Az én nagymamám főzéssel kommunikál, sütéssel költ, fűszerekkel komponál. Ma például töltött paprikát készített, hozzá nagyapám Rossóját applikáltuk öblítőnek, a desszert pedig krémes volt. De akkora krémes, hogy fél kézzel alig bírtam el a tányért. Egyszerűen fantasztikus volt. Rájöttem, hogy életem eddigi legjobb kajáinak (úgy, hogy már japán étteremben is jártam) 80%-át a nagymamámnak köszönhetem. Úgy tűnik, egyfajta törvényszerűséget alkot a nagyi főztje, mert akárkivel beszélek, mindenki esküszik nagyszüleinek kosztjára. Én ettől függetlenül mégis merem állítani, hogy olyan brassóit, fekete erdő tortát, gesztenye tortát vagy halászlevet (a többit nem sorolom fel) még sehol máshol nem ettem, mint a nagymamámnál. Te kinek a kosztjára esküszöl? És kiére nem? 🙂 C’mon und comment bitte!
Címke: étel
Mai ebéd
West end kaja részleg. Ha itt hamburgert akarsz enni, akkor a Belfritben egyél, és kérj hozzá fűszerezett krumplit, hannibál szósszal. A szószt hagymával kérd. Tutiság.
Eső után új esernyő
Az előző hét olyan kis semmilyen volt, néha kicsit vidám, néha kicsit szomorú, a halászlé lett az egyetlen maradandó emlék. Meg a piros zokni, no comment 🙂
Ugyanis megkötöttem életem legjobb bizniszét: a nagymamám gépe elromlott, és felajánlottam neki hogy megjavítom egy finom halászléért cserébe. Péntek este nagy eső volt. Bementem az irodába, de a nagy hadonászásban elhajlítottam az esernyőmet. Aztán találtam a rossmanban egy ezresért olyan esernyőt, ami olyan hosszú nyelű, kanyarral a végén. Ezt ugyan nem lehet kabátzseb-kompatibilis méretűre összecsomagolni, de legalább nem fordítja ki a szél, és jól megy a pál utcai fiúk hangulatú szövetkabátomhoz.
A lényeg nem maradt ki: abból a pompás halászléből szombaton 6 tánnyérral benyomtam, és még vittem magammal egy tejfölös dobozt, ami szintén színültig tele volt halászlével. Hogy mennyire isteni volt! Annyi cérnametélttel, hogy felülről inkább egy vörös cérnamezőnek tűnt a tányérom tartalma. Na meg felturbózva egy kis erős paprikával. Ez a halászlé minden szempontból felülírta, kárpótolta, eltörölte az egész hetet, noha én nem az az ember vagyok aki „még egy halászlének is tud örülni”. Egyszerűen csak tényleg fantasztikus volt, na.
Az edző újfajta edzést tartott pénteken. Zseniális abban, ahogy az elvégzendő gyakorlatodat ártatlan arccal kimondja. Mint ha az arcával azt akarná kifejezni, hogy „pajtás, sajnálom, de ha akarod hívom a mentőket”. De nem kegyetlen, tud nevetni és nevettetni. Végül is csak négy gyakorlatot kellett végeznünk, de százasával. A hétvége abból állt, hogy a saját izomlázamon röhögve próbáltam megküzdeni azzal a kevés lépcsővel, ami a lakásig elvezet. Most hétfő van, és még mindig kicsit robotzsarusan megy a lépés, no nem mint ha puhánynak érezném magam, egyszerűen csak ilyen ez a bell. Az edző nagyon érti a dolgát, október óta járunk, és hétről hétre érzem magamon a fejlődést. Nem ez a lényeg? De.
Ma reggel láttam, hogy a La Grande Bellezza megkapta a külföldi filmért járó Oscart. És ha azt mondom hogy rohadtul megérdemli, még azzal is keveset mondok. Meg kéne néznem harmadszorra is, de kivárom a megfelelő alkalmat. Ezt nem lehet csak úgy befalni, két és fél óra, le kell ülni hozzá. Egyébként ha már filmről írok, írok egy kicsit zenéről is, konkértan a Thievery Corporation-ról, akiknek megjelent egy vadonatúj friss és ropogós lemeze „saudade” címen, de sajnos a korábbi kiadásokhoz képest monotonnak tűnik. Ettől függetlenül kellemes hallgatni való.
