Címke: ise kiállítás amszterdam

Vettem egy bőröndöt, életemben először. Egy ideig tanakodtam rajta, hogy elégedjek meg valamilyen aluljáróban vásárolt, egyszerűcske pár ezer forintos példánnyal, vagy esetleg nyúljak mélyebbre a zsebembe és szerezzek egy tartós, masszívabb bőröndöt? Erre a kirándulásra alaposan fel akartam készülni, így aztán már január elején elsétáltam a Corvin Plaza-ba, hogy egerésszek a nekem való tatyóra. Édesapámnak 20 évig Samsonite táskája volt, gondoltam akkor bizonyára ezt a márkát kell választani, ha tartós batyut szeretnék. El is sétáltam a Samsonite márkaboltba, hogy megvegyem életem első bőröndjét. A gond csak az, hogy ami ránézésre tetszett, az mint 50 000 Ft fölött volt. Jelen körülmények között nem akartam ennyit szánni táskára, és lássuk be, egy bőröndért, amit jó esetben évente háromszor előveszek, ez nekem magas összeg. Édesapámnak fel is hoztam, hogy mennyire felmentek a Samsonite árak, ám nem restelkedett ellátni egy újabb jót tanáccsal; hogy a neten vásárolva olcsóbban kijövök. Körül is néztem, és találtam egy táskát, ami az ízlésemnek megfelelt, igaz, nem Samsonite volt hanem „csak” American Tourister, de végül is az is a Samsonite alá tartozik, és a leírás alapján pont erre volt szükségem: nagy, csendes, minőségi csapágyas kerekek, kézipoggyász méret. Há!

A gond csak az, hogy én rendeltem meg a terméket… egyedül. És az olyan szempontból probléma, hogy néha elfelejtek körültekintően kezelni dolgokat… mint ahogy ezt is. Megjött a táska időben, szó se róla, 3 héttel a repülőút előtt. A gond csak az volt, hogy elfelejtettem megnézni a KLM kézipoggyász méret szabályait. A kollégám hívta fel erre a figyelmem, és igaza volt, együtt mentünk ki és tudomásomra adta, hogy nem akar kézipoggyászon kívül más csomagot feladni, mert negatív tapasztalatai voltak a nagy táskákkal, elkeverték másik gépre, stb. Szóval, ha ez van, akkor ez van… és persze, hogy a KLM szabályzathoz képest 5 centivel szélesebb táskát rendeltem! Napokig filóztam, hogy most akkor mi legyen? Egyáltalán észreveszik, hogy 5 francos centivel szélesebb a táskám? Viszont az elvártnál 5 centivel alacsonyabb… háááát? Biztos, hogy befér a csomagtartóba, mire fel ez a nagy hűhó… ám nem akartam kockáztatni. Ha rájöttem, hogy hibázok, akkor nincs az a földöntúli erő, ami kockáztatásra képes rávenni. Szóval fogtam a hátizsákomat, és abba pakoltam bele 3 napi cuccot, ehhez még magammal vittem a fotós táskámat is. És csodák csodája, elfértem. Nem kényelmesen, de elfértem. De basszus, rohadtul nem kéne a táskám vásárlásának részleteivel untatni bárkit is!

Inkább leírom, hogy mi tette emlékezetessé az idei utamat. Elmentünk kedden egy japán étterembe. De nem csak brahi japán kartondobozos vacakba, hanem rendes, autentikus japán kajáldába. Mai napig örülök, hogy ott lehettem, hálás vagyok mindazoknak, akik ezt lehetővé tették. Az a kiszolgálás, azok az ételek… fantasztikus volt! Nem tudom sajnos átadni kellő pontossággal, hogy milyen isteni vacsorában volt részünk. Azt hiszem, életem egyik legjobb gasztro-élményén vettem részt, legalábbis ami az elmúlt 24 évet illeti. Újabb dologban vívták ki elismerésemet a japánok. Az a figyelmesség, gyorsaság, pontosság ahogy elkészítették a vacsoránkat, példaértékű volt, öröm volt látni őket dolgozni, és úgy érzem tanultam tőlük valamit. De nem ez a lényeg. A lényeg most következik, először úgy gondoltam hogy külön blogbejegyzést írok erről az egy beszélgetésről, de jobb így, hogy belefűzöm a komplett beszámolóba, így ti is érteni fogjátok talán, hogy mennyire váratlanul ért engem. A sztori címe lehetne ez:

A Sony-bukta

Ült mellettünk egy dán úriember, akit Eriksenn-nek hívtak, és jelenleg egy amerikai prémium audió vállalatnak dolgozik. Ez az udvarias, idősödő férfi ült mellettünk egész vacsora alatt, és hamar kiderült a japánokhoz fűződő szimpátiája, ugyanis majdnem negyvenszer járt Japánban. Mikor rákérdeztünk, hogy miért, azt válaszolta, hogy 20 évig dolgozott a Sony-nál. Eriksenn elmondott nekünk egy történetet, amit sosem felejtek el, így szólt:

