Címke: hangulat

Néhány kör a városligeti műlyégpályán

Amikor utoljára itt jártam, több, mint tíz éve, még nem volt ennyire fullos a bejárat. Persze most is sorban kell állnunk a jegyért, és 2000 Ft aránylag még mindig húzós, de nem érdekel, mert szeretem annyira a jégkorcsolyát, hogy ne érdekeljen. Mosolygok a sorban. Előttem és mögöttem is tizennyolc éves lányok csevegnek. Tizenötpercig várok, hogy sorra kerüljek: tizenöt percig hallgatom, ahogy előttem és mögöttem a nagy, üres semmiről beszélgetnek olyan hanghordozással, mintha a Wall Street brókerjeivel lennék körbevéve. Holott mindössze a szárított rózsa, az „érettségi után tuti szakít vele” meg a „attól kiszárad a hajad, nem?” jellegű foszlányok rohasztják az agyam. Nagyképűnek érzem magam, a semmitől. Jobban teszem, ha nem hallgatom őket. Óriási szakadék tátong közöttem és az utánam következő generáció között, nem is értem, nincs értelme foglalkoznom ezzel a kérdéssel, pláne most, hogy sorba kerültem.

Már a jégen vagyok. A koszorú úgy-ahogy megyeget, hátrafele még nem vagyok képes normálisan közlekedni, és a farolás továbbra is bakancslistán marad. De istenien érzem magam. Kerülgetem az embereket, zárul össze a sorfal mindenhol, és én még pont átcsusszanok. Nem tudom kommentár nélkül hagyni a háttérzenét, ami a pálya egyetlen sarkából szól egy 15 cm mély, túlvezérelt hangszóróból. A komment bennem elfüstöl, aztán miután eloltották a lángokat, kihúzom a kabátom zsebéből a fülhallgatómat, és a saját zenémet hallgatva körözök tovább. Isteni ez a korcsolyázás. Az egész hely pont attól jó, hogy jég van, hogy sokan vagyunk, hogy lehet körbe-körbe menni, mint egy halraj, és hogy egyedül én vagyok olyan bolond, hogy a saját zenémet hallgatom. Pedig pont ettől jó az egész. Csípős hideg a levegő, most hullanak le az első hópelyhek, a 2014-es év első, szalonképes és jókor érkező hópelyhei. Jólesik ez a semmittevés, ez a siklás üres fejjel. Már izzadok, mint a ló, de eszem ágában sincsen megállni. Nem gondolok az életemre, a gondjaimra, az örömeimre, az emlékeim is bezárultak, csak karcolom a rücskös jeget magam alatt, és száguldok, mint egy állat. Ilyenkor mindennél többet ér, hogy az ember egyedül lehet. A tömeg mintha nem is létezne, jobban egyedül vagyok, mint este lefekvéskor, vagy mint ahogy Tatán álltam a pályaudvaron. Ez a korcsolyázás lesz az idei év egyik legkedvesebb emléke, és fogalmam sincsen, hogy miért. Ki gondolná, hogy egy kis csúszkálás mindent egyenesbe hoz?

varosligeti-mulyegpalya

Karácsonyi hangulat

A Karácsony immár rutin, mint a felkelés, lefekvés, reggeli, munka, csak ezt ünnepnek nevezzük. Ünnep, de hogy mit ünnepelünk, az számomra egyre inkább rejtély. Bizonyára ezt sokan máshogy és máshogy értelmezik, de nekem a Karácsony csak két dolgot jelent: együtt lehetek a családdal hogy jókat beszélgessünk és finomat lehet enni. Nagyjából ebben kimerül az Én Karácsonyom.

Meglátogatjuk a rokonokat, akik az ünnepet letudják egy fával és takarítással, meg főzéssel. Átadjuk az ajándékokat, aztán beszélgetünk és kis idő múlva mindenki hazamegy. No azért nagymamámmal megint tudtam éjszakába nyúlóan dumálni. De egyébként a karácsonyi motívum… az a halászlé. És pont. A díszek a fán nem tudnak lekötni, mint ahogy az izzók és a színes asztalterítő sem. Még csak zene se megy sehol, csak a tévé zümmög a háttérben, és olyan dolgokról folyik a szó, amiket amúgy is egész évben meg tudunk vitatni. Baj ez?

Nem. Nekem egyáltalán nem. De hogy miért Karácsonynak hívjuk, arról fogalmam sincs. Lapos az egész, nincsen hó, nincsen meghitt pillanat, nincsenek könnyek, nincsen áttörő boldogság. Azt mondjuk: Boldog  Karácsonyt. És akiket látok, boldogabbak egyáltalán, mint bármelyik napján az évnek? Nem. Én mosolygok, én békében vagyok, fogom a párom kezét. De a többiek körülöttem, ugyanazt csinálják és mondják, mint mindig. És én is. Én sem vagyok ártatlan: a filmjeimre gondolok, a forgatókönyvre, a cikkekre, hogy miket adok még le idén… egyszerűen nehéz kikapcsolni. Azt viszont már tudom, mi lesz jövőre: olyan helyen fogunk Karácsonyozni, ahol tényleg nincsen semmmi, csak zene, fa és Ünnep – mert biztos vagyok benne, hogy vannak ilyen helyek, csak valahogy idén egyet sem találtam. Itt ülök a fa mellett, és nincsen Karácsony-hangulatom. Nem panaszkodom, jól érzem magam és a többiek is elvannak. De a hangulat… Nektek van?

