és bámultam ki az osztrák földeken lustán forgó szélerőművek irányába, nem a négy ismerősömön járt a fejem, hanem – talán önzőnek tűnök most – saját magamon. Talán ez is divat lett, talán nem tehetek róla, de úgy éreztem, talán nem kellene hazajönnöm, talán én is találnék egy munkát valahol és bizonyára a középfokú angol nyelvtudás már elég volna ahhoz, hogy ne haljak éhen. Hamar elhessegettem ezt a gondolatot, mert végső soron most nem munkát keresni mentem (még), hanem mindössze a várost megnézni. És meg is néztük, a magunk módján, túristaként, gyalogosan és buszról egy héten keresztül, hogy milyen most London.
Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, amiért történelem szakos ex. tanár volt a túravezetőnk, így minden épületről tudott mondani valami érdekességet, és minden különlegességhez képes volt váratlan infómorzsákat hozzáfűzni. Ugyancsak szerencsések lehettünk, hogy a szállásokat és az egész utat lebonyolító Fehérvár Travel gondos munkát végzett és mindegyik szállodában gondtalanul tudtunk szobát foglalni. Én csak forgattam a fejem, ha más nem is, de a nyakizmaim alaposan elfáradtak ez alatt az egy hét alatt. Anno többnyire a föld alatt utaztunk, több vonalat is bejártunk a kusza Underground hálózatából, most viszont mivel túristabusszal jutottunk ki, megismerkedhettem kicsit közelebbről a város felszínével és a nevesebb épületeket is volt időm jobban megszemlélni, merthogy egy autóbuszról ülve csak máshogy látsz egy Royal Albert Hall-t, vagy a Trafalgar Square-t, de még az ultra-drága áruházként ismeretes Harrods vagy az előző itt tartózkodásom során, a diákszállónk helyszínéül szolgáló rendkívül forgalmas Piccadily is teljesen más így, mintha járdán tébláboló járókelőként pillantanál fel rá. Így minden kicsit úszott körülöttem, mintha hajón jártuk volna be a City érhálózatát. Apropó, még a Temzére is kijutottunk, egy cirka egyórás hajókázás erejéig sikerült lecsorogni egészen a Tower Bridge utánig, közben a velem egyidős hajókapitány feldobta a lábait a műszerfalra és amolyan félvállról, de azért nyomokban érezhető lelkesedéssel elszórt újabb infómorzsákat, a maga brutálisan összefolyós londoni akcentusával. Ekkor derült ki, hogy a folyó partján álló, közvetlenül a Bridge után következő Butlers Wharf épületben egy apartman könnyedén kóstálhat 1,3 millió angol fontot is (tegnap néztem az árfolyamot és akkor 430 HUF volt egy GBP), de bizonyos lakásokért akár 20 milliót is kérnek. Azt hiszem, itt egy kicsit megszédültem.
Az idei út egyik legszebb maradandó emléke számomra az volt, ahogy a hajóval megálltunk pár percre a Tower Bridge árnyékában, és ekkor volt időm rá, hogy jobban szemügyre vegyem a híd részleteit, az ablakokat, a párkányokat, a pilléreket, a tornyokat és a felső, összekötő folyosó merevítéseit. Valósággal eltévedhettem az épület részleteiben, persze ez több létesítmény látogatásakor előfordult az út során, de ez volt az egyetlen, ami a vízről nézett ki igazán lenyűgözően. Éjszaka is nézelődtünk kicsit a belvárosban, a parton végighaladtunk az óratoronytól kezdve egészen a City széléig, mondanom se kell hogy a sötétben csak még gyönyörűbbé váltak a megvilágított villák, apartmanok és paloták, a hídakról és az Eye-ról nem is beszélve. Egyébként a Dartford-i s Campanile hotelben szálltunk meg, ahol a vacsorák felejthetőek voltak, viszont nem sajnálták a reggelit, minden napunk kiadós kajálással kezdődött. Az itthoni kettlebell edzésnek hála hamar le fognak menni a reggeli croissant és emeletes szendvics hegyek által szerzett plusz kilók.
