… és akkor kinézek az ablakon, meglátom ahogy izzó gömbök kúsznak a hegy felé az égbolton, fényes csíkokkal világítva egyes házakra. Komám! – kiáltom, az érintett személy vasvillát szorongatva kukkant ki a cserépkályha mögül. – komám, itt van az apokalipszis! Erre ő: óóóbaszki! – Odarohanunk az ablakhoz, egy űrhajó éppen a ház előtt lebeg, különös lények ereszkednek alá. Kutya, ölj! – Kiáltja komám a már sokat szolgált házőrző pulikeverékének, erre az tüzet okád és tíz körömmel szabdalja a láthatóan ellenséges szándékkal érkező idegeneket. Azok viszont tucatnyian lebegtek alá járművük lüktető fenekéből, s mindnyájan a házat veszik célba! Fittyet hányva a tüzet okádó, marcangoló és hűségesen küzdő háziállatunkra, központosított energianyalábbal kirobbantották a nappali ablakát. A hirtelen széllökés padlóra taszítja komámat no meg engem is, rémüldözve-ájuldozva tekintünk az ablakra, ahol belebeg az egyik különös idegen. Piros látószervéből lila csíkot lő felénk, az utolsó pillanatban beugrunk a dohányzóasztal alá, így a hamutál és fél liter earl grey látja kárát a földönkívüli evolúció csapásának. Te, komám! – Kiáltom komámnak, mire ő: höh?! – Hát érzed ezt a szagot? – Igen, de mi ez? – Azt hiszem, az idegen kipárolgását belélegeztük és most mi is tudunk repülni! – Eme gyermeteg gondolat fut át agyamon, megragadom komám karját, ki egészen nyugodtan tűri amit csinálok, eltekintve attól hogy megállás nélkül káromkodik és a család régóta őrzött antik-könyv archívumának kézbeeső példányait dobálja az idegen felé, aki félszegen hátrál, de minden hátralépést két előrelépés követ! Aztán mint valami Pán Péter-fanatikus, úgy gondolok repülésre és valóban azt veszem észre hogy komámmal már fél kilométernyire lebegünk a falu felett! Te komám! – Ha? – kérdezi ő, miközben vigyorogva tájékozódik a lenti eseményekről: a puli kiharapta az űrhajó egyik pozíció-lokátorát, így a masina éktelen robajjal és forgással belecsapódik a szomszéd trabijába. Komám, azt mondom, menjünk Esztergomba! Nézd, lila villámok! Ha ezek már megszállták a Földet, keressük meg Nagyékat, hátha élnek még! – Jó ötlet!– egyezik bele komám. Száguldva suhanunk, Tahi, Bogdány, Visegrád és Dömös is Földönkívüli megszállás alatt áll, az égbolton szabályos, izzó füstmintázat rajzolódik ki az idegenek járműveitől. Esztergomot földig rombolták, egyetlen élő emberrel sem találkozunk az utcán. Kiabálva mászunk fel a lakótelepi hegyoldalon, közben komám rágyújt egy cigire – remélem a Gombinak* nem lesz semmi baja – mormolja. Nagyék, merre vagytok? – Üvöltözzük kánonban, a lakótelep roncsai között matatva. Aztán mikor tucatjára kiáltom hogy „Nagy kisasszony, jelentkezzen, ha még életben van!„, és ekkor Nagy kisasszony kilép egy fa mögül, sárga virágmintázatos blúzban, melyet igencsak megtépázott a Földönkívüli megszállás, félszegen integet felénk. – Öcsémet elkapták a rohadék idegenek! – kétségbeesett szavai megülepednek a játszótér közepén, a hintából megmaradt csüngő fémlánc szemei is belerezonálnak a testvéri fájdalomba. Aztán Nagy kisasszony felhív minket a házához, melynek nappalijában meglátjuk Nagy urat, akit – ahogy nővére is már mondta – rabul ejtettek az idegenek. Nagy úr egy kád-szerű átlátszó rózsaszín burokban ül és vízipipázik, tátogva kérdezem tőle a zárt kabineten keresztül hogy „ki lehet nyitni?” – Erre vállvonogatva felnevet és azt artikulálja hogy „Mittomén!„…
* Az eb Gombóc névre hallgat