Itt van!
Go-Free
Csak egy kattanás volt
Meghívtak disznóvágásra, hát elmentem mert sose voltam még ilyesmin. 230 kilós sertést hoztak a telepről, akkora volt, te jó ég, mint valami bölény. Állítólag mikor kihúzták az ólból, hat ember kellett, hogy egyáltalán be tudják vonszolni a ketrecbe amit aztán behoztak utánfutón a kertbe. Ott állt a malac, tizenöten voltunk és a csoport fele üdvrivalgással fogadta azt a disznót. Olyan sokkos állapotban volt, hogy mozdulni sem bírt. Lehajtotta a fejét és a ketrec belső sarkába nézett. Ketten odamentek a ketrechez, hatan leemelték, közben a két rutinos ember már készítette a „cuccot” ami a disznó öléséhez kell. Szóltak, hogy kéne egy kis segítség, ledobtam a kabátomat (számolva azzal hogy esetleg pillanatokon belül tiszta vér leszek) és odarohantam a ketrechez. A disznó szájából kilógott egy drót és azon volt egy T-alakú fém rúd, ezt a rudat ketten fogtuk. Közben öten húzták ki a disznót, az olyan irdatlan hangosan visított, hogy a gyomrom vibrált tőle. Aztán előkerült az a szögbelövő valami, odanyomták az állat homlokára és egy hangos pattanó, kattanó hangot hallottam. Erre a disznó megmerevedett és a többiek eldöntötték, az engedelmesen elterült. Miközben a torkát elvágták, és folyt a vére, elkezdett rúgkapálni, mint ha futni akarna. Négyen nyomták le, közben mi is fogtuk az orránál, éreztem, ahogy rángat. Végül csak mozdulatlan maradt. Egy-két órán belül hűlt helye maradt, lett belőle ott helyben kolbász, hurka, sült tarja meg töpörtyű. Én csak egy-két falatkát ettem a tarjából, meg néhány csipetet az egyik kolbászból, annyi elég is volt. Fura élmény volt, ilyen közelről látni egy érző, félő állat halálát… és belegondolni, hogy ugyanezt az állatot megesszük. Elkényelmesedett életem során talán most gondoltam bele először úgy igazán.
Zöldségleves!
„Fánkkönyvtár” – Avagy itt kapsz finom fánkot
Nem tudtam, hogy ennyire felkapott a Donut Library nevű hely, amiről egyébként Fanni mesélt egyik nap, hogy ott kajáltak a barátnőjével, és menjünk már el mi is. A vasárnapi tízóraink tehát fánk volt, egy pisztáciásat ettem és egy dupla csokisat, mindkettő nagyon finom volt (azért az amszterdami cukrász epres vaníliás süteményét nem űberelte :-)). Lehet náluk kapni vagy húszféle fánkot, mindegyik nagyon jól néz ki. A bolt hangulata kissé skandináv jellegű, legalábbis a fehérre festett lambéria és a minimalista dekoráció nekem a dán hangfalmárkák katalógusait juttatta eszembe. Ha valaki belekötne a Library címbe, ami jogos, hiszen könyvtárat jelent, az ne vesse ezt fel a személyzetnek, ugyanis a falakon tényleg vannak könyvespolcok és könyvek. Szóval tényleg könyvtár, de a polcokon lévő könyveket (amikor mi ott voltunk) nem nagyon olvasta senki. Mindenki az evéssel volt elfoglalva. Az egyetlen „gyengeség” amit észrevettem, hogy nem szól a zene… meg hogy a szörp nagyon átlagos. De amúgy édesszájúaknak kötelező!