Volt szerencsénk jobban megismerkedni az óceáni éghajlattal is, kapásból az érkezésünk utáni első napon. Ellátogattunk a Stonehenge-hez, de a metsző szél és a hideg eső némileg visszavett a látogatás élvezeti értékéből. Ez lefordítva: épphogy megpillantottuk a köveket, máris rohantunk vissza a buszmegállóba, hogy ne ázzunk tovább. Hozzáteszem, hogy a saját könnyelműségem miatt jócskán alul öltöztem, egy nagykabátot is kellett volna magammal vinnem, de hát laikus magyarként így Május derekán nem tudhattam mindent. Tudatlanságomért egy kiadós megfázással fizettem, amit a negyedik éjszaka, a nyitva hagyott ablak mellett sikerült bezsákmányolnom. A dartfordi szálláson nem volt alkalmam hogy gyakoroljam a nyelvet, mivel a szálloda francia tulajdonú és az alkalmazottak is javarészt lengyelek illetve franciák, esetleg litvánok voltak, így echte english úriemberrel nem tudtam beszélgetni, a városban is inkább csak akkor elegyedtem szóba másokkal ha egy boltban keresnem kellett valamit vagy ha rendelni kellett az étteremben. Persze elsősorban a város miatt mentünk ki.
Szinte mindenhol találtunk nyilvános WC-t, a belvárosban viszonylag jól odafigyelnek a tisztaságra ami szükséges is, hiszen az embertömeget valahogy menedzselni kell. Egy WC 1 font, vagyis az itthoni büdzsé négyszerese. Egy normál, kétfogásos vacsora 5-10 ezer forint környékén alakult, bárhova is néztél, leszámítva a hulladékgyártókat (McDonalds Burger King etc.), a belépőink is többnyire 6-8000 ft környékére jöttek ki, természetesen a ruházatok és a kaja is többszörösen verték a magyar árakat. Ha kint él az ember, simán elképzelhető hogy 50-100 000 Ft-ot elkölt egy hónapban csak reggelire és vacsorára, és akkor még nem beszélünk extra fogásokról. Persze, amit sokan hozzá szoktak ilyenkor fűzni, azt én sem hagyhatom ki, hiszen balgaság lenne elhallgatni hogy az angol életszínvonal is magasan a mienk fölött van. Nagy átlagban nem nyilatkozhatok, mivel nem láttam hogy miként élnek a külvárosi, szélső területre eső emberek, de a kis angol kertvárosok, falvak és vidékek mesebeli többemeletes házikói valósággal megbabonáztak. Teljesen normális, hogy ha egy angol családban két autó van, a Mini Cooper meglepően népszerű: míg itthon többnyire a harmincas-negyvenes hölgyek játékszere, addig odakint fiúk lányok, fiatalok és vének egyaránt azzal furikáznak, persze attól még nem kevésbé dominánsak a német márkák sem. A középosztálynál gyakori tendencia hogy a férjnek német terepjáró, míg a feleségnek háromajtós kupé dukál, a Mercedes odakint a Ford Focus helyettesítője, míg a Ford Focus a Suzuki helyettesítője. Az angolok meglehetősen autó soviniszták – ahogy túravezetők nyilatkozta – a francia, de főleg olasz kocsikat többnyire megvetik és „kukásautóként” szokták becézni. Belvárosi részeken gyakran elgördül előtted valamilyen Bentley, Aston Martin vagy Jaguar típus, utóbbi különösen népszerű.
Egy hét alatt rengeteg élménnyel gazdagodtam, melyeket nem tudok most egytől egyig felidézni, mindig más és más jut eszembe. Jó volt például Windsorban sétálni két órán keresztül, ott sikerült találnom egy szinte nevetségesen kicsi hifi boltot, ahol Mark Levinson, Naim és Focal cuccokat árultak, magyarán két családi ház ára is ott figyelt a zsebkendőnyi alapterületű boltocska polcain. A Hampton Court kertjei ugyancsak a kellemes emlékek közé tartoznak, de még az üzleti negyedben tett sétám is kellő betekintést adott az igazi London life kulisszái mögé. Mióta hazajöttünk, minden nap eszembe jut a város, szeretnék még tovább és tovább ott időzni, bejárni minden utcát és megismerni minden szokást, meg persze az embereket. Ettől függetlenül nem érzem magam hazaárulónak: az alatt az egy hét alatt egy pillanatig sem támadt honvágyam, sőt, Magyarországról csak a barátaim, családtagjaim, a jó kaják és Picur hiányoztak, de mégis, mikor hazaértünk, megfogalmazhatatlan örömérzés lett újjá rajtam, és örültem neki, hogy újra itthon vagyok. Akkor talán mégis csak magyarnak születtem, még ha el is csábított az angol kultúra. Remek trip volt, ami az én kedves Nagymamám nélkül meg sem történhetett volna!
