Ha lehetek őszinte, egy fő célom van jelenleg az életben. És ez mindig megfogalmazódik bennem más és más aspektusban, ahányszor valakivel egyedi dolgokról kezdünk beszélgetni. Gondolok itt mindenre, tárgyra, meglátásra, filozófiára, ami a szokványostól eltérő állásponton alapul. Vannak egyedi bútorok, hangfalak, gitárok, autók, éttermek, és még sorolhatnám, ami közös bennük, hogy mást akartak produkálni, az átlagtól különbözőt. Visszatérve az én nagy célomra, arra vágyom, hogy egy olyan filmet rendezzek, amilyet még senki sem látott. Ami úgy ahogy van, önálló és egyedi. Na de hogy eredeti lesz-e? Az eredetiség és egyediség jelentése nem pontosan ugyanaz, de van köztük rokonság. Eredetit kitalálni ma nehezebb, mint pusztán egyedit, mert az egyedi lehet már meglévő megoldások kombinációja is, míg az eredeti pont azért eredeti, mert első valamiben, korábban nem volt elődje. De azt gondolom, minél egyedibb lesz ez a film, annál eredetibbé is válik majd. Hogy miről szólna? Milyen műfaja lenne? Ezek mind elhanyagolható tényezők. Csak egy cél vezérel. Hogy a néző olyan érzelmi dózist kapjon és olyan vizuális élményben részesüljön, ami számára a „film” fogalmát új síkra helyezi. Tudom, furcsa cél. De mint sokan mások előttem, akik egyedit akartak létrehozni, én is azt gondolom, hogy mindenből ki lehet többet hozni. Akár filmszalagra, akár egy darab papírra akar varázsolni valamit az ember. Ez a szokásosnál sokkal több időt, pénzt és energiát igényel, de ezek a dolgok maradnak fenn napjaink örvénylő cyber-toalettjének peremén, és kerülnek megmentésre az utókornak.
Címke: film
Whiplash – tényleg jó film?
A whiplash címmel először akkor találkoztam, amikor az idei Oscar díjátadó előzetesét néztem. A jelöltek között több kategóriában is szerepelt, gondoltam, majd egyszer megnézem. Aztán egy reggel láttam, hogy e-mailem jött az egyik Londonban élő ismerősömtől, aki azelőtt sosem ajánlott filmet… Most pedig azt írta, hogy ezt látni kell. Szóval otthon kényelmesen befészkeltem magam a TV elé, és végignéztem… Nagyon válogatós lettem filmügyekben, nyilván velem együtt sokan mások is. Elmondom, hogy egy film nekem mikor „jön át”: ha elfeledkezem magamról teljesen, és az égvilágon semmire nem gondolok azon kívül, amit látok. Most ez megtörtént. Az odafigyeléssel felfűzött snittek, a precíz kamerabeállítás és a képkockák közt lappangó feszültség még akkor is érzékelhető, amikor a karakterek meg sem szólalnak. A sztori amerikai jellegű, ugyanakkor erős, helyenként döbbenetes, de leginkább kifejező. Mindegyik szekvencia ugyanazt az üzenetet hordozza magában, csak mindig más akadály gördül a főhős elé. És persze maga a színész, amit művel, az mindvégig hiteles és hihető. A zenetanár pedig egy igazi mocskos disznó, ergo ő is remek színészi munkát mutatott fel. A cselekményről nem szeretnék mondani semmit, mindenki a saját ízlése alapján ítélje meg, amit lát. Szerintem a Whiplash egy nagyszerűen írt és rendezett film ami hiába árul el viszonylag keveset a szereplőiről, mégis működik és él. Nem egy világmegváltó produkció, csupán mozaikja annak, ami az igazán jó amerikai filmeket jellemzi. Jó hangrendszerrel érdemes megnézni! Van tanulság, betekintést nyerhetsz egy elfogult, bezárt világra, remek minőségű zenét hallgathatsz, és röviden ennyi. Remek befejezéssel!
