Ez kerül szóba akarva vagy akaratlanul, amikor a suliban filmtörténelemről, magyar filmgyártásról beszélünk. Lényegében ami száz évvel ezelőtt történt, az kihatással van a mai filmes életre. Voltak fantasztikus rendezőink, volt Kordánk és Kertészünk, ide jöttek a franciák, kooperáltunk más nemzetekkel, járkáltunk ugyan külföldre forgatni, de itt, Magyarországon is példátlan terméssel büszkélkedhettünk. Persze, akkoriban a mozgókép jelentése más volt. Olyan felkapott témaként kezelték, mint mondjuk ma az okostelefont. De akárhogy is nézzük, az akkori Nagy M.o. bizony évi 100 filmet képes volt produkálni. Mi ez a mai 10-20 darab nagyjátékfilmhez képest? Kertész Mihály Bánk Bánját több, mint száz kópiában küldözgették szerteszét az egész világban, még Tokióban is levetítették. Mindez nem az én agyszüleményem, a fennmaradt filmes folyóiratok, kritikák és dokumentumok alapján mesélik ezt tanult oktatóink. Voltaképpen a háború és az utána jött veszteség még ma, száz évvel később is ránk nyomja a bélyegét. Mindezt nem panaszkodó céllal írom le. Inkább nyugalommal telve, mivel így már eggyel jobban értem a folyamatot. Komoly kételyek jelennek meg ilyenkor a hozzám hasonló, szakmunkásnak készülő lelkes filmőrült agyában – vajon mennyire van értelme itthon dolgozni? Hát nem ez jut ugyancsak az orvostan hallgató, a bölcsész és még mittudomén kicsoda eszébe? Talán a legjobb, ha ezen nem is gondolkodunk egyáltalán, egyszerűen csak a fő célunknak szenteljük magunkat. Végső soron ha pék akarsz lenni, nem az számít, hogy melyik országban teszed, hanem hogy mennyire vagy jó benne. A mögöttem gyűlő évek azt sugallják, nincs értelme a helyszínen és a menekülési útvonalak tervezgetésén fáradozni. Bizonyára igaza van annak is, aki tőlem merőben mást gondol. Erre nincsen egyetemes igazság, mint ahogy az életnek sincsen szabálya. Mielőtt azonban túl filozófikus irányba húzom a mondanivalómat, a mozgókép megszállottjainak ajánlom ezt a remek filmet, amit egyik oktatónk mutatott a minap, azóta kétszer megnéztem még.