Londonba vonul az egész ország. Vicc, vagy gond?
Kilenc éve, mikor először jártam London utcáin, egyike voltam azon kevés embereknek, akiket megérintett a civilizáció szele, jobban mondva az itthon megszokottakhoz képest úgy éreztem magam, hogy egy szebb, műveltebb, jobb világban koptatom a cipőmet. Persze csak négy napot töltöttem odakint, és ennyi idő kevés egy új ország, egy új kultúra megismeréséhez.
Azt viszont nem gondoltam volna, hogy London ennyire felkapott téma lesz. Magamban azt gondoltam, mármint akkoriban, miután hazaértem, hogy egy napon én is Londonban fogok élni, úgy gondoltam hogy örömmel dolgoznék ott, szívesen beszélnék angolul, és nem lenne honvágyam. Megvolt bennem ez a kis dédelgetett imidzs. De mik vannak: nem csak egyedül én akartam ezt. Nagyon nem. Sőt, helyettem sokan mások már tettek is azért, hogy kimenjenek. És kijutottak, míg én itthon nézem, amint gyökereim egyre mélyebbre törnek.
Mindenki csak találgat, hogy hány százezer magyar hagyta el a saját hazáját, a szigetországért (vagy más államokért). Valószínűleg csak megbecsülni lehet, de a saját ismerőseim közül is tudok mondani kapásból négy embert, akik jelenleg is ott kint élnek, dolgoznak, tanulnak, próbálkoznak. Hallom a beszámolóikat, olvasom a leveleiket, és bizony… azért ott sem fenékig tejfel az élet. Ráadásul anglia sokak számára csábító célponttá vált, és a város, amit kilenc éve láttam, az ismerősök elmondása alapján egy sokkal zsúfoltabb, őrültebb, tarkább hellyé változott.
Nem bírálhatom azokat, akik kimennek dolgozni. Valószínűleg tényleg jobb egy csomó problémát hátrahagyni, és valószínűleg tényleg vannak itthon olyan dolgok, amikhez kevés sokat dolgozni hogy jobbá változzanak. Én ettől függetlenül hiszek abban, hogy amit az ember nagyon akar, az nem feltétlenül a helyszín, a földrajzi pozíció függvényében fog sikert aratni. Azt gondolom, hogy egy idegen országba csak akkor érdemes elutazni hosszú távra, ha az ember hisz magában és az álmában. Szívesen beszélgetnék olyan emberekkel, akik itthon „ragadtak”, mert úgy gondolták hogy az ő álmaikhoz ez az ország is untig elég keretet nyújt, hogy ez a nyelv és kultúra, közeg, piac, stílus, és emberhalmaz nem szab korlátot a céljaiknak. Szívesen meghallgatnék olyan embereket, akik MINDENT megtettek a saját javuk érdekében, és mégis befulladtak. Nem olyanokra gondolok, akiket átvert a bróker, vagy akiknek csődbe ment a vállalkozása. Olyanokra, gondolok, akik tényleg biztosra akartak menni. Ugyanis kevés olyan ismerősöm van, akik BIZTOSRA mennének. Talán úgy tűnhet, hogy álszenteskedő vagyok, de nem… én tényleg kíváncsi vagyok!
Két héten belül kilátogatok újra Londonba, a nagyimmal kiutazunk egy kis sightseeing erejéig, megnézem a saját szememmel, hogy a hely, amiért egykoron sóvárogtam, mennyire változott meg mostanra?
