dráma – Bari Blogja

Milyen film a The Father (Az apa)?

Az öregedő apa elutasítja gyermeke segítségét. Miközben próbál rájönni a körülötte lévő változásokra, egyre jobban kételkedik szeretteiben, saját elméjében és végül a valóságában is.

Anthony Hopkins eddigi legjobb alakítása, minden másodpercnyi játékidő, amit maga után hagyott, hitelességről és a karakter átéléséről ad bizonyságot. Olivia Colman és a többiek nem kevésbé tették oda magukat.

A történet felépítése egyszerre óvatos és kreatív, az elme, emlékek és tér érzékelése egyre inkább viszályba lépnek egymással. Minél többet ért meg a néző, annál kevesebbet ért a főszereplő. Ez még Christopher Nolan – Mementójánál is nemesebb szintre emeli az emlékbajos karakter bemutatását, más kérdés, hogy a történetmesélés itt javarészt lineáris, vagyis ahogy halad az idő, egymásra építve, nem pedig rapszodikusan kapjuk az információt.

A végkifejlet szívbe markoló és nem pozitív felhanggal hagyja a nézőt stáblistát bámulni. Az értelmes és fontos filmeknél azonban elnézhető, hogy nem felemelő, vagy katartikus befejezéssel záródjanak. Ettől függetlenül nehéz téma, amihez kell egy alaphangulat és rugalmasság, különben könnyen könnyekben találja magát a néző, kihagyni viszont nem érdemes.

Lars Von Trier: Melankólia

Úgy döntöttem, hogy szélesítem a látókörömet, ami egyfajta követelményt jelent magammal szemben, hiszen olyan filmeket is meg kell néznem, amelyekre alapesetben nem vinne rá a lélek. Így esett, hogy Lars Von Trier nevét ütöttem be a keresőbe.

Tavaly, a Nimfomániás-t látva úgy gondoltam, hogy ilyen egy abszolút elvont gondolkodású, mégis frissítő szellemű filmes elme. Nem kell különösebb hozzáfűznivaló Trier nevéhez, hiszen akik kicsit is komolyabban utána néztek, valószínűleg nálam is 3x többet tudnának mondani róla. Nem egyszerű az ipse, nem egyszerű, és a Melankólia sem volt az.

Lehetne ecsetelni a film hiányosságait vagy éppen egyedi, sehol máshol nem tapasztalt értékeit, és a Dogma 95-ből fakadó motívumok sajátosságát, melyek naturális páncéllal vonják be az egész cselekményt – persze miután maga a cselekmény már minket, a nézőket is magába szippantott, tehát ahogy elkezdjük nézni, nincs menekvés, lélektipró kálvária veszi kezdetét. Szép lassan, kíméletlenül egy igazi érzelmi hullámvasút következik, ami nem le és föl, hanem San Fransisco utcáihoz hasonlóan le, majd megint le, majd ugyancsak lefelé halad. Nem tagadhatom, hogy megviselt a film, és nagyon nehéz emészteni való, holott nem először látok európai toll tintájával írt, drámazsonglőr forgatókönyvet. De ez brutálisabb, kegyetlenebb. Nincs happy end, nincs vígasz, csak tömény melankólia jut útravalóul, de inkább egy nagy csokor savanyú depresszió.

A film megnézése nem este lefekvés előtt, de nem is egy napsütötte vasárnap délután ajánlott, de ami azt illeti, inkább konkrétabb leszek: ne nézzük meg, ha nem akarunk utána órákig megtört lélekkel bolyongani a szobánkban, ostoba gondolatok által morzsolódva. Persze kellő lelki erővel ki lehet szabadulni a Melankólia általi kényszerzubbonyból, de akkor magát a filmet is megtagadnám magamtól, hiszen pont ettől eredeti és erős, hogy ilyen lelki hatással van a nézőre. Kivált egy olyan gyötrelmes érzelmet, amit talán tényleg átélnénk mi emberek, ha a világ pusztulására kerülne sor. Ez azért kemény, nem?

A karakterválasztásba nem köthettem bele, aki unszimpatikus érzelmeket váltott ki a kezdő képkockák lepörgetésekor, továbbra, a fennmaradó játékidőben is ugyanazt a benyomást gyakorolta rám, bizonyos részleteket megtudtam a szereplőkről, bizonyosakat nem. Szelektíven, óvatosan lett áramoltatva az információ, valahogy Lars úgy írta meg a dialógokat, hogy érezzük mindenki saját gyengéit, ugyanakkor perspektivikusan lássuk az egész emberiség klasszikus hibáit, ha úgy tetszik, mindenkire (Justine-ra, Claire-re és John-ra is) rá lehetne húzni valamely széles társadalmi réteg maszkját, de most inkább kerülöm az általánosítást.

