Nyakunkon a nyár, kezdődik a strandszezon, ilyenkor sokan kimerészkednek a szabadba egy kis aktív testmozgásra. Mai cikkünk pontosan ezért íródott. Az egyik legnagyobb fülhallgató-gyártóként ismert német Sennheiser cég, „Adidas Sport” termékvonalából kiválasztottunk hármat, hogy kiderítsük: miért érdemes velük sportolni? Bővebben >>
Címke: futás
Minek az érdeme….
Régi haverom elhívott futni a szigetre. Tavaly november óta egy tapodtat nem futottam. Arra számítottam, hogy majd olyan huszonnyolc, huszonkilcenc perc között lesz a köridő, erre a stopper 27,22-t mutatott. Őszintén meglepődtem, mivel tavaly ha nagyon megerőltettem magam is csak 28:30-at sikerült kihozni. Most is kapkodtam a levegőt, meg ömlött rólam a víz, de a pulzusom egy percen belül visszaállt normális szintre. Ennyit számít, ha rendszeresen edz az ember. Nem semmi.
5,3 km
Rutin lett a szigetkör is. Felveszem a melegítőmet. Eszembe jut, hogy még mindig nem vettem futós melegítőt. Sima tréning göncökben vágok neki. Na nem, mint ha ettől romlana az önbecsülésem. Csak azért látom, hogy sokan mások kimondottan „futós cuccban” futnak. Mert ha valaki úgy istenigazából fut és rendszeresen fut, akkor fel is kell öltözni hozzá. Futós cipő. Nem is kell részleteznem, ebben tulajdonképpen látok is értelmet. Cicanaci, vagy kevésbé extrém személyiségeknek lélegző tréningnadrág. Futás közben is szellőzik a lábad, hát nem fantasztikus? Nem vagyok meghökkenve ezeken a csúcstechnológiával készült rongyokon, csak egyszerűen eddig nem érdekeltek. Most meg mindenhol és mindenkin ilyeneket látok. Bizonyára jó lehet úgy futni, hogy az izzadságodat egyből elvezeti a ruhád. Majd meglátjuk, de most nem ez a lényeg. A lényeg, hogy a kör háromnegyedénél megelőzött valaki. Aztán megtorpant mert szemből jött az ismerőse és ketten visszafele indultak. Én ennek azért örvendtem, mert így újra fennált az érzet, hogy egyedül vagyok az egész pályán ebben a randa novemberi szürkületben. Aztán meglepetésemre, az illető aki korábban visszafordult, most újra megelőzött! 1-2 percig hagytam őt hogy előttem szaladjon, aztán az utolsó 800 méteren megelégeltem a dolgot. Kiléptem, jó nagy szellős, kitartott lábmozgással, közben próbáltam nagyobb levegőket venni. Utóbbi valahogy nem jött össze. A tüdőm irdatlanul tágulni kezdett, míg már úgy éreztem; menten átszakítja a bordáimat. Érzetre ez egész felsőtestem egy nagy, izzó vasként szúró, izzadságban áztatott tüdő lett. Még hogy a futás jó dolog! Egy nagy büdös fenét! Én itt mindjárt meghalok, közben meg a futás az egyik legkedveltebb sport? Persze én csináltam rosszul, mert a tartalék energiámat hirtelenjében húztam le a mentális vécén. Enyhe ájulás és hányinger kerülgetett, de végül sikerült lefutni azt a bizonyos szigetkört. Jóllehet, a legjobb időmet (28:30) még nem döntöttem meg, de hát most nem is ez volt a cél. Kicsit fújtattam még utána, aztán rohantam tovább a villamoshoz. Mert ha ilyen novemberi hidegben egy szál gagyában és hosszú ujjúban szaladgál az ember, abból könnyen lehet megfázás. Szerencsém volt, mondanom se kell, azúta sincsen semmi bajom, sőt egész jól vagyok. Nem is a futást élvezem, sokkal inkább az utána bekövetkező elégedettséget és örömöt, hogy jé, megint kibírtam ájulás, halál és ízületi sérülés nélkül. Végül is az őseink nap mint nap ezt csinálták reggeltől estig, nemde?