Amszterdami beszámoló
Vettem egy bőröndöt, életemben először. Egy ideig tanakodtam rajta, hogy elégedjek meg valamilyen aluljáróban vásárolt, egyszerűcske pár ezer forintos példánnyal, vagy esetleg nyúljak mélyebbre a zsebembe és szerezzek egy tartós, masszívabb bőröndöt? Erre a kirándulásra alaposan fel akartam készülni, így aztán már január elején elsétáltam a Corvin Plaza-ba, hogy egerésszek a nekem való tatyóra. Édesapámnak 20 évig Samsonite táskája volt, gondoltam akkor bizonyára ezt a márkát kell választani, ha tartós batyut szeretnék. El is sétáltam a Samsonite márkaboltba, hogy megvegyem életem első bőröndjét. A gond csak az, hogy ami ránézésre tetszett, az mint 50 000 Ft fölött volt. Jelen körülmények között nem akartam ennyit szánni táskára, és lássuk be, egy bőröndért, amit jó esetben évente háromszor előveszek, ez nekem magas összeg. Édesapámnak fel is hoztam, hogy mennyire felmentek a Samsonite árak, ám nem restelkedett ellátni egy újabb jót tanáccsal; hogy a neten vásárolva olcsóbban kijövök. Körül is néztem, és találtam egy táskát, ami az ízlésemnek megfelelt, igaz, nem Samsonite volt hanem „csak” American Tourister, de végül is az is a Samsonite alá tartozik, és a leírás alapján pont erre volt szükségem: nagy, csendes, minőségi csapágyas kerekek, kézipoggyász méret. Há!
A gond csak az, hogy én rendeltem meg a terméket… egyedül. És az olyan szempontból probléma, hogy néha elfelejtek körültekintően kezelni dolgokat… mint ahogy ezt is. Megjött a táska időben, szó se róla, 3 héttel a repülőút előtt. A gond csak az volt, hogy elfelejtettem megnézni a KLM kézipoggyász méret szabályait. A kollégám hívta fel erre a figyelmem, és igaza volt, együtt mentünk ki és tudomásomra adta, hogy nem akar kézipoggyászon kívül más csomagot feladni, mert negatív tapasztalatai voltak a nagy táskákkal, elkeverték másik gépre, stb. Szóval, ha ez van, akkor ez van… és persze, hogy a KLM szabályzathoz képest 5 centivel szélesebb táskát rendeltem! Napokig filóztam, hogy most akkor mi legyen? Egyáltalán észreveszik, hogy 5 francos centivel szélesebb a táskám? Viszont az elvártnál 5 centivel alacsonyabb… háááát? Biztos, hogy befér a csomagtartóba, mire fel ez a nagy hűhó… ám nem akartam kockáztatni. Ha rájöttem, hogy hibázok, akkor nincs az a földöntúli erő, ami kockáztatásra képes rávenni. Szóval fogtam a hátizsákomat, és abba pakoltam bele 3 napi cuccot, ehhez még magammal vittem a fotós táskámat is. És csodák csodája, elfértem. Nem kényelmesen, de elfértem. De basszus, rohadtul nem kéne a táskám vásárlásának részleteivel untatni bárkit is!
Inkább leírom, hogy mi tette emlékezetessé az idei utamat. Elmentünk kedden egy japán étterembe. De nem csak brahi japán kartondobozos vacakba, hanem rendes, autentikus japán kajáldába. Mai napig örülök, hogy ott lehettem, hálás vagyok mindazoknak, akik ezt lehetővé tették. Az a kiszolgálás, azok az ételek… fantasztikus volt! Nem tudom sajnos átadni kellő pontossággal, hogy milyen isteni vacsorában volt részünk. Azt hiszem, életem egyik legjobb gasztro-élményén vettem részt, legalábbis ami az elmúlt 24 évet illeti. Újabb dologban vívták ki elismerésemet a japánok. Az a figyelmesség, gyorsaság, pontosság ahogy elkészítették a vacsoránkat, példaértékű volt, öröm volt látni őket dolgozni, és úgy érzem tanultam tőlük valamit. De nem ez a lényeg. A lényeg most következik, először úgy gondoltam hogy külön blogbejegyzést írok erről az egy beszélgetésről, de jobb így, hogy belefűzöm a komplett beszámolóba, így ti is érteni fogjátok talán, hogy mennyire váratlanul ért engem. A sztori címe lehetne ez:
A Sony-bukta
