Segítsetek egy kicsit! Vannak nagyon rossz és nagyon jó magyar filmek. És noha egyesek azt gondolják, hogy jó magyar film nincsen, ha Te, kedves olvasóm, hozzám hasonlóan filmőrült vagy, akkor biztosan belátod, hogy igenis vannak sokszor megnézhető, fantasztikusan sikerült magyar filmek. De mitől jók ezek a „legjobb magyar filmek”? Mi az, ami közös ezekben a hazailag kiemelkedő alkotásokban? Segítsetek nekem! Kérlek, írd le nekem ide a bejegyzés alá, kommentben, hogy szerinted miért szerethetőek az igazán jól sikerült magyar filmek, és mi az a titkos összetevő, amit mindegyikben felfedeztél!
Címke: magyar film
Lehetnének jók a Magyar filmek, ha…
Ez kerül szóba akarva vagy akaratlanul, amikor a suliban filmtörténelemről, magyar filmgyártásról beszélünk. Lényegében ami száz évvel ezelőtt történt, az kihatással van a mai filmes életre. Voltak fantasztikus rendezőink, volt Kordánk és Kertészünk, ide jöttek a franciák, kooperáltunk más nemzetekkel, járkáltunk ugyan külföldre forgatni, de itt, Magyarországon is példátlan terméssel büszkélkedhettünk. Persze, akkoriban a mozgókép jelentése más volt. Olyan felkapott témaként kezelték, mint mondjuk ma az okostelefont. De akárhogy is nézzük, az akkori Nagy M.o. bizony évi 100 filmet képes volt produkálni. Mi ez a mai 10-20 darab nagyjátékfilmhez képest? Kertész Mihály Bánk Bánját több, mint száz kópiában küldözgették szerteszét az egész világban, még Tokióban is levetítették. Mindez nem az én agyszüleményem, a fennmaradt filmes folyóiratok, kritikák és dokumentumok alapján mesélik ezt tanult oktatóink. Voltaképpen a háború és az utána jött veszteség még ma, száz évvel később is ránk nyomja a bélyegét. Mindezt nem panaszkodó céllal írom le. Inkább nyugalommal telve, mivel így már eggyel jobban értem a folyamatot. Komoly kételyek jelennek meg ilyenkor a hozzám hasonló, szakmunkásnak készülő lelkes filmőrült agyában – vajon mennyire van értelme itthon dolgozni? Hát nem ez jut ugyancsak az orvostan hallgató, a bölcsész és még mittudomén kicsoda eszébe? Talán a legjobb, ha ezen nem is gondolkodunk egyáltalán, egyszerűen csak a fő célunknak szenteljük magunkat. Végső soron ha pék akarsz lenni, nem az számít, hogy melyik országban teszed, hanem hogy mennyire vagy jó benne. A mögöttem gyűlő évek azt sugallják, nincs értelme a helyszínen és a menekülési útvonalak tervezgetésén fáradozni. Bizonyára igaza van annak is, aki tőlem merőben mást gondol. Erre nincsen egyetemes igazság, mint ahogy az életnek sincsen szabálya. Mielőtt azonban túl filozófikus irányba húzom a mondanivalómat, a mozgókép megszállottjainak ajánlom ezt a remek filmet, amit egyik oktatónk mutatott a minap, azóta kétszer megnéztem még.
Milyen film a Liza, a rókatündér?
Kritikának nem nevezhetem, amit írni szeretnék róla, eleve valahogy abszurd érzés lesz úrrá rajtam amikor magyar filmekről kell véleményt alkotnom, két okból is. Egyrészt nagyon kevés itthon készült produkcióról gondolom, hogy megüti a „jó film” mércét. Ez persze mint annyi más művészeti/ipari ág, ízlés szerint változó. Van akinek bejön egy Koltai vagy Tarr, van, aki rosszul lesz tőle. Épp olyan megosztónak látom a saját gyümölcsünket filmes téren, mint amilyennek magát a nemzetet is, vannak nagyon szimpatikus és unszimpatikus adottságok, jellegzetességek a magyar kultúrában illetve az egész nemzet mentalitásában. Azért is írok furcsa érzéssel az itthoni filmekről, mert némelyik még a film nézés tevékenységétől is képes volt pár napra vagy hétre teljesen eltántorítani, ugyanakkor én, aki része vagyok ennek a társadalomnak és gépezetnek, szintén arról álmodozom, hogy filmezhessek, akár magyar nyelven. Viszont olvastam erről a Lizáról. Láttam róla kritikát YouTube-on is, ami az én gondolataimat is össze tudta róla foglalni egész ügyesen, kiegészítve még pontosabb meglátásokkal és egyes részletek kiemelésével. Akkor hát minek írjak róla egy 139. véleménykifejtést? Nos, egyrészt mert megérdemli, másrészt pedig ha már egyesek veszik a fáradtságot, hogy filmet forgassanak, akkor én is leütöm a billentyűket, hogy visszajelezzek a munkájukra. Ugyanis a fejlődés egyik elsődleges eszköze a visszajelzés.