A Gurulós Party

Háromnegyed 10 körül lekutyagoltam az éjjelnappaliba, a háziúr kérésére hónom alá csaptam egy üveg kékfrankost, saját szükségleteimet egy doboz kék monster  elégítette ki – így hajnali négyig még csak nem is gondoltam az alvásra. Felérve a házhoz már hallod a halk zeneszót, hallod az ismerősök hangját és a gondolataid átrendeződnek – a problémák háttérbe kerülnek, a jókedv pedig az arcodon terül szét. Szolid, négyszemélyes buli ez a mai, könnyebben fókuszálsz egyik témáról a másikra, nem kell túlkiabálni a zenét és lassabban fogy a nyersanyag. Látod pirulni saját és társaid fából nyesett nyársán a szalonnát – egyikük nem győzi az izzadó hússzeletet csöpögtetni a tányérjával megegyező méretű kenyérszeletre, másikuk azonban szándékosan hagyja kifacsarodni a húst, könnyezni a máglyára. Ő így, ropogósan szereti. Az ilyen bulikban az a nagyszerű, hogy élvezettel lehet hallgatni mások élménybeszámolóját, és ha te mesélsz, akkor is Figyelnek rád. A munkában megszokottá válik, hogy a másikra kell végig figyelni, amit te mondasz, kevésbé fontos ahhoz képest, amit a másik akar. Sok haverom volt azelőtt, akiknél ugyanez volt jellemző: csak az volt neki fontos, hogy önmaga gondolatait, a saját világát vázolja neked, magáról szeretett….imádott beszélni! De akárhányszor te mondanád, hogy akkor mit gondolsz erről, vagy egyébként veled mi történt, az „aham” vagy „az jó” típusú válaszoknál ne számíts többre. Kevés igaz barátja marad az embernek, ahogy telik az élet, de azok a barátok legalább meghallgatják minden gondolatod, és érdemes kölcsönösen figyelni rájuk. De mielőtt felcsapok filozófusnak, térjünk vissza a bulihoz. Elfogy a szalonna és a hagyma, még Gombóc kutya is kap egy falatot. Iszunk egy kis sört, nevetünk, elindul a következő szám, iszunk egy kis bort, nevetünk, jön a következő zene, elpöfékelünk egy német szivarkát, nevetünk, és akkor így szól a háziúr: Guruljunk! Kirobban a garázsból egy gördeszka-szerű, de annál szélesebb tákolmánnyal, amit még kormányozni is lehet. Ezen a 40×80 cm-es alapterületű luxusgokarton tucatszor biztos legurultunk a hegyről. És nem egyedül, hanem ketten ültünk rajta. Azt hiszem újra gyerek lettem arra a pillanatra, amikor üvöltve leszáguldottunk és megcsapott a menetszél, és nevetésünk visszaverődött a falakról. Hajnali négyig bírtam. Furcsamód még sérüléseket sem szereztem – legalábbis amíg gurultunk. Másnap mikor reggel kivánszorogtam a mosdóba, sárgázás után visszagomboltam a nadrágom és dobtam egy hátast. Szép sebek, mindkét karomon 😀 Klassz buli volt, az utóbbi idők legjobbika!