Ült mellettünk egy dán úriember, akit Eriksenn-nek hívtak, és jelenleg egy amerikai prémium audió vállalatnak dolgozik. Ez az udvarias, idősödő férfi ült mellettünk egész vacsora alatt, és hamar kiderült a japánokhoz fűződő szimpátiája, ugyanis majdnem negyvenszer járt Japánban. Mikor rákérdeztünk, hogy miért, azt válaszolta, hogy 20 évig dolgozott a Sony-nál. Eriksenn elmondott nekünk egy történetet, amit sosem felejtek el, így szólt:
„Pontosan felismertem azt a pillanatot, amitől kezdve a Sony-nál a napjaim meg voltak számlálva. Egy alkalommal találkoztam a japán fejesekkel, akkoriban az volt a dolgom, hogy elemezzem a piacot, a trendeket. Mikor láttam, hogy megjelent az iPod, éreztem, hogy baj lesz. Így aztán jeleztem a főnökség felé, hogy hamarosan komoly kihívással fogunk szembekerülni, hacsak nem lépünk valamit időben – szóba hoztam az Apple lépését. Erre olyan dolog történt, amire mai napig tisztán emlékszem. A vezető odalépett hozzám, és a magasba tartotta a mutatóujját. Ez japánban egyértelműen a szigorú fenyegetés jelének számít. Nagyon komolyan a szemembe nézett, és azt mondta: Erik, jól figyelj, mert amit most elmondok, csak egyszer mondom el! Az Apple egy csóró, csőd közeli amerikai garázs-vállalat, akiknek nincsen jövőjük. Pénzügyi gondjaik vannak, és képtelenség, hogy fenyegetést jelentsenek ránk nézve! – A Sony fél később megbukott a piacon.” Eriksenn hunyorogva ránk mosolygott a szemüvege mögül, és félszegen vállat vont.
A kollégámmal egymásra néztünk. Ezt a sztorit senki nem hinné el, gondoltam. Hogy felborult a világ, gondoltam. Aztán visszatértünk a vacsorára, a hatodik szaké után is tanultam újabb és újabb dolgokat Eriktől. nagyon emlékezetes volt az az este.
Amszterdam belvárosában minden hollandus ház tetején kiáll egy gerenda, rajta jókora kampóval. Erre azért van szükség, mert a szűk lépcsőkön nem lehet nagy tárgyakat felcipelni, klasszikus példa a hűtőszekrény, vagy a zongora – bár nem hiszem, hogy minden második háztartás alapkelléke egy Steinway volna. Ettől függetlenül minden ház kötelező kelléke a felső homlokzatból kiálló gerenda, egyszerűen ott van mindenhol. Erre akasztják fel a csigás kötelet, és mehet a huza-vona.
Első este, mikor megérkeztünk, a CAU-ba mentünk vacsorázni, rendhagyó módon. Kevésbé rendhagyó módon, a pincér egy magyar fiatalember volt. Most voltam harmadik alkalommal a CAU-ban (három a magyar igazság), és most sikerült először megértetni szándékunkat, miszerint extra karamellát szeretnénk kérni a palacsinta mellé. A magyar srác nagyon udvarias volt, és láthatóan jól érezte magát ott, mint munkahelyen. Érdekes, hogy mi magyarok szétkülönítve tudunk igazán jól teljesíteni, ha együtt vagyunk, valami nem stimmel. Megtaláljuk az összhangot nemzetközileg, szinte mindenhol ott vagyunk már. Több ismerősöm is kiment Londonba, volt, aki Amerikába, akit most említettem, épp Amszterdam szívében épít karriert… és látszólag mind jól megvannak. Valahogy mégis, mindezek ellenére úgy érzem, egy darabig mégsem akarok lelépni az országból. Egyelőre jó itt nekem, Budapesten, 5 évnyi munka után úgy érzem, hogy már letettem valamit az asztalra, ami még kivirágozhat, mielőtt lesöpröm. Egyike vagyok a keveseknek: egy magyar, aki pozitív.
Amszterdam remek alkalomnak mutatkozott ahhoz, hogy álmodozzak egy kicsit. Ahogy a többmilliós hifi cuccok között bandukoltam, furcsa dolgok fordultak meg a fejemben. Talán tényleg rossz helyre születtünk? Idekint valahogy minden olyan gördülékeny, az emberek olyan lazán dobálóznak a számokkal: „csak 3000 Euró, nem is olyan sok”… mindenkinek iPhone 6 van a kezében, de nem ritka az iPhone 6 Plus sem, és aki kicsit szolidabb vagy kevésbé jól borotvált, annak pedig iPhone 5S díszeleg a markában. És nincs más, az egész kiállításon ez a három készülék virít az összes zakó zsebéből.
