Vicces, hogy míg az elmúlt években Ben Stiller nevével ritkán találkoztam, épp a napokban került fel egy természetesen kőparaszt, olvasó-csalogató szóhasználattal megfogalmazott cikk a Cinematrix-ra, melyben a színész munkásságát és filmes tevékenységét fejtik vissza egy kicsit részletesebben. Talán ezért, talán azért, mert mostanában többször is megszökünk a városból, de kedvet kaptam, hogy másodszor megnézzem.
Vannak emberek, akik nem tudnak nevetni a mai vígjátékokon, és valahol egyet kell, hogy értsek velük. Természetesen a Walter Mitty Titkos Élete nem vígjáték. Tartalmaz poénos elemeket és kétségkívül könnyed, helyenként humoros motívumokat tár elénk, ettől még nem gondolom, hogy klasszikus vígjáték megnevezést érdemelne. Na de kilyukadok inkább a lényegre, Ben Stiller-t sokszor láttam már a hagyományos értelemben gondolt vígjátékokban szerepelni, és számomra kicsit úgy tűnt, hogy a színész beskatulyázódott egy jellegzetes karakterkörbe, amiből nemigen tud kiszabadulni. Ezt a jelenséget akár el is nevezhetném „Adam Sandler-szindrómának”, mindenféle negatív hangnem nélkül. Számomra a Walter Mitty részben azért okozott némi meglepetést, amiért Ben Stiller kilépett a tőle megszokott, kötekedős-hisztizős karakterológiai jellemköntöséből, és egy hozzá képest új arcot mutatott meg a nézőknek. Talán kor kellett ehhez, talán csak egy jó ihlet, amiből aztán egy kerek scriptet ki lehetett hozni.
Szóval akiben negatív előítéletek lappanganak a rendező/színész neve hallatán, annak érdemes egy kicsit háttérbe szorítania a korábbi referenciákat és tiszta fejjel leülnie a képernyő elé, no nem mintha egy etalonnak menő műalkotás lenne a Walter Mitty titkos élete. Voltaképpen egy road movie és egy kalandfilm keresztezése, kiegészítve néhány endearing/annoying amerikai geggel és dialóggal. Én viszont azt gondolom, hogy a filmnek vannak pillanatai, amelyek többet jelentenek a produkció zsánerébe zárt, könynen emészthető gondolatmenetnél, és alaposabban szembesítik a nézőt a saját életének, illetve élettelenségének problémájával. Talán csak én magyarázom be mindezt? Jó kérdés. Ahhoz, hogy véleményem vitatható legyen, össze kéne ülnöm még pár emberrel, akik ugyancsak végignézték a filmet és ugyancsak megpróbálnak róla objektíven vélekedni.
Önmagában helytáll a jelenet, amiben pár percre megjelenik Sean Penn természetfotós imitációja, utóbbit nem csak hiánytalanul, hanem voltaképpen zseniálisan megszemélyesít a színész. Pedig a szerepben nincsen semmi bonyolult, csak egy kis piros arc, szakáll, és az évek alatt felgyülemlett ráncok, no meg Sean Penn nokedliszaggatóval lecsiszolt, gengszertfilmeket alázóan rekedt hangorgánuma. Nem is ez a lényeg, hanem amikor a hóleopárdot mutatja Mitty-nek, aztán végül mégsem fotózza le. Mert inkább a pillanatot éli át, ahelyett, hogy a technika (a fényképezőgép) közé és a pillanat közé álljon. Nekem emiatt már megérte megnézni a filmet, nekem, aki napi szinten órákat töltök a monitor mögött, ezek a szavak egyéni értéket injektáltak az agyamba. Tényleg annyira be vagyunk sokan gyöpösödve, és éveken keresztül ugyanazokat a köröket rójuk. Pedig az élet lehet sokszínű, el lehet jutni sok helyre és meg lehet tapasztalni új dolgokat. Alighanem ez a Walter Mitty Titokzatos Élete c. film üzenete. Ugyancsak nagy örömömre szolgált, hogy Ben Stiller egy kevésbé erőltetett, kevésbé bohóckodó arcát mutatta meg a kamerának, tényleg csak a „szürke egér” figuraként indította el a scriptet, ami valahol a középpontól kezdve már inkább egy, a kalandokra mindig is kiéhezett figurára exponált át. A szépen megkomponált snittek és tájképek, azok mind csak hab a tortán.
Ha értékelni kéne: 7/10