A kedvenc hangszerem az orgona. Mindig lehengerel és Földöntúli hangjával képes elvinni ebből a világból. Volt szerencsénk meghallgatni a Pécsi Székesegyház orgonáját, bő egyórás koncert keretein belül. Az előadást Kosóczki Tamás (orgona) és Solymosi Péter (trombita) tartotta. Eleinte nem tudtam, hogy ez a két, önmagában is harsány hangszer hogyan fog majd összefonódni, együtt működni egymással. A zenészek viszont meg tudták oldani, hogy mindketten érvényesülhessenek anélkül, hogy elnyomták volna egymást. A hangsúly persze a monumentális, több, mint 6 000 sípból álló tákolmányon volt, ami teljesen kisöpörte a gondolataimat egy ajtón túlra, valahova a távolba. Úgy éreztem, mintha meditálnék, mintha az érzelmeim skáláján rohangálnék fel és alá. Sajnos egy óra elteltével a derekam is jelzett, a bazilika régi fa padjai ugyanis cseppet sem funkcionálnak gerinckímélő ülőalkalmatosságként. De az a kis fájdalom is bőven belefért, a tengernyi hullámzó zengésért cserébe. Így a pécsi városnézés utolsó napjára hagytuk ezt a stílszerű finálét, amire mindig jó lesz visszaemlékezni. Ezt a mindenen áthatoló hangot sokszor fogom még hiányolni és keresni. És a bazilika is, önmagában élmény volt, kívülről és belülről. Régen miért nem érdekeltek ennyire a monumentális épületek, és mostanra miért csodálom mindegyiket?