Szélesíteni a látókört… most akkor jöjjön a többi Von Trier „mű”? Nehéz dönteni, de felfogás kérdése is, hogy kiből mit váltanak ki ezek a filmek. Még nem tudom, hogy folytassam-e, de tény, hogy mást nem vonhatunk, nem hasonlíthatunk össze a dán „botrányrendező” erős munkáival.

Milyen film a Bíró, avagy The Judge?

Annak idején a Kiss Kiss Bang Bang c. produkcióban láttam először Robert Downey Jr-t mint karaktert. Akkoriban még nem kerültek rivaldafénybe a Marvel-féle szuperprodukciók, talán a Sherlock Holmes epizódok és a Vasember tették őt echte hollywoodi szupersztárrá, persze előtte is bizonyította színészi tehetségét… azóta viszont a mainstream áldozata lett, és megelégedett a gazdagon tejelő, giccses-sablonos megamozik ajánlataival. A Judge látszólag B)-kategóriás mozi, persze aztán az első öt percből kiderül, hogy egyáltalán nem az, sőt, ez az a film, amit Hollywood egyre ritkábban tesz elénk, holott az igazságügyi, félig-meddig családi drámák sikerességét számos cím (pl. Remény Rabjai) igazolja. A Judge egy viszonylag komoly film, ami a családi gondokat, az apa-fia viszonyt, a nevelés fontosságát és a törvényt egyaránt étlapra helyezi. Megkajáljuk, közben félig savanyú ízt érzünk, ami aztán átmegy egy kicsivel izgalmasabb krimi-jellegű sztoriba, aztán kissé lágyra higított melankóliába torkollik. Tudom, nem ártana lazábban fogalmaznom néha.. Szóval itt van Tom Hagen a keresztapából, az időközben meghízott és őszült nagytesó, aki feledhetetlen alakításával a Full Metal Jacket c. filmben egy életre megmarad az emlékezetemben. A sztoriban vannak egész jó fordulatok, bökkenők, kérdések, a szereplők pedig nagyon, nagyon sokat hozzáadnak a filmhez. Nem egy pörgős valami, jóval inkább mentális hullámvasút, de a The Judge egy jó és nézhető egész estés mozi, némi tanulsággal, ami voltaképpen a legtöbb amerikai drámában szinte ugyanaz szokott lenni, mégis a remekül megírt párbeszédek és a feszültséggel teli bírósági tárgyalások megkövetelték, hogy kétszer megnézzem ezt a filmet, ami nálam nagy szó.

Értékelés: 8/10

Valaki más élete

Juliette Binoche kétségtelenül a francia színésznők élvonalába tartozik, aminek köszönhetően nem kellett fejet vakarnunk, hogy elhiggyük a karakter hitelességét. Érdekes film, sok érzelmi töltettel. Sylvie Testud első rendezésében beúszik néhány, más filmekből már ismert motívum, mégis a cselekmény kibontakozása egyedi módon történik, miközben a néző fejében a kérdések mellett empátia alakul ki a főhős iránt. Nem tudom, hogy ki írta rá a DVD borítójára, hogy ez egy vígjáték, miközben egyáltalán nem az. Persze mindez mit sem változtat a film színvonalán. Azt hiszem, most már állandósíthatjuk a tényt, hogy minden 2010 után leforgatott francia film képvilága szenzációs minőségű, precízen állított fókuszálások és finom kameramozgás teszik nézhetőbbé a Valaki más életét. A történet közepén kialakult bennem egy aggódó érzés, ami végül leapadt, ahogy közeledtünk a megoldás felé. A forgatókönyben egyedül azt furcsállottam, hogy a cselekmény csak úgy helyreáll, a konfliktus látszólagos könnyedséggel oldódik meg, ami elsőre kicsit furcsának tűnt, második megnézés után pont, hogy jobbnak tűnt, mintha csak úgy mondjuk váratlan pozitív hullám csapott volna fel a néző elé. Elgondolkodtató munka, aminek a története nem teljesen egyedi, a hangulatvilága viszont az, felépített karakterekkel. Biztos vagyok benne, hogy lesznek emberek, akik valamilyen formában magukra találnak a Valaki más élete nézése közben.