Nem mintha azt gondolnám, hogy a magyar filmnek fejlődnie kellene jobban annál, ahogy most halad előre. Megy a maga útján, igaz, kis elmaradottsággal az északabbra vagy nyugatabbra fekvő nemzetek, vagy éppen japán (ha már a Liza a rókatündérben is olyan hangsúlyos japán) területén. Vannak klasszikus betegségei, „bénasága” és erőltetettsége a Magyar Filmnek, amiket egyszerűen el kell felejteni, de nem felejtünk könnyen, mi magyarok, szeretünk sokat rágódni sokáig olyasféle dolgokon, amiknek már rég nincsen jelentősége, vagy ami sosem volt igazán fontos. Lehet hogy az utóbbi mondat önmagában nem igaz, de az általam eddig megnézett filmekkel az volt a bajom, hogy ezt a feltételezést akarták velem elhitetni.
Most viszont térjünk rá Lizára. Balsai Móni jó választás volt, igaz, az elején még meg kellett szoknom hogy ez egy mese, és infantilis reakciói, Gollam-ra hasonlító üveges nézése illetve ahogy a karakterek is mondják, „ufós” karaktere része a műsornak. Ezt a film feléig sikerült elfogadnom, onnantól kezdve még kicsit bele is tudtam élni magam a szituációba, elfogadva a groteszk vagy hogy is mondjam, különc mellékjelenségeket. A magyar különcség, a tarkaságra és másságra való tehetség szintézise minden perc, amit leforgattak ebből a filmből, eltekintve néhány apró szőrszáltól, amik csiklandóssá, illetve illúziótörővé tették a vele folytatott mentális kapcsolatomat. A végére nem akartam kikapcsolni, érdekelt, hogy mi lesz, kíváncsi voltam a karakterek soron következő mondataira, és elfogadtam a mesebeli atmoszférát is, eltekintve az erőltetett sztereotipikus vagy éppen egyértelműen utalásos „másolat” helyszínektől, nevektől illetve létesítményektől stb. Ha már szóba került a másolás, meg kell említenem egyes motívumok kísérteties hasonlóságát olyanokra, amiket korábban néhány rendező (gondolok itt olyan nevekre mint Tarantino, Wes Anderson, Tim Burton vagy éppen Myazaki) alkalmazott és stílusjegyként dobálta a saját szalagjára. Most jöttem csak rá, hogy egyes rendezők jól ismert trükkjei, módszerei mennyire beleintegrálódtak a filmszakmába.
Ujj Mészáros Károly nem egy filmes iskolából frissen kitáncolt lelkes ifjonc, hanem rutinos szakmabeli, aki életkorának egyenlítőjén beérett eszközöket talált magának, amikről úgy gondolja hogy működnek és megéri bevetni őket. Nekem ez jött le a Liza képkockáiból, nyilván nem egy ember fog sikert illetve ízt generálni egy komplett mozinak, de hogy a rendezés életbevágóan fontos volt ezúttal, afelől semmi kétségem. A magyarosan ügyetlen, néha elszórt poénokat kellően halkan vagy röviden zavarták le ahhoz, hogy az erőltetettség jeleit még ne érezzem kiömleni a képernyőből. És ez nekem már olyan dolog, amit magyar filmben a javulás, továbblépés és frissesség jelzők valamelyikével látnék el. A képi világot mindenki dicsérte, így azt most nem részletezem, csak annyit teszek hozzá, hogy igen, jól csináltak mindent.
Volt értelme megnézni a Liza a rókatündért? Igen. Ajánlom megtekintését azoknak, akik nem látták és amúgy nem kedvelik a tipikus magyar filmeket? Igen. Mert ez nem tipikus. Nem lövök le poént, ha hozzáteszem, hogy ez egy mese, tessék akként kezelni. De nem gyerek mese, felnőttek fogják érteni, és felnőttek tudják majd „odaképzelni” a főszereplő és az „áldozatok” körüli, meg nem fogalmazott, de ráhúzható sztereotípiákat. Megnézném újra? Nem. De a végén jó érzésem volt, és amiatt tényleg hasznosnak éreztem a vele való foglalkozást.
Ha értékelném – 7/10 – Köszönöm azoknak, akik hozzájárultak, hogy valami kis plusz legyen benne/belőle.