A Karácsony immár rutin, mint a felkelés, lefekvés, reggeli, munka, csak ezt ünnepnek nevezzük. Ünnep, de hogy mit ünnepelünk, az számomra egyre inkább rejtély. Bizonyára ezt sokan máshogy és máshogy értelmezik, de nekem a Karácsony csak két dolgot jelent: együtt lehetek a családdal hogy jókat beszélgessünk és finomat lehet enni. Nagyjából ebben kimerül az Én Karácsonyom.
Meglátogatjuk a rokonokat, akik az ünnepet letudják egy fával és takarítással, meg főzéssel. Átadjuk az ajándékokat, aztán beszélgetünk és kis idő múlva mindenki hazamegy. No azért nagymamámmal megint tudtam éjszakába nyúlóan dumálni. De egyébként a karácsonyi motívum… az a halászlé. És pont. A díszek a fán nem tudnak lekötni, mint ahogy az izzók és a színes asztalterítő sem. Még csak zene se megy sehol, csak a tévé zümmög a háttérben, és olyan dolgokról folyik a szó, amiket amúgy is egész évben meg tudunk vitatni. Baj ez?
Nem. Nekem egyáltalán nem. De hogy miért Karácsonynak hívjuk, arról fogalmam sincs. Lapos az egész, nincsen hó, nincsen meghitt pillanat, nincsenek könnyek, nincsen áttörő boldogság. Azt mondjuk: Boldog Karácsonyt. És akiket látok, boldogabbak egyáltalán, mint bármelyik napján az évnek? Nem. Én mosolygok, én békében vagyok, fogom a párom kezét. De a többiek körülöttem, ugyanazt csinálják és mondják, mint mindig. És én is. Én sem vagyok ártatlan: a filmjeimre gondolok, a forgatókönyvre, a cikkekre, hogy miket adok még le idén… egyszerűen nehéz kikapcsolni. Azt viszont már tudom, mi lesz jövőre: olyan helyen fogunk Karácsonyozni, ahol tényleg nincsen semmmi, csak zene, fa és Ünnep – mert biztos vagyok benne, hogy vannak ilyen helyek, csak valahogy idén egyet sem találtam. Itt ülök a fa mellett, és nincsen Karácsony-hangulatom. Nem panaszkodom, jól érzem magam és a többiek is elvannak. De a hangulat… Nektek van?
