Miután már mindegyik Rocky-t megnéztem és az 5. kivételével bármelyiket hajlandó lennék többször is megnézni újra, kíváncsian vártam a 7. részként titulálható, látszólag spin-offnak tűnő Creed-et. Az, hogy egy mellékszereplő utólagosan felbukkanó gyerkőce köré írnak forgatókönyvet, kicsit rizikós ügy. Ráadásul hat rész után nehéz újat felmutatni. Nem tudom, hogy miért de kicsit olyan érzésem volt (jóllehet, én szégyenszemre még nem láttam az új Csillagok Háborúja epizódot), mintha épp a legújabb Star Warst kellene az elődökhöz hasonlítanom. Végül is a Creed is ugyanarról szól, mint az előző hat epizód, csak kicsit másabb közegben, és az öreg Stallone karakterét inkább a fókusztartomány szélére terelik. Ettől függetlenül voltak a filmben okos húzások és jól megírt jelenetek, mivel maga a téma alapvetően jónak számít, és negyven évvel ezelőtt jó karaktert írt magára Stallone. Ugyanazt a karaktert és ugyanazt az atmoszférát bármennyi filmre le lehetne bontani, ami egy lelkes boxoló köré épül. Stallone, mint a mentor, gyakorlatilag saját egykori mentorának hasonmásává válik, és az ifjú Creed is épp úgy apja nyomába lép, helyenként már-már kínosan egyértelmű utalásokat gördít elénk a film. Mindettől függetlenül a filmet nehéz megvetni inspiráló és pozitív hangulatvilága ellenére, és miközben kicsit drámai próbál lenni, több tényezővel is felhívja a figyelmünket az élet múlandóságára, illetve nekem kicsit az is lejött, hogy a célokat nem szabad veszni hagyni, meg kell küzdeni értük. Ezért alapvetően tetszett, jóllehet, a régebbi részekkel ezt nem nézném meg másodszor, de talán csak én öregszem 🙂
Ha értékelni kéne: 7/10
Keanu Reeves nem olyan rossz színész, bizonyos filmek (Constantine, 
Mire ez az év a végéhez ért, kifacsarodtam érzelmileg, és miközben minden gondolatom a feje tetejére állt, bizonyos szempontok lehullottak a tudatomról, hogy helyettük újabb, összetettebb felfogás tapadjon fel egóm facsarodó falaira. Most, hogy elérkezett a Karácsony, már újra készen van az éber, tudatosan cselekvő énem. Mégis, sokszor érzem magamon, hogy tele vagyok nyugtalansággal, kishitűséggel és kétségekkel, nem tudtam még tisztán látni, az éber és nyugodt állapot fenntartásához találnom kellett volna valamit. Keresés közben a Vicky Cristina Barcelona DVD-re bukkantam rá, ami három hete zsír originált állapotban porosodott a polcomon, aztán ezen az estén úgy döntöttem, hogy kibontom és megnézem. A film felébresztette saját, friss élményeimet, és a sztoritól elkanyarodtam a saját irányom felé. Woody Allen filmet nem érdemes úgy nézni, hogy beleéled magad a szereplők helyzetébe, mert csak egy gagyi, szappanoperánál alig jobb szituációban találod magad. Egészen más lesz a helyzet, hogyha a karakterek cselekményeit a saját tapasztalataiddal vegyíted, hogy ha valamelyikük életéhez megpróbálod a tiédet hasonlítani. Onnantól kezdve elkezd beszélgetni veled a film. Ahhoz, hogy az olvasó értse, amit írok, kell,, hogy rendelkezzen bizonyos felfogással a párkapcsolatok, a szerelem, a szeretet és az érzelmi függőség témájában. Ha ezek megvannak, akkor már lehet ismerkedni a filmmel is. A felszínesség függönye sokak számára nézhetetlen filmmé fogja tenni a Vicky Cristina Barcelona-t, pedig nem kell hozzá érzelmi gurunak lenni, hogy átvegyük a történet tűnődéssel felhígított üzenetét, de kell, hogy tapasztaljunk dolgokat. Talán Cristina is pont ezt próbálja megkísérelni a filmben, folyamatosan tapasztalni és kipróbálni az újat.
