Immár másodszor jártam Angliában, először nyolc évvel ezelőtt, még diákként voltam kint. Mostanra már dolgozó emberként látogattam ki, tudva, hogy négyen az ismerőseim közül már a Királyok földjén tartózkodnak és a királyok nyelvét beszélik, a mi kis egyedi, erősen törött magyar akcentusunkkal fűszerezve. Miközben a buszon ültem, és bámultam ki az osztrák földeken lustán forgó szélerőművek irányába, nem a négy ismerősömön járt a fejem, hanem – talán önzőnek tűnök most – saját magamon. Talán ez is divat lett, talán nem tehetek róla, de úgy éreztem, talán nem kellene hazajönnöm, talán én is találnék egy munkát valahol és bizonyára a középfokú angol nyelvtudás már elég volna ahhoz, hogy ne haljak éhen. Hamar elhessegettem ezt a gondolatot, mert végső soron most nem munkát keresni mentem (még), hanem mindössze a várost megnézni. És meg is néztük, a magunk módján, túristaként, gyalogosan és buszról egy héten keresztül, hogy milyen most London.
Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, amiért történelem szakos ex. tanár volt a túravezetőnk, így minden épületről tudott mondani valami érdekességet, és minden különlegességhez képes volt váratlan infómorzsákat hozzáfűzni. Ugyancsak szerencsések lehettünk, hogy a szállásokat és az egész utat lebonyolító Fehérvár Travel gondos munkát végzett és mindegyik szállodában gondtalanul tudtunk szobát foglalni. Én csak forgattam a fejem, ha más nem is, de a nyakizmaim alaposan elfáradtak ez alatt az egy hét alatt. Anno többnyire a föld alatt utaztunk, több vonalat is bejártunk a kusza Underground hálózatából, most viszont mivel túristabusszal jutottunk ki, megismerkedhettem kicsit közelebbről a város felszínével és a nevesebb épületeket is volt időm jobban megszemlélni, merthogy egy autóbuszról ülve csak máshogy látsz egy Royal Albert Hall-t, vagy a Trafalgar Square-t, de még az ultra-drága áruházként ismeretes Harrods vagy az előző itt tartózkodásom során, a diákszállónk helyszínéül szolgáló rendkívül forgalmas Piccadily is teljesen más így, mintha járdán tébláboló járókelőként pillantanál fel rá. Így minden kicsit úszott körülöttem, mintha hajón jártuk volna be a City érhálózatát. Apropó, még a Temzére is kijutottunk, egy cirka egyórás hajókázás erejéig sikerült lecsorogni egészen a Tower Bridge utánig, közben a velem egyidős hajókapitány feldobta a lábait a műszerfalra és amolyan félvállról, de azért nyomokban érezhető lelkesedéssel elszórt újabb infómorzsákat, a maga brutálisan összefolyós londoni akcentusával. Ekkor derült ki, hogy a folyó partján álló, közvetlenül a Bridge után következő Butlers Wharf épületben egy apartman könnyedén kóstálhat 1,3 millió angol fontot is (tegnap néztem az árfolyamot és akkor 430 HUF volt egy GBP), de bizonyos lakásokért akár 20 milliót is kérnek. Azt hiszem, itt egy kicsit megszédültem.
Az idei út egyik legszebb maradandó emléke számomra az volt, ahogy a hajóval megálltunk pár percre a Tower Bridge árnyékában, és ekkor volt időm rá, hogy jobban szemügyre vegyem a híd részleteit, az ablakokat, a párkányokat, a pilléreket, a tornyokat és a felső, összekötő folyosó merevítéseit. Valósággal eltévedhettem az épület részleteiben, persze ez több létesítmény látogatásakor előfordult az út során, de ez volt az egyetlen, ami a vízről nézett ki igazán lenyűgözően. Éjszaka is nézelődtünk kicsit a belvárosban, a parton végighaladtunk az óratoronytól kezdve egészen a City széléig, mondanom se kell hogy a sötétben csak még gyönyörűbbé váltak a megvilágított villák, apartmanok és paloták, a hídakról és az Eye-ról nem is beszélve. Egyébként a Dartford-i s Campanile hotelben szálltunk meg, ahol a vacsorák felejthetőek voltak, viszont nem sajnálták a reggelit, minden napunk kiadós kajálással kezdődött. Az itthoni kettlebell edzésnek hála hamar le fognak menni a reggeli croissant és emeletes szendvics hegyek által szerzett plusz kilók.