Itália visszatér – A Nagy Szépség

Fiatal vagyok még, 23 évesen nem tudhatom, hogy pontosan mit érez egy 65 éves kiábrándult olasz, Róma kellős közepén. Toni Servillo azonban mégis valahogy megoldotta, hogy átéljem azt a helyzetet. Ugyan még nem jártam olasz földön, de ez a film arra vett rá, hogy egyszer oda is ellátogassak. A Nagy Szépség nem feltétlenül jó film, legalábbis attól függ, ki mit vár el a jó filmtől. Számomra viszont ez egy tökéletes film. Én ha leülök mozizni, nem feltétlenül konfliktust vagy kihívást keresek, ha van valamilyen művészeti érték, azt tudom méltányolni. És itt van művészet, szinte minden szekvenciája csak arról szól a Nagy Szépségnek. Az operatőr egyszerűen zseni, az olaszok pedig olaszok, a zenék is rendben vannak, de akkor is… az a hangulat, amit ez a film megteremtett, valamilyen szinten, szerintem egyedülállónak számít. Ötször láttam már a Nagy Szépséget, és biztos, hogy sokszor még el fogom indítani, annak ellenére, hogy a játékidő nagyon hosszú és a dialógokat már majdnem kívülről fújom. Ez a film arra inspirált, hogy jobban figyeljek és igenis foglalkozzak a mozgókép világával. És ezért önmagában hibátlanként tartom számon, persze megértem azokat, akik számára érthetetlen, zavaros vagy egyszerűen csak rossz produkció. Ez olyan dolog, hogy mindenki mást lát benne, mert nem mainstream és nem populár beállítottságú munka, egyszerűen csak van, magának, a maga kis fanyar, édeskés ízével és meseszép képiségével.

Fogságban (Prisoners) – vélemény

Ecsém, mit pislogol ottan a volán mögütt?

Hugh Jackmannel egyébként se volt soha semmi bajom. Szerintem jó színész, függetlenül attól, hogy az átlagnézők csak Farkasként (vagy a képregényhű nézők kedvéért Rozsomákként) látták. De tény és való, hogy a Prisoners c. filmben Jackman egy kicsit szokatlan, újfajta arcát mutatja meg, megspékelve a már jól ismert dühöngéssel, de itt ez a harag nem mélyről érkező, pusztíthatatlan düh, hanem egy kétségbeesett ember ösztönös agressziója. Nem lövöm le a poént, de vannak részek, amikor a csávó totál kikészül. Igazán Jake Gylenhaal okozott számomra meglepetést eddig relatív kevés filmjét láttam, de azok közül itt teljesített a legjobban.

A képi világ, ahogy azt 2013-ban elvárhatjuk, kifogástalan. Hozzátartozik, hogy a Corvin moziban nagyon jó minőségű projektor volt. A lényeg, hogy minden képi részlet pengeéles volt és a színek is kissé hideg, kemény télies realista ábrázolást eredményeznek. A zenére nem emlékszem, nem vitték túlzásba, de az izgis vagy depis jeleneteknél profi volt a muzikális aláfestés.

Sztori. A film közepénél már a párommal kitaláltuk, hogy „ki lesz a hunyó”, de ettől függetlenül nem maradtak el az izgalmak. Voltak váratlan fordulópontok, voltak torokszorító jelenetek és voltak félelmetes jelenetek is. Mi kell még egy dráma-thrillerbe? A történetet inkább nem ecsetelem, meg kell nézni ezt a filmet mert eddig ebben a műfajban az év legjobbja, és kész. Előre szólok, hogy nem egy vidám darab!

Értékelés: 9/10

Szemekbe zárt titkok – Vélemény

A hollywoodi áradatban beszűkül a látásom, csipegetek az amúgy is túlcsorduló kínálatból. Csak kevés film van, ami elhagyja az amerikai filmek óriásbölcsőjét és elnyeri a tömeg tetszését. Még szerencse, hogy a Szemekbe zárt titkok távol született Amerika sokszor bugyuta, leegyszerűsített közönségétől. Nem mint ha bajom lenne a nyugati filmesekkel, mert zsenik köztük is akadnak bőven. De a Szemekbe Zárt Titkok minden porcikájára kiterjed az őt alkotó szakemberek magasfokú igényessége, szakmaisága. Teljesen mindegy, hogy melyik irányból közelítjük meg: forgatókönyv, rendezés, zene, színészek, mindegyik oldala bravúros, szórakoztató. A könnyedség, a humor, a lehangoló valóság és a rejtélyek okozta homlokráncolás határain táncol körbe ez a film. Az elején még nagyon figyelnem kellett, a közepén a figyelés gyanakvásba csapott át, aztán jött egy fanyar, de derűs szájíz, a film vége felé pedig őszinte meglepetés lesz úrrá az emberen, kismértékű izgalommal fűszerezve. Az események alapos műgonddal lettek megkomponálva, olyan ez, amikor a nagyihoz mész ebédelni és tudod, hogy ő mindig profi kaját ad neked. Mert a nagyi megkomponálja a kaját, és láthatóan ennek az argentin-spanyol remekműnek a részleteit sem bízták a véletlenre. Annyira összeszedett, kerek, felépített az egész. Megéri megnézni mindenkinek, legalább egyszer. És nem utolsó sorban, végre egy dráma, aminek hosszú kihagyás és baklövések után a magyar szinkronja is említésre méltó!

Címke: dráma