Hát milyen lehetne? A filmről jól lemaradtam mikor vetítették, emlékszem, minden ismerősöm látta már engem meg a kollégámat kivéve, mert hogy mindketten súlyos munkamániásak vagyunk. Na de, a lényeg: Luc Besson stílusa valahogy hat rám, meg pár millió emberre rajtam kívül. 2014-ben is lehet rendezni valami egyedit? Lehet, ha megvannak hozzá az embereid. Ha megvan Luc Besson, a francia gazfickó, aki a Léon a profi, az Ötödik elem, a Nikita és az 
Juliette Binoche kétségtelenül a francia színésznők élvonalába tartozik, aminek köszönhetően nem kellett fejet vakarnunk, hogy elhiggyük a karakter hitelességét. Érdekes film, sok érzelmi töltettel. Sylvie Testud első rendezésében beúszik néhány, más filmekből már ismert motívum, mégis a cselekmény kibontakozása egyedi módon történik, miközben a néző fejében a kérdések mellett empátia alakul ki a főhős iránt. Nem tudom, hogy ki írta rá a DVD borítójára, hogy ez egy vígjáték, miközben egyáltalán nem az. Persze mindez mit sem változtat a film színvonalán. Azt hiszem, most már állandósíthatjuk a tényt, hogy minden 2010 után leforgatott francia film képvilága szenzációs minőségű, precízen állított fókuszálások és finom kameramozgás teszik nézhetőbbé a Valaki más életét. A történet közepén kialakult bennem egy aggódó érzés, ami végül leapadt, ahogy közeledtünk a megoldás felé. A forgatókönyben egyedül azt furcsállottam, hogy a cselekmény csak úgy helyreáll, a konfliktus látszólagos könnyedséggel oldódik meg, ami elsőre kicsit furcsának tűnt, második megnézés után pont, hogy jobbnak tűnt, mintha csak úgy mondjuk váratlan pozitív hullám csapott volna fel a néző elé. Elgondolkodtató munka, aminek a története nem teljesen egyedi, a hangulatvilága viszont az, felépített karakterekkel. Biztos vagyok benne, hogy lesznek emberek, akik valamilyen formában magukra találnak a Valaki más élete nézése közben.
Középiskolás voltam, mikor először (és másodszor, majd harmadszor) megnéztem az SLC Punk-ot. Akkor még nem biztos, hogy fel tudtam fogni a történet valódi mondanivalóját, bár az alapvető rendezői fogásokra, karakterbeli pozitívumokra akkor is felfigyeltem. Azóta viszont eltelt öt év, és ha jól számolom, most nagyjából annyi idős vagyok, mint a történet fent látható szereplői, akik éppenséggel az enyémtől gyökeresen eltérő életformát választottak. Persze a film lényege, hogy a Punk valójában nem működhet, és a fiatal generáció csak elmenekül ebbe az életstílusba, mivel a saját kilátástalan jövőképét palástolni akarja, nos, ez az amerikai vizualitás elég harsány palástot testesít meg. A filmről tömören annyit tudnék mondani, hogy egyszer érdemes megnézni, de nem szabad komolyan venni, mivel maga a film sem vesz sok dolgot komolyan. Az SLC Punk nagyrészt vígjáték, kis részben pedig dráma. A végén most jobban elérzékenyültem, mint néhány évvel ezelőtt, akkor még nem vettem talán annyira komolyan az életet, lehet hogy azért. Most, hogy már kicsit komolyabb fejjel álltam neki, feltűnt a képsorok között beágyazott irónia, és tanácstalanság. Ami egyébként bármikor ráhúzható a fiatalokra. A nagymamám szájából hangzott el: nem irigylem a mai fiatalokat. Nem szeretnék a helyükben lenni. És hát valahol ez a sztori is ezt illusztrálja. A színészek jók, én elhittem hogy ott vannak és azt csinálják, hogy pogóznak, meg hogy ideologizálnak az élet anarchikus oldaláról, persze teljesen értelmetlenül. A végére kaotikus lesz a forgatókönyv, drogos jelenetek és kusza párbeszédek teszik sántává, aztán egyszer csak kitisztul a kép, jön az ajándékcsomag a sztori mondanivalójával, vagy átveszed, vagy nem, aztán vége. Ritkaság, nem lehet itthon kapni DVD-n, és torrenteken is csak fos minőségben lehet letölteni. Aki érez magában egy kis rocker vért csörgedezni és valami punk-os, fiatalos, ugyanakkor bohókás, cselekményre vágyik, annak egy jó és könnyű nyári limonádé lehet ez a film, de nagyjából semmi több. Nekem tetszett, de nem csak a film miatt, hanem mert anno mi is ilyen zenét játszottunk, és ilyenkor kicsit nosztalgikussá válok. Azóta minden punk, „Bob-jellegű” cimborám köddé vált. Furcsa… és lehet, hogy soha többé nem fogom látni őket. Lehet, hogy azóta már ők se járnak olyan pogózós koncertekre. Felnőttünk, basszus. Én azért örülök. Tisztábban látok. Most viszont megyek aludni.