Szeretném megosztani, hogy mi jár a fejemben. Hétvégén Nikivel elutaztam vidékre. Mostanában sok autópályás balesetről olvastam. Ezért inkább vonatoztunk, jobb a békesség. Aztán vasárnap délután, már hazafelé tartva, a lakásunk előtti utcában jöttünk volna át a zebrán. Egy autó jött le a hegyről, még csak le sem lassított, holott már átkelni készültünk. Persze, ez mindennapos, hát hagytuk elmenni. Aztán elindultunk a zebrán és a másik irányból is jött egy autó. Niki előttem haladt. Már félúton voltunk, de a kocsi nem lassított, pedig már az út közepén voltunk. Ráordítottam a sofőrre. Na, akkor már lefékezett. Nikitől másfél méterre. Szeretnék üzenni minden ismerősömnek és mindenkinek, aki telefonját nyomkodja vezetés közben: kérem, ne tegye. Egyesek mintha megunták volna a valóságot, mintha nem érdekelné őket, hogy mikor, hogyan és minek kell koncentrálni. Olvastátok ezt a buszos hírt, a négyéves kislánnyal? Lehet vitatkozni azon, hogy ki volt a hibás, de maradjunk annyiban, hogy a tragédiától függetlenül is, sokan finoman szólva figyelmetlenek. Nem akarok prédikálni, ezért rövidre fogom: a feleségemet majdnem elgázolták. Szerintem senki nem akar lenni sem az autós, sem az áldozat helyében, ha egy ilyen baleset megtörténne. Ébresztő, emberek! Az agy csodálatos dolgokra képes. Ha használva van. Ha nem alvajáróként töltjük a mindennapjainkat. Hálát adok, hogy épségben hazaértünk és semmi baj nem történt. De mellette dühöt is érzek, amit nem mindig könnyű csillapítani. Hát ez járt a fejemben.
Címke: figyelem
Mennyit adsz a pillanatnak?
Valamelyik nap a nagybátyámmal, Kolossal beszélgettünk telefonon. Elújságoltam neki, hogy mostanában kezdek ráérezni a testedzés lényegi részére, a fejlesztés alapjaira. Hozzátettem, hogy most, hogy már-már értem, miként fejlődhetek, a folyamat kiszámíthatósága és monoton jellege miatt elkezdett kicsit unalmas is lenni. Kolos megjegyezte, hogy az edzés is lehet épp olyan változatos, mint bármi más, különösen akkor, ha egy adott gyakorlatot összpontosítva, a részeire bontva, kiemelt figyelemmel kezdek el végezni, és komponenseire bontva nézem azt, amiben még fejlődnöm kell.
Ezt követően másnap ismét elmentem edzeni. A már unalomig ismert gyakorlatok hirtelen úgy tűntek, mintha először végezném el őket. Minden kicsit nehezebb de egyúttal tartalmasabb is lett. A súlyokat jobban éreztem, az erőmet jobban beleadtam. Odafigyeltem a légzésre, a tartásomra, a pihenőkre, a mozdulatok egyenletes kezdésére, kitartására és befejezésére. Végül kellemesen elfáradtam. Lehet, nem fulladtam ki úgy, mint egy kettlebell edzés végére, de éreztem, hogy helyesen terheltem magam. Másnap kiadós izomlázzal keltem, a testem legkülönbözőbb pontjain éreztem azt a bizonyos sajgást, ami a kiadós edzésre utaló visszajelzés. Az edzés utáni kajának is több figyelmet szenteltem, sőt, a munkában is türelmesebben kezdtem el elvégezni az előttem tornyosuló feladat listát.
Mi a tanulság mindebből? Leginkább az, hogy figyelj oda, mit csinálsz. Sokan csak arra figyelnek, hogy a gondolataik merre sodorják éppen őket. Már ha lehet érteni, amit írok. Az elménkbe folyik az energiánk. Holott ha ugyanezt az energiát a valóság felé, a külvilágba irányítjuk és önostromló gondolataink helyett a valóságot fogadjuk be, egy tanulás, véget nem érő tapasztalathullám veszi kezdetét. Ma kicsit ilyen lelkisre sikerült a mondandóm, de néha ilyen is kell. Te hogyan kapcsolódsz ki? Mi az, amiben megtalálod a „zent”, a türelem forrását, a béke és összpontosítás csúcsát? Te mire szereted fordítani az idődet és energiádat? Válaszolj komment formában, kíváncsi vagyok!