„Pontosan felismertem azt a pillanatot, amitől kezdve a Sony-nál a napjaim meg voltak számlálva. Egy alkalommal találkoztam a japán fejesekkel, akkoriban az volt a dolgom, hogy elemezzem a piacot, a trendeket. Mikor láttam, hogy megjelent az iPod, éreztem, hogy baj lesz. Így aztán jeleztem a főnökség felé, hogy hamarosan komoly kihívással fogunk szembekerülni, hacsak nem lépünk valamit időben – szóba hoztam az Apple lépését. Erre olyan dolog történt, amire mai napig tisztán emlékszem. A vezető odalépett hozzám, és a magasba tartotta a mutatóujját. Ez japánban egyértelműen a szigorú fenyegetés jelének számít. Nagyon komolyan a szemembe nézett, és azt mondta: Erik, jól figyelj, mert amit most elmondok, csak egyszer mondom el! Az Apple egy csóró, csőd közeli amerikai garázs-vállalat, akiknek nincsen jövőjük. Pénzügyi gondjaik vannak, és képtelenség, hogy fenyegetést jelentsenek ránk nézve! – A Sony fél később megbukott a piacon.” Eriksenn hunyorogva ránk mosolygott a szemüvege mögül, és félszegen vállat vont.

A kollégámmal egymásra néztünk. Ezt a sztorit senki nem hinné el, gondoltam. Hogy felborult a világ, gondoltam. Aztán visszatértünk a vacsorára, a hatodik szaké után is tanultam újabb és újabb dolgokat Eriktől. nagyon emlékezetes volt az az este.

Amszterdam belvárosában minden hollandus ház tetején kiáll egy gerenda, rajta jókora kampóval. Erre azért van szükség, mert a szűk lépcsőkön nem lehet nagy tárgyakat felcipelni, klasszikus példa a hűtőszekrény, vagy a zongora – bár nem hiszem, hogy minden második háztartás alapkelléke egy Steinway volna. Ettől függetlenül minden ház kötelező kelléke a felső homlokzatból kiálló gerenda, egyszerűen ott van mindenhol. Erre akasztják fel a csigás kötelet, és mehet a huza-vona.

Első este, mikor megérkeztünk, a CAU-ba mentünk vacsorázni, rendhagyó módon. Kevésbé rendhagyó módon, a pincér egy magyar fiatalember volt. Most voltam harmadik alkalommal a CAU-ban (három a magyar igazság), és most sikerült először megértetni szándékunkat, miszerint extra karamellát szeretnénk kérni a palacsinta mellé. A magyar srác nagyon udvarias volt, és láthatóan jól érezte magát ott, mint munkahelyen. Érdekes, hogy mi magyarok szétkülönítve tudunk igazán jól teljesíteni, ha együtt vagyunk, valami nem stimmel. Megtaláljuk az összhangot nemzetközileg, szinte mindenhol ott vagyunk már. Több ismerősöm is kiment Londonba, volt, aki Amerikába, akit most említettem, épp Amszterdam szívében épít karriert… és látszólag mind jól megvannak. Valahogy mégis, mindezek ellenére úgy érzem, egy darabig mégsem akarok lelépni az országból. Egyelőre jó itt nekem, Budapesten, 5 évnyi munka után úgy érzem, hogy már letettem valamit az asztalra, ami még kivirágozhat, mielőtt lesöpröm. Egyike vagyok a keveseknek: egy magyar, aki pozitív.

Amszterdam remek alkalomnak mutatkozott ahhoz, hogy álmodozzak egy kicsit. Ahogy a többmilliós hifi cuccok között bandukoltam, furcsa dolgok fordultak meg a fejemben. Talán tényleg rossz helyre születtünk? Idekint valahogy minden olyan gördülékeny, az emberek olyan lazán dobálóznak a számokkal: „csak 3000 Euró, nem is olyan sok”… mindenkinek iPhone 6 van a kezében, de nem ritka az iPhone 6 Plus sem, és aki kicsit szolidabb vagy kevésbé jól borotvált, annak pedig iPhone 5S díszeleg a markában. És nincs más, az egész kiállításon ez a három készülék virít az összes zakó zsebéből.

A hely, ahol megszálltunk, önmagában beleillene egy jó filmbe. Az apartman ablaka pont a csatornára nézett, az első emeleten voltunk éppúgy, mint otthon, csak ezúttal nem a József utcai bennszülöttekre és az üres babakocsit húzó hatalmas cigányasszonyokra, hanem a ferde házikókkal teletűzdelt csatornára nyílt az ablak.

Hazafelé a repülőn egy pillanatra magával ragadt a félelem. Aztán rájöttem, hogy nincs miért félnem. Amikor mentünk a reptéri vonat felé, a pályaudvaron ki volt téve egy zongora „PLAY ME” felirattal. Egy fiatal srác játszott rajta, pokoli jól. A vonaton jött egy negyvenes kalauz hölgy és őszintén rám mosolygott, de nem csak rám, hanem az összes utasra. Eleinte hüledeztem, hogy hogyan lehetnek ennyire udvariasak hozzánk képest a hollandok, aztán arra gondoltam, hogy esetleg példát lehetne venni róluk. Azóta mosolyogva köszönök itthon a BKV ellenőröknek, sőt, ha este jövök fel a metróból akkor még el is köszönök tőlük, a boltban is mindig biccentve búcsúzok és nem marad el a mosoly akkor sem, ha a kasszásnak szar napja van. Én egy kicsit ott ragadtam Amszterdamban, csak azt a részemet hoztam haza, amelyik le akarja forgatni a Számháborút. Apropó, ha minden igaz, szombaton gyakorlunk a többiekkel, lassan itt a tavasz, és jön a forgatás, addig összerázom a csapatot.