Esztergomban, a Kaleidoszkóp házban találkoztam össze ezzel a kutyával. Fridának hívják. A gazdájával lakik ott. Jó darabig süldögéltünk a napon, közben ez a jószág masírozott körülöttünk, és remélte, hogy megosztjuk vele a portugál konyháról maradt falatokat. Ez a hétvége vigasztaló hatású volt az előzőekhez képest. Most nem tudok más egyebet mondani azon kívül, hogy az evezés és a halászlé még mindig jó dolgok az életben. És hogy mindenkinek meditálnia kéne naponta néhány percet, nekem is.
Az előző hét olyan kis semmilyen volt, néha kicsit vidám, néha kicsit szomorú, a halászlé lett az egyetlen maradandó emlék. Meg a piros zokni, no comment 🙂
Ugyanis megkötöttem életem legjobb bizniszét: a nagymamám gépe elromlott, és felajánlottam neki hogy megjavítom egy finom halászléért cserébe. Péntek este nagy eső volt. Bementem az irodába, de a nagy hadonászásban elhajlítottam az esernyőmet. Aztán találtam a rossmanban egy ezresért olyan esernyőt, ami olyan hosszú nyelű, kanyarral a végén. Ezt ugyan nem lehet kabátzseb-kompatibilis méretűre összecsomagolni, de legalább nem fordítja ki a szél, és jól megy a pál utcai fiúk hangulatú szövetkabátomhoz.
A lényeg nem maradt ki: abból a pompás halászléből szombaton 6 tánnyérral benyomtam, és még vittem magammal egy tejfölös dobozt, ami szintén színültig tele volt halászlével. Hogy mennyire isteni volt! Annyi cérnametélttel, hogy felülről inkább egy vörös cérnamezőnek tűnt a tányérom tartalma. Na meg felturbózva egy kis erős paprikával. Ez a halászlé minden szempontból felülírta, kárpótolta, eltörölte az egész hetet, noha én nem az az ember vagyok aki „még egy halászlének is tud örülni”. Egyszerűen csak tényleg fantasztikus volt, na.
Az edző újfajta edzést tartott pénteken. Zseniális abban, ahogy az elvégzendő gyakorlatodat ártatlan arccal kimondja. Mint ha az arcával azt akarná kifejezni, hogy „pajtás, sajnálom, de ha akarod hívom a mentőket”. De nem kegyetlen, tud nevetni és nevettetni. Végül is csak négy gyakorlatot kellett végeznünk, de százasával. A hétvége abból állt, hogy a saját izomlázamon röhögve próbáltam megküzdeni azzal a kevés lépcsővel, ami a lakásig elvezet. Most hétfő van, és még mindig kicsit robotzsarusan megy a lépés, no nem mint ha puhánynak érezném magam, egyszerűen csak ilyen ez a bell. Az edző nagyon érti a dolgát, október óta járunk, és hétről hétre érzem magamon a fejlődést. Nem ez a lényeg? De.
Ma reggel láttam, hogy a La Grande Bellezza megkapta a külföldi filmért járó Oscart. És ha azt mondom hogy rohadtul megérdemli, még azzal is keveset mondok. Meg kéne néznem harmadszorra is, de kivárom a megfelelő alkalmat. Ezt nem lehet csak úgy befalni, két és fél óra, le kell ülni hozzá. Egyébként ha már filmről írok, írok egy kicsit zenéről is, konkértan a Thievery Corporation-ról, akiknek megjelent egy vadonatúj friss és ropogós lemeze „saudade” címen, de sajnos a korábbi kiadásokhoz képest monotonnak tűnik. Ettől függetlenül kellemes hallgatni való.
Nagymamám küldött valami femina.hu linket egy olyan cikkhez, ami szerint amit ma csinálsz az többmilliószorosan fog… visszajönni. Vagy nem tudom. Tehát ha ma hasmenésed volt akkor sokat fogsz szarni életed hátralevő részében? Vagy sokat fogsz betegeskedni? Vagy WC-pucolóként fogsz nyugdíjba vonulni? Nem tudom, azt hiszem, nem szabad ezt annyira túlpörgetni. De ha ma délután felvettünk 5 tesztvideót és este egy ismerősöm meghívott vacsorára… akkor mi lehet a konklúzió? Ja, és kevés zsírosat ettem, valamint elfelejtettem felporszívózni. Egy millió porcica vár még rám, karcsú alkatú öregemberként végzem, aki több milliónyi videót tudhat a háta mögött. Ez annyira nem is tűnik vészesnek. Viszont ma még nem néztem filmet, úgyhogy rohanok keresni valamit.