Átalakulás
Mióta itt lakunk, már vagy tízszer kimentem a szigetre futni. Szégyellem, de a múlt hét teljesen kimaradt, valahogy a munka átvette az irányítást. Mindazonáltal észrevehető, hogy a rendszeres futás kezdi meghozni a hatásait. Mivel a sok mozgást sok zabálással kompenzálom, látványos fogyásról még nem beszélhetek, bár sikerült stabilan lejjebb adnom 2,5 kilóval. Jóval érdekesebb, hogy a combizmaim elkezdtek fejlődni és azt veszem észre, hogy néhány nadrágomat már nem csak a dagadt segg problémája, hanem a vaskosodó comb problémája miatt sem tudom felvenni. De ez összességében pozitív. Meg a vádlimon is kezdtek megjelenni ilyen barázdák, ezt hívják szakzsargonban szálkásodásnak. Pedig még csak kb. tízszer voltam. Mi lesz fél év múlva? Nem tudom, de látom magamat egy év múlva hogy röhögve, saját magamat szánva olvasom ugyanezt a bejegyzést, akkor már legyintve mindezen, meg hogy egyáltalán ezt blogtémaként vetettem fel…
Lássunk valami érdekesebbet! Szombaton kezdődik a forgatókönyvíró tanfolyam, tűkön ülök. A jelenlegi projektemet (Azaz a nemrég elkezdett forgatókönyvet) lefagyasztottam, félreraktam szent helyére hogy nyugodtan várjon, míg elmém új információkkal és ötletekkel bővül, és kiegészített arzenállal tudok nekiveselkedni forgatókönyvem továbbírásának.
A munkahelyi dolgokról nem szeretnék nyilatkozni. Katasztrófa, nagyjából ennyi.
Esténként olvasok, lefekvés előtt kb. fél órát. De fontos, hogy nem szabad fekve, mert akkor elalszol, ülve kell és akkor még figyelni is tudsz. Kipróbáltam, és bevált. Jee…
Hallgassátok meg Anya Marina legújabb, Felony Flats c. albumát! Nagyon állat!
Futás kenuzni
Tegnapelőtt megint kimentem a szigetre, ezúttal sikerült 29 perc alatt teljesíteni a teljes kört, igaz, a végére már kis híján elájultam. A legkeményebb rész az volt, amikor átértem a sziget másik felére, ahova sütött a nap. A vízről is tükröződött némi fény, az ég felhőtlen volt, a hőmérséklet 35 fok körül lehetett, igencsak ömlött rólam az izzadtság. De sikerült. A lábaim most is sajogni kezdtek másnap, de már csak sokkal kisebb mértékű volt a fájdalom és kevesebb ponton.
Tegnap pedig elmentünk evezni Előddel és Enguccal. Először kivettünk egy három fős kenut, amivel majdnem beborultunk, végül kértünk egy négyszemélyes, nagyobb, hosszabb, stabilabb csónakot, azzal már nem volt gond. Ráadásul Előd javaslatára másik evezőt vittem maqammal, ami a korábbi fehér fejes egyesületi lapátokhoz képest lényegesen nagyobb felületű és húzóerejű volt. Mondanom se kell, hamar megjártuk a Megyeri-híd oda-vissza körünket, két és fél óra alatt erőlködés nélkül megoldottuk. Útközben csatahajók cirkáltak körülöttünk, a katonai telepnél épp nyílt napot tartottak. Láttunk rengeteg kacsát is. Vagy ötven réce vonult előttünk a partról a hullámokra, aztán mikor megláttak minket, izgágán beljebb evickéltek a folyóba. Találtunk egy nadrágot is a vízben, de nem volt benne hulla, csak egy bokor. Aztán miután kiizzadtunk negyven liter vizet és sikerült megint néhány árnyalatnyit barnulni, kiszálltunk a csónakból és faltunk egy jó hekket. Mondanom se kell, az alvással nem volt gond.
