Újabb gyöngyszem, amely bizonyítja, hogy a közelmúltban is készültek jó filmek, amelyeket a filozofáló hajlamú, művelt nézők, ínyencfalatra vágyó moziőrültek, vagy egyáltalán nyitott gondolkodásúak ugyanúgy élvezhetnek, mint a romantikus cselekményre áhítozó, elvárás nélküli hölgyek, vagy akik szimplán szépérzékkel nézik egy mozgókép snittjeit.
A Senki többet cselekménye a világ legdrágább aukcióinak, legmagasabb értékű antik tárgyainak szférájában játszódik, melynek közepén főszereplőnek áll be Virgil Oldman, az öregedő, ugyanakkor zseniális műértő és különc értékbecslő szakember. Oldman-t egy ifjú örökösnő, Claire Ibbetson bérli fel, hogy hagyatékként rázúdult szülői kastélyát felbecsülje és annak gigantikus tárgyhalmazát aukcióba bocsássa. Valamilyen oknál fogva Claire sosem jelenik meg személyesen. Oldman egyik ismerőse, Robert segít a Claire hagyatékában talált mechanikus alkatrészek összeszerelésében, miközben tanácsokkal látja el hősönket, hogy miként barátkozhatna össze a lánnyal. Oldman másik barátja, Billy Whistler pedig abban nyújt kezet, hogy folyamatosan gyarapodó, mester festményekből álló gyűjteménye gyarapodjon.
Már csak a műtárgyak megjelenése ad egy kis egzotikumot a képsoroknak, melyek összessége egyes kritikusokban közönyt indít, bebeszélt üzenetet sejtet, másfelől a Filmtetten publikált ajánlóban szépen megfogalmazott, több ponton is dícsérő szavakat zsebelhet be. Engem végig lekötött, a beállításokat szépnek találtam és a színészi játék sem múlta alul várakozásaimat, sőt. A Cinematrix cikk írójával ellenétben én valamennyi szereplőt értékesnek mondanám, minden alkotóeleme segít e filmnek, hogy nézője kicsit átverve tévelyeghessen a film konfliktusa és megoldása felé, épp olyan bizonytalanul, mint amilyenné Oldman is válik végül. Erősen ajánlom e film megtekintését, szerintem másodszor is meg fogom nézni.
Keanu Reeves nem olyan rossz színész, bizonyos filmek (Constantine, 
Mire ez az év a végéhez ért, kifacsarodtam érzelmileg, és miközben minden gondolatom a feje tetejére állt, bizonyos szempontok lehullottak a tudatomról, hogy helyettük újabb, összetettebb felfogás tapadjon fel egóm facsarodó falaira. Most, hogy elérkezett a Karácsony, már újra készen van az éber, tudatosan cselekvő énem. Mégis, sokszor érzem magamon, hogy tele vagyok nyugtalansággal, kishitűséggel és kétségekkel, nem tudtam még tisztán látni, az éber és nyugodt állapot fenntartásához találnom kellett volna valamit. Keresés közben a Vicky Cristina Barcelona DVD-re bukkantam rá, ami három hete zsír originált állapotban porosodott a polcomon, aztán ezen az estén úgy döntöttem, hogy kibontom és megnézem. A film felébresztette saját, friss élményeimet, és a sztoritól elkanyarodtam a saját irányom felé. Woody Allen filmet nem érdemes úgy nézni, hogy beleéled magad a szereplők helyzetébe, mert csak egy gagyi, szappanoperánál alig jobb szituációban találod magad. Egészen más lesz a helyzet, hogyha a karakterek cselekményeit a saját tapasztalataiddal vegyíted, hogy ha valamelyikük életéhez megpróbálod a tiédet hasonlítani. Onnantól kezdve elkezd beszélgetni veled a film. Ahhoz, hogy az olvasó értse, amit írok, kell,, hogy rendelkezzen bizonyos felfogással a párkapcsolatok, a szerelem, a szeretet és az érzelmi függőség témájában. Ha ezek megvannak, akkor már lehet ismerkedni a filmmel is. A felszínesség függönye sokak számára nézhetetlen filmmé fogja tenni a Vicky Cristina Barcelona-t, pedig nem kell hozzá érzelmi gurunak lenni, hogy átvegyük a történet tűnődéssel felhígított üzenetét, de kell, hogy tapasztaljunk dolgokat. Talán Cristina is pont ezt próbálja megkísérelni a filmben, folyamatosan tapasztalni és kipróbálni az újat.
Hát milyen lehetne? A filmről jól lemaradtam mikor vetítették, emlékszem, minden ismerősöm látta már engem meg a kollégámat kivéve, mert hogy mindketten súlyos munkamániásak vagyunk. Na de, a lényeg: Luc Besson stílusa valahogy hat rám, meg pár millió emberre rajtam kívül. 2014-ben is lehet rendezni valami egyedit? Lehet, ha megvannak hozzá az embereid. Ha megvan Luc Besson, a francia gazfickó, aki a Léon a profi, az Ötödik elem, a Nikita és az 
Juliette Binoche kétségtelenül a francia színésznők élvonalába tartozik, aminek köszönhetően nem kellett fejet vakarnunk, hogy elhiggyük a karakter hitelességét. Érdekes film, sok érzelmi töltettel. Sylvie Testud első rendezésében beúszik néhány, más filmekből már ismert motívum, mégis a cselekmény kibontakozása egyedi módon történik, miközben a néző fejében a kérdések mellett empátia alakul ki a főhős iránt. Nem tudom, hogy ki írta rá a DVD borítójára, hogy ez egy vígjáték, miközben egyáltalán nem az. Persze mindez mit sem változtat a film színvonalán. Azt hiszem, most már állandósíthatjuk a tényt, hogy minden 2010 után leforgatott francia film képvilága szenzációs minőségű, precízen állított fókuszálások és finom kameramozgás teszik nézhetőbbé a Valaki más életét. A történet közepén kialakult bennem egy aggódó érzés, ami végül leapadt, ahogy közeledtünk a megoldás felé. A forgatókönyben egyedül azt furcsállottam, hogy a cselekmény csak úgy helyreáll, a konfliktus látszólagos könnyedséggel oldódik meg, ami elsőre kicsit furcsának tűnt, második megnézés után pont, hogy jobbnak tűnt, mintha csak úgy mondjuk váratlan pozitív hullám csapott volna fel a néző elé. Elgondolkodtató munka, aminek a története nem teljesen egyedi, a hangulatvilága viszont az, felépített karakterekkel. Biztos vagyok benne, hogy lesznek emberek, akik valamilyen formában magukra találnak a Valaki más élete nézése közben.