A lápvidék harcosai
Magamtól nem állok neki ’80-as évekbeli filmeket nézni, hacsak valaki nem tesz erős javaslatot valami régi mestermunkára. Ezúttal egy könyvben láttam meg ezt a címet, egy könyvben, amit a szüleim adtak ajándékba. Érdekes olvasmány egy operatőr tollából, aki abszolút szakmai megközelítésből ad rátekintést a saját munkáira. Andrew Laszlo (igen, magyar származású) operatőri tevékenysége erős, hatásos bélyeget nyom a Lápvidék Harcosaira, különösen így, hogy elolvastam előtte a háttérmunkálatokat. A naturalista színhasználat, az alulexponált képek és az alacsony kontraszt mind szerepet játszanak a mocsár kietlen, hűvös világának visszaadásában. Így viszont, hogy folyton a képalkotást figyeltem, a történet a háttérbe szorult kb. a film kétharmadáig, tehát mire már a csapat felét legyilkolták (nem lövök le ezzel poént, hiszen thrillerről beszélünk katona szereplőkkel), csak addigra kezdtem felhagyni a filmes stíröléssel, és átadni magam a történetnek. A lápvidék harcosai egy olyan film, amelyben az első percekben majd elalszol, a végére viszont meg se bírsz moccanni a feszültségtől, egyedül az utolsó snitt enged levegőhöz jutni.
Értékelés: 7/10
Péntek esti film: End Of Watch
A kézikamerás filmek reneszánszát éljük, mondhatnám, de nem lenne igazam, mert időnként így is, úgyis jönnek lötyögős képű, valósághű, „olyan mint ha kézikamerával lett volna felvéve” – jellegű filmek. A horrortól a drámán keresztül az akcióig szinte minden műfajban láttunk már ilyet, és volt ami bejött, volt ami nem, de én személy szerint olyat még nem láttam, ami két rendőrről szól volna. Brian és Z LA utcáin sertepertélnek nagy serényen, szétlövik a ganxtákat, lebuktatják a kokósokat, miegymás, egyszóval a legdurvább események sodrásában láthatjuk őket. Túlzás nélkül, egy-két ponton hangosan káromkodtam a filmen. A jó film mércéjét nehéz megfogalmazni, de szerintem ez az End Of Watch ha nem is kiváló, mindenképpen nagyon, nagyon jónak számít a maga kategóriájában. Az izgalmakat nem folyamatos tűzharcokkal és autós üldözésekkel töltik ki, hanem life-like patthelyzetekkel, és ettől ez a film egy pillanatra se lesz unalmas, ráadásul a karaktereket jól eltalálták, a kép is egész jó – ahhoz képest, hogy „kézikamerával” vették fel. A hang pedig kifogástalan, persze ezt 2013-ban elvárhatjuk, vagy nem? Ajánlom azoknak, akik szeretnének nézni egy nem annyira hálivúdi, te mégis echte hálivúdi akciófilmet nézni, és megtudni, hogy milyen szar a rendőrök munkája.
Értékelés: 7,5/10
Eső után új esernyő
Az előző hét olyan kis semmilyen volt, néha kicsit vidám, néha kicsit szomorú, a halászlé lett az egyetlen maradandó emlék. Meg a piros zokni, no comment 🙂
Ugyanis megkötöttem életem legjobb bizniszét: a nagymamám gépe elromlott, és felajánlottam neki hogy megjavítom egy finom halászléért cserébe. Péntek este nagy eső volt. Bementem az irodába, de a nagy hadonászásban elhajlítottam az esernyőmet. Aztán találtam a rossmanban egy ezresért olyan esernyőt, ami olyan hosszú nyelű, kanyarral a végén. Ezt ugyan nem lehet kabátzseb-kompatibilis méretűre összecsomagolni, de legalább nem fordítja ki a szél, és jól megy a pál utcai fiúk hangulatú szövetkabátomhoz.
A lényeg nem maradt ki: abból a pompás halászléből szombaton 6 tánnyérral benyomtam, és még vittem magammal egy tejfölös dobozt, ami szintén színültig tele volt halászlével. Hogy mennyire isteni volt! Annyi cérnametélttel, hogy felülről inkább egy vörös cérnamezőnek tűnt a tányérom tartalma. Na meg felturbózva egy kis erős paprikával. Ez a halászlé minden szempontból felülírta, kárpótolta, eltörölte az egész hetet, noha én nem az az ember vagyok aki „még egy halászlének is tud örülni”. Egyszerűen csak tényleg fantasztikus volt, na.
Az edző újfajta edzést tartott pénteken. Zseniális abban, ahogy az elvégzendő gyakorlatodat ártatlan arccal kimondja. Mint ha az arcával azt akarná kifejezni, hogy „pajtás, sajnálom, de ha akarod hívom a mentőket”. De nem kegyetlen, tud nevetni és nevettetni. Végül is csak négy gyakorlatot kellett végeznünk, de százasával. A hétvége abból állt, hogy a saját izomlázamon röhögve próbáltam megküzdeni azzal a kevés lépcsővel, ami a lakásig elvezet. Most hétfő van, és még mindig kicsit robotzsarusan megy a lépés, no nem mint ha puhánynak érezném magam, egyszerűen csak ilyen ez a bell. Az edző nagyon érti a dolgát, október óta járunk, és hétről hétre érzem magamon a fejlődést. Nem ez a lényeg? De.
