Esztergomban, a Kaleidoszkóp házban találkoztam össze ezzel a kutyával. Fridának hívják. A gazdájával lakik ott. Jó darabig süldögéltünk a napon, közben ez a jószág masírozott körülöttünk, és remélte, hogy megosztjuk vele a portugál konyháról maradt falatokat. Ez a hétvége vigasztaló hatású volt az előzőekhez képest. Most nem tudok más egyebet mondani azon kívül, hogy az evezés és a halászlé még mindig jó dolgok az életben. És hogy mindenkinek meditálnia kéne naponta néhány percet, nekem is.
… és akkor kinézek az ablakon, meglátom ahogy izzó gömbök kúsznak a hegy felé az égbolton, fényes csíkokkal világítva egyes házakra. Komám! – kiáltom, az érintett személy vasvillát szorongatva kukkant ki a cserépkályha mögül. – komám, itt van az apokalipszis! Erre ő: óóóbaszki! – Odarohanunk az ablakhoz, egy űrhajó éppen a ház előtt lebeg, különös lények ereszkednek alá. Kutya, ölj! – Kiáltja komám a már sokat szolgált házőrző pulikeverékének, erre az tüzet okád és tíz körömmel szabdalja a láthatóan ellenséges szándékkal érkező idegeneket. Azok viszont tucatnyian lebegtek alá járművük lüktető fenekéből, s mindnyájan a házat veszik célba! Fittyet hányva a tüzet okádó, marcangoló és hűségesen küzdő háziállatunkra, központosított energianyalábbal kirobbantották a nappali ablakát. A hirtelen széllökés padlóra taszítja komámat no meg engem is, rémüldözve-ájuldozva tekintünk az ablakra, ahol belebeg az egyik különös idegen. Piros látószervéből lila csíkot lő felénk, az utolsó pillanatban beugrunk a dohányzóasztal alá, így a hamutál és fél liter earl grey látja kárát a földönkívüli evolúció csapásának. Te, komám! – Kiáltom komámnak, mire ő: höh?! – Hát érzed ezt a szagot? – Igen, de mi ez? – Azt hiszem, az idegen kipárolgását belélegeztük és most mi is tudunk repülni! – Eme gyermeteg gondolat fut át agyamon, megragadom komám karját, ki egészen nyugodtan tűri amit csinálok, eltekintve attól hogy megállás nélkül káromkodik és a család régóta őrzött antik-könyv archívumának kézbeeső példányait dobálja az idegen felé, aki félszegen hátrál, de minden hátralépést két előrelépés követ! Aztán mint valami Pán Péter-fanatikus, úgy gondolok repülésre és valóban azt veszem észre hogy komámmal már fél kilométernyire lebegünk a falu felett! Te komám! – Ha? – kérdezi ő, miközben vigyorogva tájékozódik a lenti eseményekről: a puli kiharapta az űrhajó egyik pozíció-lokátorát, így a masina éktelen robajjal és forgással belecsapódik a szomszéd trabijába. Komám, azt mondom, menjünk Esztergomba! Nézd, lila villámok! Ha ezek már megszállták a Földet, keressük meg Nagyékat, hátha élnek még! – Jó ötlet!– egyezik bele komám. Száguldva suhanunk, Tahi, Bogdány, Visegrád és Dömös is Földönkívüli megszállás alatt áll, az égbolton szabályos, izzó füstmintázat rajzolódik ki az idegenek járműveitől. Esztergomot földig rombolták, egyetlen élő emberrel sem találkozunk az utcán. Kiabálva mászunk fel a lakótelepi hegyoldalon, közben komám rágyújt egy cigire – remélem a Gombinak* nem lesz semmi baja – mormolja. Nagyék, merre vagytok? – Üvöltözzük kánonban, a lakótelep roncsai között matatva. Aztán mikor tucatjára kiáltom hogy „Nagy kisasszony, jelentkezzen, ha még életben van!„, és ekkor Nagy kisasszony kilép egy fa mögül, sárga virágmintázatos blúzban, melyet igencsak megtépázott a Földönkívüli megszállás, félszegen integet felénk. – Öcsémet elkapták a rohadék idegenek! – kétségbeesett szavai megülepednek a játszótér közepén, a hintából megmaradt csüngő fémlánc szemei is belerezonálnak a testvéri fájdalomba. Aztán Nagy kisasszony felhív minket a házához, melynek nappalijában meglátjuk Nagy urat, akit – ahogy nővére is már mondta – rabul ejtettek az idegenek. Nagy úr egy kád-szerű átlátszó rózsaszín burokban ül és vízipipázik, tátogva kérdezem tőle a zárt kabineten keresztül hogy „ki lehet nyitni?” – Erre vállvonogatva felnevet és azt artikulálja hogy „Mittomén!„…
* Az eb Gombóc névre hallgat
Egyik vasárnap nyertem egy óra sétát Esztergomban. Elindultam a végállomástól egészen a Mária Valériáig, onnan vissza a kis-Dunapartra, aztán át a pöttyösre… A spori még mindig ugyanolyan viharvert volt. A betonkerítésről sem mosták le a fehér feliratot„Kittinek van a legjobb asszonymelle a városban!” Kisétáltam a vasas pályára, leültem a padokra. Eszembe jutottak a nyári négyszázméterek, a véres küzdelmek azért a szaros labdáért, a folyadékhiány, a cigarettafüst, amit Peti árasztott, miután kifáradt a sprintelésektől. Minden fűszál külön időket juttat az ember eszébe, komisz dolog a nosztalgia.
Felmentem a bazilikához is. Meglátogattam a koronázási szobrot is. Végignéztem a Dunán felülről. Az emlékek tonnaszámmal áradtak, még levegőt venni is elfelejtettem. Vegyes volt a felhozatal, főleg, mikor a Csipó felé is elbaktattam. Kíváncsiságból beléptem a kocsmába, egy fiatal hölgy állt a pult mögött, a sarokban emósok cigiztek. – Kérsz valamit? – kérdezte tőlem a pultos lány. Már nyitottam volna válaszra, aztán meggondoltam magam és kiléptem az ajtón.
A bástya szürke és zöld volt, mint mindig. Az áruház pénztárosai is ugyanazok voltak, a buszmegállóban is ugyanúgy 15éves csitrik sikoltozását lehetett hallani. Az épp aktuális felszín mit sem jelentett számomra, minden pillanatban elém úsztak az elfeledettnek hitt jelenetek, a három szerótól a térig, a tértől a Főapát utcáig, a Franka kapujától kezdve a körforgalomnál áthaladva egészen a táti útig, a Csocsaj pékség duzzadó tésztaillatától a Bánomi lakótelepen driftelő hetesbuszig, a Szent Erzsébet park pázsitjától Csurmikáék vendéglőjénél továbbhaladva egészen a városhatár alatti partrészlet buckáihoz és még annál is tovább minden emlék még mindig ott volt, ott állt, biztonságban, elmentve, kiírva, félretéve, lezárva, csendben… Az agyamnak ezen része szerencsére nem kopott azóta szemernyit sem. Némileg nyugtáztam a tényt hogy kiéltem magam, legalábbis mindenhol történt valami váratlan, vagy rendkívüli. És még mennyi minden fog, csak éppen teljesen máshol…