Rántott Padlizsán
Kiskorom óta utálom a padlizsánt. Már a formája se tetszik, és a színe sem. Mint ha egy földön kívüli élőlény volna, semmint Földi táplálék. A tapintása is fura, ahogy megkoppintom és halványan kong, az is fura. A belsejét nem tudom bekategorizálni. Mint egy félig kifejlődött rovar szivacsosodott visszatorzulása. Fúj! A rántott padlizsán viszont egészen más dolog. Azt valahogy jó érzéssel meg tudom enni, a só és a panír miatt? Fene tudja. De nagyon ízlik. Még a sült padlizsánt nagy erőlködve legyűröm, néha kísérletezek hogy a pizza tetejére vagy köretnek kérek sima sült padlizsánt. De a rántott padlizsánt soha nem utasítom vissza. Az úgy valahogy finom. Ki érti ezt?
Hogy bírsz ennyit enni?
Gyakran kérdezik. Néha magam is elcsodálkozom rajta, milyen mennyiségben tudok enni. Gyakran már csak szenvedélyből csinálom. Az ízek élvezete miatt. Az ízek mindig tudnak örömet okozni, alighanem ez az egyetlen dolog, ami idős korig jelenthet afféle értéket. Ma húsleves és rántott hús volt ebédre, kukoricás-petrezselymes burgonyapürével és francia salátával, mennyei volt. A levesből még lefekvés előtt is benyomtam egy tállal, jól teletömve tésztával és pirospaprikával. Jobb és jobb ételekkel. Egész nap nem csináltam semmit. Jó érzés volt lusta disznónak lenni.
Hétfőn Fannival mentem dolgozni, egész délelőtt papírmunkákat kellett intézni, meg az ügyfeleket hívogatni. Pingpong labda voltam a telefon és a számítógép között, de lélegző pólómnak köszönhetően nem izzadtam le – na jó, amúgy se volt megerőltető a munka. Mi ez egy Pioneer A-70 cipeléséhez képest, hah! Aztán jött az áru, pakolás közben Fanni felhívott, szerveztünk egy közös ebédet. Fél 1-ig senki nem jött a boltba, aztán úgy 1 perccel Fanni érkezése előtt, természetesen belépett egy fickó, aki a nyolc éve vásárolt Dynaudio hangsugárzójával meg volt ugyan elégedve, de azért szintet szeretett volna lépni. Persze, hogy mindenbe belekötött, mindent lefikázott, amit mutattam neki? Persze nem nyilvánította ki nemtetszését, csak finom célzásokat és arcrándulásokat mutatott, jelezvén hogy az ő birtokában lévő rendszernek mindez nyomába sem ér. Persze én közben ámultam azon hogy egy pár Bowers mikre nem képes, mindegy. Megbeszéltünk egy időpontot, amikor a saját felvételeit hozza. Mivel amit én mutattam, a londoni szimfonikusok, az nem volt túl jó, és ebben egyetértettünk. Aztán elmentünk végre ebédelni. Az Ebédlő, ahova járok, összességében jó hely. Persze mint annyi minden, ez is relatív. Rendszeresen spórolnak az étellel. Mármint nem spórolnak, annál rosszabb. Gondosan kimérik a levest, aprócska mozdulatokkal, közben egy bögrényi tálkában adják. Kiszednek egy merőkanállal, amiben a sűrűje van, aztán 2-4 cl-t még hozzá „méricskélnek.” Ugyanezt teszik a második fogással. A tésztát, amit megeszek tíz másodperc alatt, tíz másodpercig szedik. Egy ilyen adagot szüleim és még nagyszüleim is elintéznek egy jól irányzott merőkanalas legyintéssel. Na mindegy. Aztán fizetek. Aztán eszek. Aztán próbálom a híradót hallgatni. A Samsung mikrotoronyban beszélnek, a hangszórókat viszont a galériára tették, ezért a „holnaptól esős időre lehet számítani” nagyjából így hangzik: mmhm ühühm mmre ehmm mhammi. Az étel viszont többnyire finom – kevés, kevés, viszont már 84 kilót nyomok. Többet kell mozognom. Megyek is úszni holnap.