Margit sziget futás először, hosszú kihagyás után
Régen járkáltam kocogni, még mikor Leányfalun laktam. Dorogon is elmentem, talán kétszer vagy háromszor, de ott az uszoda közelsége miatt teljesen abbahagytam a futást. Aztán most, hogy beköltöztünk Pestre, ahol az úszójegy kétszer annyiba kerül, mint vidéken, a mérleg meg 84 kilót mutat, gondótam, ideje kipróbálni ezt a szigetkört, vagy micsodát. Első próbálkozásra 31 perc alatt sikerült lefutni, nem tudtam, hogy ez jó időnek számít-e, én 40 percre számítottam. Sikerült saját várakozásomon felül megcsinálnni, igaz, utána tíz percig nem bírtam megmozdulni, meg furcsa volt a jobb talpam belső felére állni. Elszokottság! A neten kiderült, hogy aki 25 percet futott, az már valóban űbernek számít. Ömlött rólam a víz, valahol a gyomrom alatt különös szúrást éreztem sokáig. De még élek! Szinte teljesen elfelejtettem, milyen az, amikor 5 kilométert futva teszek meg. Ha tartom nyár végéig ezt a tervet, hogy heti 1x (de inkább 2x) meglátogatom a Margit szigetet és alkalmanként eljárok edzőterembe, meg kenuzni, még az is lehet, hogy újra formába jövök.
Futok
Leszálltam a buszról, az eső már nem esett, de erősen fújt a szél. Elindultam a hegyre felfelé, és már levágtam a saját idegi állapotomból, hogy ha nem megyek el futni, felrobbanok. Szétesek, széttörök, elhullok, elolvadok az út menti kátyúkba, kihullik a hajam, szétreped a bőröm, és ELÉG!
Hazasiettem, ledobtam a táskámat. Letettem a karórát, lecseréltem a farmert rövidnadrágra, levettem a nyakláncomat, kikapcsoltam a telefonokat, mindent. És azt vettem észre, hogy szaladok vissza, le a hegyről a Duna mellé, végig az úton, ahol senki se járt ma este, az erős szél és a közelgő vihar miatt. Tíz percig emésztettem a gondolataimat, beszabályoztam a légvételt, prüszköltem a virágport. Aztán, mikor már Leányfalu határához értem, és nem volt közvilágítás, csak a bicikliút, a Duna, a fák meg én, akkor már csendesült a szél is. A közbeeső kanyarok, miket annyiszor megjártam már, ezúttal megnyúltak szabályos egyenessé, de az út vége sötét maradt, odáig már én sem láttam el. És én csak mentem és mentem, és tudod mi történik ilyenkor… teszed egyik lábad a másik után, a másikat az egyik után, megindul az izzadás folyamata, csorog végig a homlokodon, lehűl a tarkód tőle, felmelegszik az út alattad, puhává válik az aszfalt, ruganyosak az izmaid, a következő lépés hosszabbra nyúlik, gyorsabbra, állítod magad. Gyorsabbra. Távolabbra. Üresebbre. És elfelejtem a munkát. Elfelejtem az embereket. Elfelejtem a telefonhívásokat, az üzenőfalam. Elfelejtem a saját nevemet, ahogy futok. Elfelejtem a világot, amíg futok. Amikor futok, elfelejtem, hogy futok.
Aztán majd egyszer meg kell állni, egyszer jön egy kavics, gödör, ugató kutya – bár akkor sem állsz meg feltétlenül, ha kavics áll a cipődbe, ha ügyesen lépsz, nem bicsaklik ki a bokád egy mélyedésben, és a kutya sem feltétlenül veszett. Ha igen, én leszek a második Veszett kutya. A lényeg, hogy jól esett futni, mint mindig, mindig máshogy és más miatt, de használt.