A hely, ahol megszálltunk, önmagában beleillene egy jó filmbe. Az apartman ablaka pont a csatornára nézett, az első emeleten voltunk éppúgy, mint otthon, csak ezúttal nem a József utcai bennszülöttekre és az üres babakocsit húzó hatalmas cigányasszonyokra, hanem a ferde házikókkal teletűzdelt csatornára nyílt az ablak.
Hazafelé a repülőn egy pillanatra magával ragadt a félelem. Aztán rájöttem, hogy nincs miért félnem. Amikor mentünk a reptéri vonat felé, a pályaudvaron ki volt téve egy zongora „PLAY ME” felirattal. Egy fiatal srác játszott rajta, pokoli jól. A vonaton jött egy negyvenes kalauz hölgy és őszintén rám mosolygott, de nem csak rám, hanem az összes utasra. Eleinte hüledeztem, hogy hogyan lehetnek ennyire udvariasak hozzánk képest a hollandok, aztán arra gondoltam, hogy esetleg példát lehetne venni róluk. Azóta mosolyogva köszönök itthon a BKV ellenőröknek, sőt, ha este jövök fel a metróból akkor még el is köszönök tőlük, a boltban is mindig biccentve búcsúzok és nem marad el a mosoly akkor sem, ha a kasszásnak szar napja van. Én egy kicsit ott ragadtam Amszterdamban, csak azt a részemet hoztam haza, amelyik le akarja forgatni a Számháborút. Apropó, ha minden igaz, szombaton gyakorlunk a többiekkel, lassan itt a tavasz, és jön a forgatás, addig összerázom a csapatot.
Christmas on a nightbus
Teljes összezuhanás
Azt kell mondjam, hogy ez az év sokkal zsúfoltabban zajlik, mint bármelyik, amire visszaemlékezem. Nem csak a munka, a magánélet, hanem az események is olyan gyorsan váltják egymást, hogy alig bírom tartani a lépést. Arról már nem is beszélve, hogy a saját érzelmeim és a szervezetem is elkezdték jelezni a kimerültségemet. Nem érzem magam gyengének, gondoltam, aztán két nappal később beütött a krach, az immunrendszer jelzett, hogy hahó, túlhajtod magad, most állj meg, de azonnal. Október nem hagyott pozitív nyomot bennem, pontosabban csak kevés dolog maradt meg ebből a hónapból, amire mosolyogva tudnék visszaemlékezni. Valahogy az ősz kihozza belőlem a kapzsiságot és a vágyakozást, nem tudom megmagyarázni, de felkavart ez a hónap. Arra gondoltam, talán pihennem kéne, talán el kéne utaznom valahova… így is tettem. És jobb lett azután? Valamivel jobb. De azt hiszem, egy dolgot tanultam és azt meg is osztom veletek: bármit is szeretnél, előtte pihend ki magad. És a barátok fontosak.
Új szokások
Nyilván ez elég leegyszerűsített változata a mondanivalómnak, de valahol tény, hogy az élet döntések és szokások sokaságából tevődik össze. Szokás az, hogy mikor kelsz, mit eszel, mit iszol, hová mész, mit csinálsz, mit mondasz, kivel találkozol, kis túlzással minden. Egyszer olvastam egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy „a szokás hatalma”. Bocsánat… nem is olvastam, hanem hallgattam. Általában olvasni szoktam ha ráérek, de belegondolva a napi ingázásokba, a buszon és a metrón hangoskönyvet is lehet hallgatni, én meg tele vagyok fülhallgatókkal a tesztelések miatt… így aztán az elmúlt három hétben hangoskönyvet hallgatok, nem is akármit. A szokás hatalma rávilágít arra a tényre, hogy a megfelelő szokások kialakításával folyamatos fejlődést eszközölhetünk…gyakorlatilag bármiben.