Aznap, mikor végre be sikerült fejeznem az „Univerzum Lüktetése”-t, még otthon sem akartak békény hagyni a Muse arcok. Éjfél körül egyedül voltam, épp készültem lefeküdni és bekapcsoltam a TV-t. Céltalanul lépkedtem a csatornák között, úgy téve, mint ha mindig is tudtam volna, hogy kell TV-t nézni (hát így!). Aztán az MTV-n Muse koncertet sugároztak, 2010-es Glastonbury felvétel volt. Az elmúlt napokban betegségig hallgattam a Plug In Baby, Map Of The Problematiqe, New Born és hasonló számokat, de azért belenéztem ebbe a produkcióba, a harmadik szám után csak azért kapcsoltam le a tévét, mert tudtam hogy másnap még bőven dolgozni kell. Nem tudom, néha fohászkodom, aztán furcsa dolgok történnek. Egyik nap arra gondoltam, bárcsak lenne végre forgalom ebben a nagy pangásban, jó lenne végre megkapni a fizetést. Aztán Pénteken csináltunk egy közel nyolcszázezres forgalmat, eladtunk vagy három házimozi rendszert, és ez szombaton is folytatódott. Nem is csodálkoztam, mikor azon kaptam magam, hogy már hétvégi estémet töltöm, Leányfalun a Gyros-teraszon ülünk Előddel és Enguccal és dumálunk. Ja, amúgy előtte elvittem húgaimat moziba, ilyen se volt még, de hát néha nem árt csinálni közös programot, elvégre a testvéreim, gondoltam én. Szóval elhívtam a két nagyobbik húgomat megnézni ezt a szörnyedvényes Hófehér és a Vadász c. filmet. Bella kikészített, szegény nagyon nem való Twilight-on kívüli filmekbe, bár ha engem kérdeztek, egyáltalán Twilight filmre se volt szükség. Mindazonáltal a film már-már paródiaszerű momentumain jót röhögtek húgaim, érezni lehetett, hogy a forgatókönyvíró komolyan romantikus jelenetre törekedett, de csak annyit ért el, hogy egy nő mögöttünk elsírta magát, én felvontam a szemöldököm, a húgaim meg vidáman összesúgtak.
De térjünk vissza Leányfalura. Hajnali háromig iszogattunk, beszélgettünk és zenét hallgattunk. Közben kérdeztek, milyen Fannival élni, mondtam hogy jó, utána majd’ egy órát beszéltem Fannival. Aztán iszogattunk tovább, ittam valami finomat de a nevét már elfelejtettem. Nagyjából háromórányi alvás után pedig félig kába állapotban lebattyogtam a strandhoz és vettem egy menüt de nem volt hozzá étvágyam úgyhogy a levest megettem, a rántott hús rizzsel kibírta Dorogig. Aztán Esztergomban találkoztam egy sráccal, aki még régen bottyános osztálytársam volt. Sose voltunk túl jóban, de az idő mindent megszépít alapon most mégis leálltunk beszélgetni. Nem egy Satriani, de azért elég jól játszik, elmondása szerint ő inkább „fílingből” szeret gitározni, ami 10 éves távlatban azért egész jónak mondható. Múltkor láttam is őt fb-n, de a videóit sehol se találom, ezért nem tudok ide betűzni. Elmondása szerint ebben az országban nincs jövője a zenészeknek, szerencse vagy tömérdek pénz nélkül baszhatod. Én erre azért rácáfolnék, szerintem kemény munkával bárki lehet világhírű is akár, inkább nem állok neki példákat sorolni. Meg persze akkor felmerül a kérdés, hogy „és vajon a Kifogás mi a tetűért topog egy helyben már évek óta ?!” mert egy külső szemlélő nem nagyon látja az alapvető változásokat. Szóval… igen az idő is fontos tényező. Hogy a rendelkezésre álló időt mivel akarjuk eltölteni.
Nagymamámnak találtam két békát, egészen véletlenül. Azt azért tudni illik, hogy nagymamám rajong a békákért. Tele van a lakása velük, vannak esernyőt szorongató békái, vannak szerencsét hozó, maya-stílusú békái, de még szemüveges békái is. Plüss, fa, kő, porcelán, amit csak akarsz, talán üvegbékája nincsen. Dorogon az ajándékboltban, mikor törülközőket és képkeretet vásároltunk, fizetéskor vettem észre a lábát lógató béka párat, virágot tartottak a kezükben. A fiú béka szemüveges volt, a lány béka csak simán mosolygott nagy kerek szemekkel, nem is vártam tovább, lecsaptam rájuk. Így lett meg a születésnapi ajándék. A Muse-könyv végén járok, hatott rám, mert ma délután újabb dalszöveget írtam és reggel ahelyett, hogy aludnék a vonaton, zenét hallgatok. Holnapután pedig Leányfalun töltöm az estét, Fanni otthon marad, mert egész héten éjszakázik, pihenni akar, meg nincs kedve jönni. Előd felhívta Engucot és Gabeszt is, ez akkora nagy este lesz, hogy dokumentálni kéne kamerával – talán azt is kéne vinnem?!
