Juliette Binoche kétségtelenül a francia színésznők élvonalába tartozik, aminek köszönhetően nem kellett fejet vakarnunk, hogy elhiggyük a karakter hitelességét. Érdekes film, sok érzelmi töltettel. Sylvie Testud első rendezésében beúszik néhány, más filmekből már ismert motívum, mégis a cselekmény kibontakozása egyedi módon történik, miközben a néző fejében a kérdések mellett empátia alakul ki a főhős iránt. Nem tudom, hogy ki írta rá a DVD borítójára, hogy ez egy vígjáték, miközben egyáltalán nem az. Persze mindez mit sem változtat a film színvonalán. Azt hiszem, most már állandósíthatjuk a tényt, hogy minden 2010 után leforgatott francia film képvilága szenzációs minőségű, precízen állított fókuszálások és finom kameramozgás teszik nézhetőbbé a Valaki más életét. A történet közepén kialakult bennem egy aggódó érzés, ami végül leapadt, ahogy közeledtünk a megoldás felé. A forgatókönyben egyedül azt furcsállottam, hogy a cselekmény csak úgy helyreáll, a konfliktus látszólagos könnyedséggel oldódik meg, ami elsőre kicsit furcsának tűnt, második megnézés után pont, hogy jobbnak tűnt, mintha csak úgy mondjuk váratlan pozitív hullám csapott volna fel a néző elé. Elgondolkodtató munka, aminek a története nem teljesen egyedi, a hangulatvilága viszont az, felépített karakterekkel. Biztos vagyok benne, hogy lesznek emberek, akik valamilyen formában magukra találnak a Valaki más élete nézése közben.
Címke: francia film
Syd Field, és a problémafelismerés művészete (idézet)
„Néhány éve láttam egy filmet, amit egy francia filmes rendezett. Egy férfiról szólt, aki besétál egy McDonald’s étterembe a Champs-Élysées-en, és vásárol egy hatalmas adag sült burgonyát. Aztán keres egy stratégiai pontot az éttermen belül, ahonnan elkezd mindenfelé sült burgonyát dobálni. Az emberekre, a falakra, a földre, a plafonra, mindenhova. Az emberek bedühödnek. (Ez egy komoly vígjáték.) A kuncsaftok közül többen megpróbálják megállítani, de a férfi folytatja a burgonya dobálását, és nem törődik senkivel. Megérkezik a rendőrség. Figyelmeztetik a férfit.
Amint elmennek, az azonnal újrakezdi a sült burgonya dobálását. Nemsokára az egész étteremben óriási hangzavar tör ki. Az őrület tetőfokán a férfi előkap egy fényképezőgépet, és elkezd fotózni. Egymás után készíti a képeket. Ezek után egy nagyszerű vágóképben ugyanezeket az embereket látjuk, mint hatalmas fotók alakjait, kiállítva egy nagynevű párizsi művészeti galériában. Csak ekkor értjük meg, hogy a férfi egy ismert művész, és azok az emberek, akik az imént elátkozták a McDonald’s-ban, most jó pénzt fizetnek azért, hogy megvehessék ezeket az úgynevezett műalkotásokat.” – Syd Field
Milyen film az Angel-A?
Idén nyáron elkezdtem behabzsolni valamennyi Luc Bésson filmet, igaz, a korábbi munkák még hátravannak, de a Nagy Kékség, a Léon, a profi, az Ötödik Elem, a Taxi, a Nikita már megvoltak. És most következett: az Angel-A.
Hiába ajánlom mindenkinek bátran, sőt buzgón ezt a filmet, sajnos nagyon kevés helyről lehet letölteni hozzá magyar feliratot, és én is csak franciául fértem hozzá, a magyar felirat időzítése szar volt, ezért végül csak angol felirattal néztem. Ilyenkor örülök, hogy tudok valamennyit angolul, mert mint kiderült, nem hétköznapi sztoriba csöppentem.
