Egyik vasárnap nyertem egy óra sétát Esztergomban. Elindultam a végállomástól egészen a Mária Valériáig, onnan vissza a kis-Dunapartra, aztán át a pöttyösre… A spori még mindig ugyanolyan viharvert volt. A betonkerítésről sem mosták le a fehér feliratot„Kittinek van a legjobb asszonymelle a városban!” Kisétáltam a vasas pályára, leültem a padokra. Eszembe jutottak a nyári négyszázméterek, a véres küzdelmek azért a szaros labdáért, a folyadékhiány, a cigarettafüst, amit Peti árasztott, miután kifáradt a sprintelésektől. Minden fűszál külön időket juttat az ember eszébe, komisz dolog a nosztalgia.
Felmentem a bazilikához is. Meglátogattam a koronázási szobrot is. Végignéztem a Dunán felülről. Az emlékek tonnaszámmal áradtak, még levegőt venni is elfelejtettem. Vegyes volt a felhozatal, főleg, mikor a Csipó felé is elbaktattam. Kíváncsiságból beléptem a kocsmába, egy fiatal hölgy állt a pult mögött, a sarokban emósok cigiztek. – Kérsz valamit? – kérdezte tőlem a pultos lány. Már nyitottam volna válaszra, aztán meggondoltam magam és kiléptem az ajtón.
A bástya szürke és zöld volt, mint mindig. Az áruház pénztárosai is ugyanazok voltak, a buszmegállóban is ugyanúgy 15éves csitrik sikoltozását lehetett hallani. Az épp aktuális felszín mit sem jelentett számomra, minden pillanatban elém úsztak az elfeledettnek hitt jelenetek, a három szerótól a térig, a tértől a Főapát utcáig, a Franka kapujától kezdve a körforgalomnál áthaladva egészen a táti útig, a Csocsaj pékség duzzadó tésztaillatától a Bánomi lakótelepen driftelő hetesbuszig, a Szent Erzsébet park pázsitjától Csurmikáék vendéglőjénél továbbhaladva egészen a városhatár alatti partrészlet buckáihoz és még annál is tovább minden emlék még mindig ott volt, ott állt, biztonságban, elmentve, kiírva, félretéve, lezárva, csendben… Az agyamnak ezen része szerencsére nem kopott azóta szemernyit sem. Némileg nyugtáztam a tényt hogy kiéltem magam, legalábbis mindenhol történt valami váratlan, vagy rendkívüli. És még mennyi minden fog, csak éppen teljesen máshol…