Lassan egy éve, hogy eljárok kettlebellezni. Minden héten máshol van izomlázam, de ami durva az egészben, hogy egy év után is!!!! Néha felteszem magamban a kérdést: ez normális? Ennyire nem lehetek puhány, heti két edzés, és mindig máshol vagyok beállva. Ilyenkor aki megszokta a terhelés nélküli életet, az úgy dönt, hogy abbahagyja. Az elején még én is fontolóra vettem, hogy inkább hagyom ezt a golyólóbálást és megyek vissza futni meg úszni… de attól még, hogy az izomláz folyamatosan ismétlődik, van fejlődés, csak nem vesszük észre. Szokássá vált a súlyok mozgatása, így aztán szokássá vált az izomláz is, de az izomláz folyamatos egymásutánja erőt eredményez. Megszokod a terhelést, így aztán nem a fokozatokat látod, csak a fáradtságot érzékeled. Egy nap aztán olyan terheléssel szembesülsz, ami nem az edzőteremben, hanem a valós életben kerül eléd. Mondjuk egy ötvenkilós súlyt kell odébbmozgatnod. Elromlik a nagyi hűtőszekrénye. Akkor jössz rá, hogy hozzászoktál ehhez, de az alkalmazása mégis szokatlan számodra. Minden szokásból újabb szokások indulnak el, olyan ez, mint egy fraktál.
A hangoskönyvre visszatérve, talán nevetségesen hangzik, de jobb híján a komplett Harry Potter sorozatot töltöttem rá a telefonomra, és azt szoktam fülelni munkába menvést, majd haza. Most ezzel vagyok úgy, mint a bellezéssel: nem tudom, hogy használ-e, de azért csinálom. 🙂 Most kicsit váltsunk témát: Mondtam már, hogy utálom a nyarat? Most, hogy jön az ősz, olyan, mintha egyszercsak beindulna az élet. Egy régi kedves ismerősöm visszajött hosszú ideig tartó külföldi útjáról, lehet, hogy meglátogatom jövő hét végén. Másik jóbarátommal augusztusban alig találkoztunk, gyakorlatilag nem is találkoztunk, aztán most a héten már másodszorra futottunk össze, holnap meg együtt megyünk éjszakai túrára. Szombat este egy másik ismerősöm fogja a születésnapi buliját ünnepelni, ugyanannyi idős lesz mint én, vasárnap pedig családi csúcstalálkozón veszek részt. És akkor még nem is beszéltünk a jövő heti videózásról édesapámmal, és a hétvégi forgatásokról. Végre van hova menni, van mit csinálni, és hála Istennek, munkám is van dögivel. Ez a hét is csak a munkáról szól, reggeltől estig püfölöm a billentyűzetet. Aztán néha, mikor eszembe jut, feljövök és írok egy kicsit a blogra… mert hogy ez is szokásom. 🙂
Úton a helyes irányba
Ez a hét több eseményt foglal magába, mint a három előző együttvéve. Hétvégén ellátogatok egy régi haverom metálkoncertjére, de előtte, pénteken kiugrok az egyik ügyfelemhez házimozit telepíteni. Az edzőm visszajött a Dubai-kiruccanásából, így aztán végre tegnap voltam bellezni, most meg nem meglepő módon, szarkész vagyok, főleg a lábaim. Kihagysz másfél hetet, és tropa vagy, hihetetlen. Alapból nem értem, hogy tavaly október óta járok edzésekre és mégis minden második héten izomláz gyötör. Imádom ezt az érzést. Az anyai nagymamám megkért, hogy vasárnap menjek ki hozzá tévét bekötni, a másik nagymamám meg kiutazott ausztriába.
Hétfőn voltam a nagybátyám „időgazdálkodás előadásán”, kedden meg leültem a netbookom elé és elhatároztam, hogy minden nap írok egy keveset a forgatókönyhöz, remélve, hogy a hónap végére elkészülök vele. És izgatott vagyok, mert eddig jól halad a munka. Mindazonáltal nagyon klassz cuccokat tesztelünk a munkában, és hamarosan új termékek is jönnek, úgyhogy a szakmai világom is lendületet kapott. Mi van még? Most itt ülök a szobámban, mindjárt éjfél, és remélhetőleg aludni is tudok majd. Mostanában nagyon rosszul alszom el, valami pszichés gondom van, de még nem jöttem rá, hogy mi az. Szerintem a munkával van összefüggésben, de elalvás előtt nem munkára gondolok, csak össze-vissza hömpölyögnek a gondolataim. Aztán felülök az ágyban, és pár pillanatig lebegő gomolyagokat, óriási hópehelyre vagy pitypang fújókára hasonlító háromdimenziós ábrákat látok a sötétben. Kettőt pislogok, és mindegyik eltűnik. Aztán visszadőlök, kimegyek inni egy pohár vizet, megint visszadőlök, és nagy nehezen elalszom. Reggel pedig a felkelés egy kínszenvedés. Három hete ez van.
