Fiatal vagyok még, 23 évesen nem tudhatom, hogy pontosan mit érez egy 65 éves kiábrándult olasz, Róma kellős közepén. Toni Servillo azonban mégis valahogy megoldotta, hogy átéljem azt a helyzetet. Ugyan még nem jártam olasz földön, de ez a film arra vett rá, hogy egyszer oda is ellátogassak. A Nagy Szépség nem feltétlenül jó film, legalábbis attól függ, ki mit vár el a jó filmtől. Számomra viszont ez egy tökéletes film. Én ha leülök mozizni, nem feltétlenül konfliktust vagy kihívást keresek, ha van valamilyen művészeti érték, azt tudom méltányolni. És itt van művészet, szinte minden szekvenciája csak arról szól a Nagy Szépségnek. Az operatőr egyszerűen zseni, az olaszok pedig olaszok, a zenék is rendben vannak, de akkor is… az a hangulat, amit ez a film megteremtett, valamilyen szinten, szerintem egyedülállónak számít. Ötször láttam már a Nagy Szépséget, és biztos, hogy sokszor még el fogom indítani, annak ellenére, hogy a játékidő nagyon hosszú és a dialógokat már majdnem kívülről fújom. Ez a film arra inspirált, hogy jobban figyeljek és igenis foglalkozzak a mozgókép világával. És ezért önmagában hibátlanként tartom számon, persze megértem azokat, akik számára érthetetlen, zavaros vagy egyszerűen csak rossz produkció. Ez olyan dolog, hogy mindenki mást lát benne, mert nem mainstream és nem populár beállítottságú munka, egyszerűen csak van, magának, a maga kis fanyar, édeskés ízével és meseszép képiségével.