Volt szerencsénk jobban megismerkedni az óceáni éghajlattal is, kapásból az érkezésünk utáni első napon. Ellátogattunk a Stonehenge-hez, de a metsző szél és a hideg eső némileg visszavett a látogatás élvezeti értékéből. Ez lefordítva: épphogy megpillantottuk a köveket, máris rohantunk vissza a buszmegállóba, hogy ne ázzunk tovább. Hozzáteszem, hogy a saját könnyelműségem miatt jócskán alul öltöztem, egy nagykabátot is kellett volna magammal vinnem, de hát laikus magyarként így Május derekán nem tudhattam mindent. Tudatlanságomért egy kiadós megfázással fizettem, amit a negyedik éjszaka, a nyitva hagyott ablak mellett sikerült bezsákmányolnom. A dartfordi szálláson nem volt alkalmam hogy gyakoroljam a nyelvet, mivel a szálloda francia tulajdonú és az alkalmazottak is javarészt lengyelek illetve franciák, esetleg litvánok voltak, így echte english úriemberrel nem tudtam beszélgetni, a városban is inkább csak akkor elegyedtem szóba másokkal ha egy boltban keresnem kellett valamit vagy ha rendelni kellett az étteremben. Persze elsősorban a város miatt mentünk ki.
Szinte mindenhol találtunk nyilvános WC-t, a belvárosban viszonylag jól odafigyelnek a tisztaságra ami szükséges is, hiszen az embertömeget valahogy menedzselni kell. Egy WC 1 font, vagyis az itthoni büdzsé négyszerese. Egy normál, kétfogásos vacsora 5-10 ezer forint környékén alakult, bárhova is néztél, leszámítva a hulladékgyártókat (McDonalds Burger King etc.), a belépőink is többnyire 6-8000 ft környékére jöttek ki, természetesen a ruházatok és a kaja is többszörösen verték a magyar árakat. Ha kint él az ember, simán elképzelhető hogy 50-100 000 Ft-ot elkölt egy hónapban csak reggelire és vacsorára, és akkor még nem beszélünk extra fogásokról. Persze, amit sokan hozzá szoktak ilyenkor fűzni, azt én sem hagyhatom ki, hiszen balgaság lenne elhallgatni hogy az angol életszínvonal is magasan a mienk fölött van. Nagy átlagban nem nyilatkozhatok, mivel nem láttam hogy miként élnek a külvárosi, szélső területre eső emberek, de a kis angol kertvárosok, falvak és vidékek mesebeli többemeletes házikói valósággal megbabonáztak. Teljesen normális, hogy ha egy angol családban két autó van, a Mini Cooper meglepően népszerű: míg itthon többnyire a harmincas-negyvenes hölgyek játékszere, addig odakint fiúk lányok, fiatalok és vének egyaránt azzal furikáznak, persze attól még nem kevésbé dominánsak a német márkák sem. A középosztálynál gyakori tendencia hogy a férjnek német terepjáró, míg a feleségnek háromajtós kupé dukál, a Mercedes odakint a Ford Focus helyettesítője, míg a Ford Focus a Suzuki helyettesítője. Az angolok meglehetősen autó soviniszták – ahogy túravezetők nyilatkozta – a francia, de főleg olasz kocsikat többnyire megvetik és „kukásautóként” szokták becézni. Belvárosi részeken gyakran elgördül előtted valamilyen Bentley, Aston Martin vagy Jaguar típus, utóbbi különösen népszerű.
Egy hét alatt rengeteg élménnyel gazdagodtam, melyeket nem tudok most egytől egyig felidézni, mindig más és más jut eszembe. Jó volt például Windsorban sétálni két órán keresztül, ott sikerült találnom egy szinte nevetségesen kicsi hifi boltot, ahol Mark Levinson, Naim és Focal cuccokat árultak, magyarán két családi ház ára is ott figyelt a zsebkendőnyi alapterületű boltocska polcain. A Hampton Court kertjei ugyancsak a kellemes emlékek közé tartoznak, de még az üzleti negyedben tett sétám is kellő betekintést adott az igazi London life kulisszái mögé. Mióta hazajöttünk, minden nap eszembe jut a város, szeretnék még tovább és tovább ott időzni, bejárni minden utcát és megismerni minden szokást, meg persze az embereket. Ettől függetlenül nem érzem magam hazaárulónak: az alatt az egy hét alatt egy pillanatig sem támadt honvágyam, sőt, Magyarországról csak a barátaim, családtagjaim, a jó kaják és Picur hiányoztak, de mégis, mikor hazaértünk, megfogalmazhatatlan örömérzés lett újjá rajtam, és örültem neki, hogy újra itthon vagyok. Akkor talán mégis csak magyarnak születtem, még ha el is csábított az angol kultúra. Remek trip volt, ami az én kedves Nagymamám nélkül meg sem történhetett volna!