Ma reggel láttam, hogy a La Grande Bellezza megkapta a külföldi filmért járó Oscart. És ha azt mondom hogy rohadtul megérdemli, még azzal is keveset mondok. Meg kéne néznem harmadszorra is, de kivárom a megfelelő alkalmat. Ezt nem lehet csak úgy befalni, két és fél óra, le kell ülni hozzá. Egyébként ha már filmről írok, írok egy kicsit zenéről is, konkértan a Thievery Corporation-ról, akiknek megjelent egy vadonatúj friss és ropogós lemeze „saudade” címen, de sajnos a korábbi kiadásokhoz képest monotonnak tűnik. Ettől függetlenül kellemes hallgatni való.
La Grande Bellezza
Ragyogás
Acélember vélemény
Száz százalékot adnék erre a filmre. Ha gyerek lennék. De mivel ovis korom óta, amikor is az első Cristopher Reeve-féle Supermant láttam, felnőttem. És most lehengerel az a zseniálisan megkomponált látványvilág, amire Holywood képes. Mégsem vagyok teljesen elégedett, néhány hogy úgy mondjam, baki miatt. Ettől függetlenül az Acélember (vagy nem tudom mi a magyar cím…) kötelező film mindenkinek, akinek az „eredeti” film már alapból tetszett. Ez nagyjából húszmilliószor pörgősebb, látványosabb, a történet helyenként picit defektes de hát istenem, ez egy mese! Hőstörténet földönkívüli félistenekről, onnan kezdve meg nem teljesen mindegy? A Kal-El-t alakító színész nem rossz, végülis elmegy, Louis Lane helyére igazán berakhattak volna valami érettebb, jobban mondva életrevalóbb nőszemélyt, mint ezt a nagy kékszemű vörös lányt aki folyton csodálkozik és mosolyog felváltva, az idegesítő nézése meg közben nem változik. De hát ez mese, nem pornófilm (ettől függetlenül sok jobb színésznő létezik).
Értékelés: 7/10
Hajsza a Győzelemért (Rush) – vélemény
Sose érdekelt a Formula 1. Egyáltalán nem. Ha az ment a TV-ben, hogy F1 autók versenyeztek, azonnal továbbkapcsoltam, vagy inkább visszamentem gépezni. Alapból sportcsatornákat és sporthíreket sem szoktam figyelni. Aztán most jött ez a Rush. A fickó, aki Niki Laudát alakítja, Daniel Brühl, nos ő nagyban hozzájárult a film hitelességéhez. Elsőre azt gondolnánk, hogy egy olyan fiatal srác, akinek az arcszerzete Jake Gyllenhaal és Stifler keresztezése, nem tud eljátszani egy világbajnok versenyautó pilótát… de mégis sikerült neki. Segített belemeríteni engem, mint nézőt, az akkori világba, az akkori életbe. Persze Chris Hemsworth is egész jó alakítást nyújtott, legalábbis teljesen el tudtam felejteni, hogy ugyanez az ember játszik a kissé gyerekes Thor szuperhősfilmekben. A lényeg: ezt a filmet látni kell. Lehetőleg moziban, ne otthon a TV-ben, reklámokkal megszakítva. Ezt a filmet végig kell nézni anélkül, hogy bárki vagy bármi megzavarna. Végre hosszú ideje egy olyan munka, amin tudtam izgulni, amiben volt számomra meglepetés (lőjetek le, de nem tudtam, hogy Laudának balesete volt), és az egésznek egyáltalán van egy rejtett gondolatmenete. Ott lappang végig az egész filmnek a mondanivalója, de senki nem mondja ki közben. A célok, a versengés, a határozottság, a fegyelem, aztán a csalódás, a pánik, a magány és a halálfélelem leküzdése… ezek mind ott terjengenek a képkockák között. A két főszereplő közül a mérleg egyértelműen Brühl karaktere felé billen, mert itt ő úgymond a jófiú, de igazából ezt a sztorit nem a szereplőkre bontva kell élvezni, hanem összességében, az egész figyelembe vételével. A képi világ remekül imitálja a korai, 70-es évekbeli színeket. A film elején azon tűnődtem, hogy vajon digitálisan, vagy analóg szalagra vették fel? Látni néha szemcséket, a színek gyakran hibásak, nem olyan tökéletesek, mint a mai munkákban. És mikor berobban az F1 autók fülsüketítő motorja, az zseniális. Figyelemmel komponálták meg, és sikerült engem, az örökké elégedetlen nézőt végre kicsit a székhez szögezniük.