Mondanám, hogy alig történt valami mostanában, holott azért vannak események. Egyrészt nagyon idegesítőket szoktam álmodni… jó na, tényleg valódi történések vannak! Krisztián kiment Horvátországba, változatlanul ontom a cikkeket, viszont reggelenként újra negyed 10-re lépek be a boltba. Általában a kollégáim 9: 50-kor esnek be az ajtón, rázzák a rácsot, mert képtelenek beköszönni hogy „Helló”, inkább rázzák azt a […] rácsot, mint valami állatok, türelmetlenül toporogva. Persze nincs bajom a kollégáimmal. Azzal van bajom, hogy minden nap ezt teszik, ez történik. Azt hittem, hétfőtől állandóra szemüveges leszek, de nem így történt. No azért nem javult meg a látásom egykettőre, csak hát sajna késik a szemüveg. Vidéken ráérősem az emberek, nemde? Pesten egy óra, kisvárosban több mint egy hét, míg szemüveged lesz. Mnidegy, adig hunoyrogva nézem a mnotiort és remléem, hogy nem ejjtek hejesírási hibákat.
Ausztrál Tom újabb videót töltött fel. Ezt csak annak mondom, aki… aki valaha megnézte a videóit. Nem nagy ügy, csak bejelenti, hogy még él és továbbra is szereti Modzsorószágot. Jópofa srác, ő is be van rendesen havazva. Úgy volt, hogy szombaton elmegyünk megnézni a Hófehér és a vadász c. filmet, de húgaim nem tudnak eljönni, így (újra) le lett fújva a program. Sebaj, este majd irány Leányfalu és vasárnap talán próbálni is tudunk! A múltkori próba elég viccesen alakult. Odafelé felhívtam Macát, de már a buszon ültünk, és nem vette fel. Zsolti meg Lampit hívta, de kiderült, hogy másodhegedűsünk épp Pesten tartózkodik. Feri meg alapból nem ért rá, mert dolgozott. Jól néztünk ki így! Aztán mikor leszálltunk Sárisápon (az utolsó pillanatban derítettük ki hogy jé, ez tényleg az a falu, legalábbis elméletileg), próbáltunk eljutni Macáék házához, na az se volt semmi. A Macza rezidencia nagyjából a település sarkára esik, a központból sétálva kb. 10-15 perc alatt megközelíthető. Mi úgy döntöttünk, teszünk egy ravasz levágót, „át a kertek alatt”, de rossz döntést hoztunk, mert 25 percre nőtt a gyalogtúra. Ahogy a tűző napon vánszorogva, lószarkupacokat kerülgetve vánszorogtunk a szántóföld vagy tudomisén milyen veteményeseken keresztül, akár klipet is készíthettünk volna, Zsolti, ahogy battyog hátán a gitárral, én meg a fekete zsák-táskámmal. Szandálban. Közben derékig érő csalán. És mikor odaértünk a házhoz, kiderült, hogy Maca nincs is otthon, a telefonját se vitte magával. Aztán bejutottunk valahogy a stúdióba, ott Kata (Maca tizenkét éves húga, aki szeret visszafeleselni és minden hangszerrel, úgy bánik, mint a játék babákkal) belekezdett egy igen puritán és agyilag megterhelő dobszólóba, hát udvariasan megkértük, hagyja abba. Akkor valahonnan elővarázsolt egy furulyát és azon kezdett játszani. Aztán levett a szekrényről egy ősrégi tangóharmonikát /kicsit rozoga!/, mikor már úgy tűnt, határozottan játszani fog rajta, egy valóban határozott mozdulattal kettéhúzta a harmonikát, az meg konkrétan kettévált. Röhögve tuszkoltam vissza a szekrény tetejére a megerőszakolt hangszert, próbálva visszaalakítani eredeti pozíciójába. Aztán jött a Maca, úgy fél óra késéssel, és zenéltünk is egy kicsit.
Ott és akkor épp semmit nem haladtunk előre. Az a próba csak arra volt jó, hogy rájöjjek, ez az egy hónap kihagyás eléggé legyengítette a hangszálaimat, ezért újfent gyakorolnom kel. Viszont olyan szempontból jó volt, hogy felélénkítsem a bandához fűződő gondolataimat. És haladnunk kell. A Muse nagyon inspirált, rengeteg dalszöveg ötlet fortyog az agyamban. Augusztus 18-ikán pedig elméletileg fel kéne lépnünk Sárisápon, ami azért lesz különös, mert elméletben akkor mennénk le a Balatonra. Hát meglátjuk!