Több, mint három éve ismerkedtem meg a kettlebell nevű sporttal, és noha idén januártól máshol, máshogyan szoktam edzeni, a golyók lóbálásáról nem tudtam lemondani. Most, hogy egymagamban szoktam végezni a már jól ismert gyakorlatokat, több tényezőre is rájöttem. Egyrészt hiába csinálok mást mellette, a bellnél továbbra sem tudok fárasztóbbat. Persze ha végletekig kimeríted magad, az csak egy bizonyos szempontból mondható sikeres edzésnek. A súlyemelés és az erősítő gyakorlatok között helyezkedik el valahol, de az igazi lényeg nem az, hogy erősödj. A Kettlebell ennél primitívebb, egyúttal optimistább. A súly, amit megfogsz, majd felemelsz, azt próbálja neked bebizonyítani, hogy a gyakorlathoz szükséges erő már most is benned van. Csak összpontosítanod kell, hogy ezt az erőt elérd, és hogy közben persze ne sérülj meg. Koncentrációt igényel, mint felszállás egy repülőgéppel. Szóval a Bell általi fejlődés nem esztétikában, nem az izmaid nagyságában mutatkozik meg, hanem valami egészen másban. Többet bírsz, többet tűrsz, többet mersz tőle. Másrészt egyedül edzeni felelősségteljes és kockázatos feladat. Sokkal veszélyesebb és több kihívást rejt. Nincs más, csak te és a gondolatok a fejedben. És a gondolatok nem jók. Üresség kell. Nem az edző mondja meg, hogy miből és hányat kell csinálnod, hanem te magad. Ennél fogva saját magadnak kell megfelelni anélkül, hogy kétségeid lennének. Itt jöttem rá, hogy a három évig tartó edzés ellenére továbbra is képes fellázadni az egóm. Elkezdek guggolni, swingelni, kitörni, majd hasazni, plankelni, és a gondolatok, mint amikor feltekered a hifin a hangerőt, felerősödnek és hangossá válnak. Azt mondja egy hang a fejemben: hú ez nehéz. Ezt nem bírom. Ez már nagyon nem megy. Haza kell menni. Ez túl sok.
Más volt edzeni úgy, hogy ott állt mellettem az edző. Ott és akkor az volt szent, amit ő mondott. Bizonyos értelemben neki kellett megfelelni. Most viszont saját magamnak kell, hogy megfeleljek. Nem szól hozzám senki. A magam ura vagyok, egyúttal a magam ellensége is. Most jövök rá, hogy elsősorban saját magamat kell leküzdenem. Fú de közhelyesen hangzik. A gyakorlat felénél szörnyen gyengének érzem magam. Mintha életemben először csinálnám. Szinte bepánikolok. Fürdök az izzadtságomban. Hazafelé nem is értem, miért voltam ma ennyire gyenge. Aztán otthon kicsit meditálok még ezen. Rájövök, hogy amikor másokkal edzettem, a régi helyen, kikapcsoltam mindent. Csak a számokra figyeltem. Csendben számoltam, és a testemet a súllyal hoztam össze, hogy egymással táncot járjanak. Közben az izmaimat hagytam, ösztönösen feszülni, összehúzódni, hogy úgy mozduljak, ahogy kell. Csak a test, és a számok. Egy… kettő… három… ötven.
A következő edzésre úgy megyek, mint egy narkós, aki abban reménykedik, hogy a mai adag ütősebb lesz, jobb, tisztább, egyenesebb. Hát megint odalépek a súly elé, ezúttal nem érdekel, hogy ki vagyok én, miért jöttem és hova. Csak felemelem, és a számokra összpontosítok, és figyelem, hol jön létre feszültség a testemben. Eltelik fél óra. Túl vagyok a holtponton. Leizzadtam, szétlihegtem az agyam, de közben nem álltam meg. Nem hallottam a gondolataimat, csak ahogy számolok. És jön a levezetés, hasazás, plank, nehezítve. Ma máshogy megyek haza. Ma úgy megyek, mint aki lefutott fél maratont. Mint régen, amikor harminc kilométert mentünk a hegyeken keresztül. Érzem, hogy az egész testem kimerült és sistereg, mint egy olvadó acéltömb. Ezt hívják rendes edzésnek. Ami után ez az érzés megvan. Fájdalom nélkül, csak a kellemes kimerültség, amikor örülsz, hogy még levegőt tudsz venni. Ez egy olyan érzés, amiről nem tudok lemondani.