Luc Bésson akár hullámzó karriert futott eddig be, akár nem, ez egy olyan film, amiben a női főszereplő dögös és szexi, a konfliktusokban érezni a feszültséget, a vicces jelenetek pedig tényleg viccesek, s mi több, a szomorúak tényleg szomorúak. Ilyenkor jobb, hogy egyedül nézek filmet, mert a drámai részeket könnyebben át tudom érezni, ha mellettem senki nem kommentál semmit, csak némán rátapadok a képernyőre. Az Angel-A szimbolikus és felszínen zajló történet egyaránt, igazi „értelmiségieknek” film, mely érdekes kérdést tesz fel a nézőnek, és még érdekesebben mutatja be a főszereplő mint hétköznapi ember reakcióját… azzal a bizonyos Angela nevű hölggyel, akiről mint kiderül, sokkal több, mint hétköznapi hölgyemény…. szexi, kétméter magas, hosszúlábú hölgyemény…
A zene olyan, ami az én kedvenceim közé tartozik, mint Bonobo, tele alternatív morzsákkal, jazzes elemekkel, lágyam hömpölygő ambientes morajlással, a képi világ a huszonegyedik században különcködőnek számító fekete-fehér, a szereplők és a történet, ergo a film nyelvezete pedig francia. Ez nem teszi önmagában csalogatóvá a projektet? Dehogyisnem.
A film első felében nem értjük, hogy ki ez az Angela, a film második felében pedig azt nem értjük, hogy mi jó sülhet ki végül Angela és Jamel Debbouze között? A választ nem mondom meg, ezt a filmet meg kell nézni. A kissé egyszerűcskén lezárt sztori ellenére olyasmit kaptam ettől a történettől, amit már régóta egytől sem. Kikapcsolódhattam, kikapcsolódhattam egy alapvetően romantikus filmtől, hát létezik ilyen?
Olyan érzéseket élhettem át újra, amiket az első lány elvesztése, az első komoly csalódás, komoly meghatódás után érezhet az ember, de van még itt értetlenkedés, vágy, döbbenet és sok más is. Milyen film az Angel-A? Nem egyszerű, a magamfajta elvont hülyegyerekeknek viszont egy kincs, ínyencfalat, mestermunka. Bárcsak ott lenne a polcomon az eredeti DVD, kár, hogy már nem lehet kapni sehol sem.
Értékelés: atom film!
8/10
Nikita
A francia film. Nehéz elismerős szavak nélkül említeni a francia filmet. Ők azért eléggé ott vannak a szeren, és nem csak romantikus filmekben (Amélie), vagy drámában (Életrevalók), netalán horrorban (Alien 4), hanem bizony, akcióban is. Akkoriban Luc Besson még fiatal volt. Akkoriban még önmagát adta vissza a vászonra, a saját ötleteit illusztrálta, meg minden. Nem hülyítette meg a Hollywoodi populár pénzáradat. A Nikita olyan, mint a legtöbb JÓ Luc Besson film, pörgős, lendületes, tartalmas, érzelmes, látványos. Lehet merengve bámulni a képet, nem kezdünk el kötözködni vagy értetlenkedni. Mindent tisztán elénk vázolnak, minden egyből leesik. A főszereplő pedig szemtelenül szexi, miközben saját érzéketlen, primitív, kétségbeesett személyisége vagy megmosolyogtatja, vagy elhallgattatja a nézőt. Bizony, elég súlyos lelki szenvedéssel küzd a lány, ezért nem mindig vidám a cselekmény, de a hangulatváltozás és a kék szempár Besson-nak remek ihletet adott később, az ötödik elem Lilu-jának megformálásához. Európai filmhez méltó munka, a szereplők értik a dolgukat, Jean Reno bemutatkozása igazából vicces, főleg azok számára, akik a Léon-t már látták korábban. Minden filmrajongó polcán ott a helye, még ma is frissnek és ropogósnak tűnő film ez, holott már eltelt 24 év.