Egyik

Álmomban találkoztunk. Csinos voltál. Azt hiszem, hosszú hajad volt, ami a jelen körülményekhez képest szokatlannak mondható. Persze nem kezdtem el kötekedni, előbb kivártam türelmesen, mit szeretnél mondani. Miért keresed a társaságomat, mikor épp aludni szeretnék? Elkezdtünk sétálni. Egy fiktív város volt, hosszú, kihalt, egyenes utcákkal. Aztán kisétáltunk egy hídra. Az építmény alakjára, színére nem emlékszem, csak arra, hogy köd volt. Pár méternél tovább nem is lehetett látni. Kabátot viseltél, viseltünk. Te feketét, mint mindig, én nem tudom, milyet, de az enyém is kényelmes volt, nem fáztam benne. Persze egy pillanatig sem gondolkoztam el azon, hogy az ember álmában nemigen szokott fázni. A számból cigaretta lógott és a szél összekócolta a hajamat, sálat is viseltem, színes volt, szóval kinéztem. Vidámak voltunk, privát információkat cseréltünk úgy, mint ha minden nap ezt tennénk. Elmélyülten, mindent és mindenkit kiparodizálva, mint ha ez lenne még mindig a természetes és a megszokott. Elmeséltem mindent, ami csak eszembe jutott a múltból, de mikor felfogtam, mit is beszélek, azon kaptam magam, hogy olyan dolgokról járatom a számat, amikhez egyrészt semmi közöd nincsen. Másrészt az általam említett dolgok még meg sem történtek. Valószínűleg a mostani énemnél idősebb is voltam. Ugye milyen idióta blogbejegyzéseket írok újfent? 😀 Persze kihangsúlyozom, hogy ez csak egy álom volt. Egy olyan álom, mely után felébredve még én is nevettem, mert pár pillanatig még emlékeztem azokra, amikről társalogtunk, oly ártatlanul s önfeledten. A víziót talán definiálom később, a tartalom meg már úgyis mindegy lesz. Az viszont érdekes volt, mikor magában az álomban rájöttem, hogy ezt csak álmodom. Megálltam a hídon. Odaballagtam a párkányhoz és bámultam a víz irányába – a ködtől nem lehetett látni a vizet. Te megszólítottál, kérdezted, miért hallgattam el hirtelen? Makacsul hallgattam. Egy szót nem bírtam kinyögni, hirtelen azon kaptam magam, rád se bírok nézni, és ez már kezdett ismerős lenni, kezdett hasonlítani a valóságra. Viszont továbbra is kértél, kérleltél, hogy legalább nézzek rád, mikor hozzám beszélsz! A végén már káromkodások is voltak. Szidalmak. Változatlanul bambultam ki a fejemből. Pedig már sírtál. Zokogtál. És ez a dráma bármilyen hasogató volt, mégis megadta azt a nyugalmat számomra, amit a felismeréstől szoktam kapni. A felismerése annak, hogy mi nem leszünk ezen a hídon és nem fogunk soha többé elmélyülten társalogni semmiről sem. Akár a valóságban. Ez az álom, ez a ködös álom lassan a végéhez közeledett. Miután abbahagytad az álombalhét, mellém léptél, szép kezeidet tördelve közelebb hajoltál hozzám, hallottam a levegőt beáramlani az orrodon és a híd egyik gerendája vagy kőlemeze megcsikordult, ahogy a cipőd talpa elfordult rajta. Közel hajoltál, hogy az illat is eszembe jusson, és suttogó szavaid fülsüketítőnek tűntek a súlyos némasághoz képest. Azt mondtad; Most mennem kell. Akkor… megyek. Szia… Megvártam, míg elhalnak lépteid. Aztán vettem egy nagy levegőt, és felébredtem. Fogmosás után, mikor az arcomat beletöröltem a törülközőbe, azt motyogtam magamban: Szia…

De nem biztos hogy így nézett ki... viszont híd volt. És köd is.
De nem biztos hogy így nézett ki... viszont híd volt. És köd is.

Futok

Leszálltam a buszról, az eső már nem esett, de erősen fújt a szél. Elindultam a hegyre felfelé, és már levágtam a saját idegi állapotomból, hogy ha nem megyek el futni, felrobbanok. Szétesek, széttörök, elhullok, elolvadok az út menti kátyúkba, kihullik a hajam, szétreped a bőröm, és ELÉG!
Hazasiettem, ledobtam a táskámat. Letettem a karórát, lecseréltem a farmert rövidnadrágra, levettem a nyakláncomat, kikapcsoltam a telefonokat, mindent. És azt vettem észre, hogy szaladok vissza, le a hegyről a Duna mellé, végig az úton, ahol senki se járt ma este, az erős szél és a közelgő vihar miatt. Tíz percig emésztettem a gondolataimat, beszabályoztam a légvételt, prüszköltem a virágport. Aztán, mikor már Leányfalu határához értem, és nem volt közvilágítás, csak a bicikliút, a Duna, a fák meg én, akkor már csendesült a szél is. A közbeeső kanyarok, miket annyiszor megjártam már, ezúttal megnyúltak szabályos egyenessé, de az út vége sötét maradt, odáig már én sem láttam el. És én csak mentem és mentem, és tudod mi történik ilyenkor… teszed egyik lábad a másik után, a másikat az egyik után, megindul az izzadás folyamata, csorog végig a homlokodon, lehűl a tarkód tőle, felmelegszik az út alattad, puhává válik az aszfalt, ruganyosak az izmaid, a következő lépés hosszabbra nyúlik, gyorsabbra, állítod magad. Gyorsabbra. Távolabbra. Üresebbre. És elfelejtem a munkát. Elfelejtem az embereket. Elfelejtem a telefonhívásokat, az üzenőfalam. Elfelejtem a saját nevemet, ahogy futok. Elfelejtem a világot, amíg futok. Amikor futok, elfelejtem, hogy futok.
Aztán majd egyszer meg kell állni, egyszer jön egy kavics, gödör, ugató kutya – bár akkor sem állsz meg feltétlenül, ha kavics áll a cipődbe, ha ügyesen lépsz, nem bicsaklik ki a bokád egy mélyedésben, és a kutya sem feltétlenül veszett. Ha igen, én leszek a második Veszett kutya. A lényeg, hogy jól esett futni, mint mindig, mindig máshogy és más miatt, de használt.