Gondolok valamire, kíváncsi vagyok, kitalálod-e.
Fekete szövetkabátomban állok a harminckettesek terén. Felszállok a kilences buszra, útközben szorítom magamhoz az ajándékos zacskót. Meg van mellettem valami táska, a bátyám fotós cuccai vannak benne, de nem nyitom fel mert mások cuccaiba nem szoktam beletúrni.
A nap gyönyörűen süt be oldalról, annak ellenére, hogy December 24.-ike van, én egyáltalán nem érzem hogy egyáltalán tél lenne, na jó azt érzem, de ez a meleg inkább a tél végének tűnik. A kilences busz hipermodernnek hat a korábbi időkben megszokott, régi vacak Ikarus-okhoz képest. Haladunk a korral, kérem. Inget nem vettem fel, de azért vettem a fáradtságot, hogy borotválkozzak. Szóval így kicsit arcszeszillatúan, kicsit szövetkabátosan battyogok át az úttesten. Nem fognak elütni, mert a karácsonynak köszönhetően alig jön autó. A sapkámat begyűrtem a táskámba és eszem ágába sincs kivenni, ilyen jó időben viszont vigyázni kell, nehogy napszúrást kapjon az ember. Na jó, csak vicceltem. Szar vicc volt, belátom.
Ha valamit díjazni kéne, az a nagymamám főztje. Egyszerűen csodálatos. Elhatároztam, hogy mértékkel fogok étkezni idén Karácsonykor, és úgy tűnik, tudom magam tartani ehhez: mindenből csak egyet ettem. Na jó, rántott halból kettőt. Még vacsorára is ettem egy halászlét, egyszerűen fantasztikusra sikerült, nem tudok rá se jobb, se rosszabb szót, csupán annyit, hogy tökéletes. És az a mézes sütemény… fenomenális. Nincs rá szó. Maga a gyönyör, étel formában. És nehéz visszafognom magam. De sikerült megállnom a második szeletnél, és ez önmagában haladás. Legalábbis nekem az.
Beszélgettünk a bátyám párjával meg nagymamámmal. Szenteste különösen jó beszélgetni. Fölhívtam picurkámat is, szegény olyan álmos volt, épp aludni készült, vagy olvasni, nem tudom.
Tippelj, mire gondolok. Na jó, elárulom. 2013 számomra talán tartalmasabbra sikerült, mint a közelmúltban telt évek bármelyike. Vegyük sorjában: beköltöztem, pardon, beköltöztünk Pestre. Ez már önmagában valami, nem? Beiratkoztam kettlebell edzésre. Minő királyság. És a tanfolyam. Duplahurrá. Eseményekben nincs hiány. Ja, és életemben először kés alá feküdtem, no nem májküldzsekszont csináltak belőlem, csupán kivették két anyajegyemet. Meghatározó volt, mindamellett borzalmas. Ha már itt tartunk, egy bölcsességfoggal kevesebb van a számban, vagyis negyedrészt totálhülye vagyok. Ez talán nem is akkora újdonság. Az viszont igen, hogy érzem a változást. A határozottan pozitív változást, mind magamban, mind a környezetemben. És ez jó érzés. Nyugtató, békítő érzés.