Értékelés: 9/10
(Mínusz 1 pont: a csúnyán lenyesett befejezésért)
Rozsda és csont
Végre egy film, amiről nem nehéz véleményt alkotni, és amiről mindenféle szempontból kijelenthetem, hogy remekmű. Néha az az érzésem, hogy elfogultság övezi a gondolataimat, ha francai filmmel kell foglalkoznom, de a Rozsda és Csont nem a franciákhoz képest, hanem a kategóriájához és a korához képest hoz egy meglehetősen magas szintet. A sztorit nem lövöm le, keserkés, néhol kissé lehangoló pillanatokkal, de ugyanakkor életszagú, realisztikus jelenetekkel teletűzdelt történettel van dolgunk. Kapunk olyan karaktereket, akik helyzetébe könnyen beleérezhetjük magunkat, de ha nem is értjük a gondolataikat teljes mértékben, legalább elhisszük, hogy ők létező személyek. Matthias Schoenaerts-ról nem nehéz elhinni, hogy a valóságban is ugyanarra lenne képes, mint a filmben. Primitív, kissé tuskó karakterében van valami kedvelhető, különben nem érdekelné a nézőt, hogy mi fog vele történni. Kis apróságokkal tudunk Ali életébe együttérzéssel belekukkantani, és amiért lassú szimpátiát bont ki a néző és önmaga közt, az a kitartása, saját gyermeke iránt, illetve saját megélhetése iránt. Egy senki, gondoljuk a film elején, piti bűnöző, bunyós, de mégis megpróbál munkához jutni, sikerül is neki. Van benne merészség, és nem művel feltétlenül rossz dolgokat, ha valami illegális cselekményhez folyamodik, gyakran azt is azért teszi, hogy legyen pénze kajára, a villanyszámlára, vagy a fiának tudjon ajándékot venni. És ott van francia szépségünk, Stephanie. Nem nevezném csúnya nőnek, hiszen tagadhatatlanul fotogén, egész jó az alakja, kifejező tekintet, szép ajkak, fehér, európai bőr, mi kell még? Marion Cotillard számára ez a film nem jelentett kihívást, holott igen komoly próbatételt jelentett neki, hogy egy testi fogyatékkal élő karaktert személyesítsen meg. Zöld szemeivel és hófehér, szabályos fogsorával ezúttal nem a saját báját, hanem a saját baját kell, hogy kifejezze, és a kettő között mély szakadék tátong még egy profi színész számára is. Nem (csak) a francia gőgöt látjuk, hanem egy ütött-kopott, fiatal, láthatóan depressziós és életkedv nélküli lányt, aki már azt se tudja, milyen a szex, azt se tudja, mi lesz vele. Testi gondja miatti kétségbeesése befordult semmittevéssel kiegészítve egy abszolút kiszámítható, és nem túl vidám motívum. Ez a két karakter egymásra talál, és hirtelen mindketten kapnak valamit a másiktól, ami érdekesebbé, színesebbé teszi a Rozsda és Csont cselekményét. Később ennek megfelelően érdekes, vagy éppen rémisztő fordulatokra lehet számítani, és a két órás játékidő ellenére sosem unalmas a film, a csendes snittek ellenére. Okosan illusztrálják a történetet, okosan mutatnak olyan részleteket, melyeknek van jelentősége, még ha csak szimbolikusan is. A képi világ olyan, amilyet napjainkban elvárhatnánk, gyönyörű színek, kissé világosba húzó, naturalista megjelenítést alkalmazott az operatőr, a tengerparti jelenetek csak néhány centire állnak az álomszerűtől, de a karakterek viharvert arca és a tömény, rövid párbeszédek, no meg a folyamatosan mozgó (és nem rángatózó) kamera hiteti el velünk, hogy ez valóság. A hangokat óvatosan, gondos európai odafigyeléssel keverték ki, hogy hallhassuk a levegő mozgását, a kocsik morajlását a sztrádán, vagy éppen a zárt szobák csendjében lihegő hangokat. A Rozsda és Csont remek film, nem vidám, de kifejező, valamit tanultam belőle, még ha nem is tudom megnevezni azt a valamit. A záró szekvencia túlzás nélkül is szívbe markoló, váratlan, igaz, kissé valószerűtlen is, de ezt inkább hagyjuk is… azzal együtt egy elgondolkodtató, sokak lelkét megérintő, durván szőtt történet ez.