Persze hasznosabb infót is írhatnék, túl azon, hogy szarul alszom, például azt, hogy keressetek rá Facebookon a Deep In Down együttesre, már két koncertjükön is voltam és bizony mondom, rendkívül tehetséges banda, Bártfai Zsoltival az élen. Elhatároztam, hogy ha lesz rá lehetőségem, minden fellépésükön ott leszek. Azt is elhatároztam, hogy minden nap fél 10-re fogok beérni a munkába. Meg azt is, hogy minden nap írok egy kicsit a forgatókönybe. Továbbiakban már csak azon kell ügyködnöm, hogy meglegyen az ehónapra kiszámolt cikkmennyiség, mert hála Istennek, rengeteg írnivalóm van a tesztkütyükről.
Szenteste
Gondolok valamire, kíváncsi vagyok, kitalálod-e.
Fekete szövetkabátomban állok a harminckettesek terén. Felszállok a kilences buszra, útközben szorítom magamhoz az ajándékos zacskót. Meg van mellettem valami táska, a bátyám fotós cuccai vannak benne, de nem nyitom fel mert mások cuccaiba nem szoktam beletúrni.
A nap gyönyörűen süt be oldalról, annak ellenére, hogy December 24.-ike van, én egyáltalán nem érzem hogy egyáltalán tél lenne, na jó azt érzem, de ez a meleg inkább a tél végének tűnik. A kilences busz hipermodernnek hat a korábbi időkben megszokott, régi vacak Ikarus-okhoz képest. Haladunk a korral, kérem. Inget nem vettem fel, de azért vettem a fáradtságot, hogy borotválkozzak. Szóval így kicsit arcszeszillatúan, kicsit szövetkabátosan battyogok át az úttesten. Nem fognak elütni, mert a karácsonynak köszönhetően alig jön autó. A sapkámat begyűrtem a táskámba és eszem ágába sincs kivenni, ilyen jó időben viszont vigyázni kell, nehogy napszúrást kapjon az ember. Na jó, csak vicceltem. Szar vicc volt, belátom.
Ha valamit díjazni kéne, az a nagymamám főztje. Egyszerűen csodálatos. Elhatároztam, hogy mértékkel fogok étkezni idén Karácsonykor, és úgy tűnik, tudom magam tartani ehhez: mindenből csak egyet ettem. Na jó, rántott halból kettőt. Még vacsorára is ettem egy halászlét, egyszerűen fantasztikusra sikerült, nem tudok rá se jobb, se rosszabb szót, csupán annyit, hogy tökéletes. És az a mézes sütemény… fenomenális. Nincs rá szó. Maga a gyönyör, étel formában. És nehéz visszafognom magam. De sikerült megállnom a második szeletnél, és ez önmagában haladás. Legalábbis nekem az.
Beszélgettünk a bátyám párjával meg nagymamámmal. Szenteste különösen jó beszélgetni. Fölhívtam picurkámat is, szegény olyan álmos volt, épp aludni készült, vagy olvasni, nem tudom.
Tippelj, mire gondolok. Na jó, elárulom. 2013 számomra talán tartalmasabbra sikerült, mint a közelmúltban telt évek bármelyike. Vegyük sorjában: beköltöztem, pardon, beköltöztünk Pestre. Ez már önmagában valami, nem? Beiratkoztam kettlebell edzésre. Minő királyság. És a tanfolyam. Duplahurrá. Eseményekben nincs hiány. Ja, és életemben először kés alá feküdtem, no nem májküldzsekszont csináltak belőlem, csupán kivették két anyajegyemet. Meghatározó volt, mindamellett borzalmas. Ha már itt tartunk, egy bölcsességfoggal kevesebb van a számban, vagyis negyedrészt totálhülye vagyok. Ez talán nem is akkora újdonság. Az viszont igen, hogy érzem a változást. A határozottan pozitív változást, mind magamban, mind a környezetemben. És ez jó érzés. Nyugtató, békítő érzés.