Filmelmélet – kinek fontos?

Úgy érzem, tipikus csapdába estem. A tanulni vágyás tornádója és a mindent akarás bipoláris bombája örvénylik fejem fölött. Gondoltam, oké, akkor havi egy könyvet majd elolvasok filmezés témában. De hogyan szoríthatok időt egyszerre olvasásra és filmnézésre? Hát jó, ennek apropójából úgy döntöttem, akkor bizonyos estéken olvasok, máskor filmet nézek, és lesznek persze olyan esték is, amikor kimondottan a tananyaggal fogok foglalkozni, mert hogy fél éven belül valamiféle vizsgát kell majd tennünk a filmes suliban. Szóval este lefekszem filmet nézni, és mondjuk elindítom a Harmadik Típusú találkozásokat (ami egyébként ahhoz képest, hogy mikor és miről készült, valóban megérdemeli, hogy korszakalkotónak nevezzék). Feltűnik, hogy magyar operatőre volt. Hát akkor meg kéne nézni a többi Zsigmond Vilmos filmet is, nem? De mi van a többi magyar operatőrrel, rendezővel, akik szintén letettek valami fontosat az asztalra? És akkor még nem néztem meg a nem kevésbé számottevő, vagyis hát nekem fontos Kurosawa maradék műveit, etc, etc. És úgy érzem, szelektálnom kéne, de nem tudom, mi alapján. Alighanem ilyenkor nincs mit tenni, neked kell magadban felállítanod egy fontossági sorrendet. Másfelől lépten nyomon azt éreztem, hogy feltörik bennem a fiatal, általános iskolás énem spontánságra vágyó természete. Hogy ne elhatározásból üljek le valamit megnézni csak azért mert az magyar, vagy mert annak ez és ez volt a rendezője, hanem csak úgy kifutni a lakásból, át a Corvin Moziba, és befalni egy filmet találomra, olyat, ami a logline és a cím/szereposztás alapján szimpatikusnak tűnik. Mohóság alakult ki bennem.

Megvettem az 501 Filmrendező c. könyvet, ami lexikális ismeretek bővítéséhez fantasztikus eszköz, másfelől ahhoz, hogy a benne lévő személyek munkáit megismerd, nem elég a több száz oldal elolvasása, a nevekhez fűződő, több száz filmet is meg kell ehhez nézned. Gondoltam sebaj, minden nap olvasgatom egy kicsit, és akkor hosszú távon csak ragad rám valami. Eközben a jófogáson is keresgéltem antikvár, témába vágó írásokat, így bukkantam rá a két kötetes „Új Film Lexikonra” (valamikor a ’70-es évekből, hehe), nem tudtam nemet mondani, hát azt is megvettem. Igen ám, ez a kis adattár viszont kapacitását és tartalmát tekintve bármennyire régi, még többszörösen ráver a fentebb említett 501 Filmrendezőre. Leizzadtam, míg hazacipeltem. Ezzel párhuzamosan elhatároztam, hogy előfizetek a VOX mozimagazinra is, mert hát nem szabad folyamatosan a múltból meríteni, az aktualitásokkal is tisztában kell lennünk, ugye? De hogy a filmelmélet kategóriájában szerzett tudásomat külföldi forrásokkal is gyarapítsam, rendeltem egy ezzel foglalkozó, amerikai publikációt (Theory Of Film), ami szintén nem csekély anyag, kb. 350 oldal, tömény elmélkedés és fogalombombázás, az angol nyelv legékesebb szókincshasználatával persze, amihez az én középfokú nyelvtudásom már nem elég, tehát olvasása közben folyamatos szótárazgatás is szükséges. Melyikkel kezdjem? Melyiket memorizáljam? Melyik fontosabb? Melyik hasznosabb?

Alighanem amikor ismereteket bővítünk, ebben a témában, vagy bármiben, az iparművészettől az életvitelig, ilyenkor nincs „helyes” út. Egy élet sajnos kevés ahhoz, hogy mindent megtudj, de talán az a fontos, mint minden más hobbi/szenvedély esetében, hogy a lényegről ne maradj le. Jobban mondva hogy amit TE keresel, azt konkrétan, célirányosan keresd. Specifikusan, és egyúttal kísérletezve. Hogy alapvető lépéseket megtegyél, hogy a fontos fázisokat megtapasztald. Vannak azok a bizonyos alapok, ismeretek és szakmai tudás terén egyaránt. Azt hiszem, az alapokhoz kell visszamennem, bármit is jelentsen mindez. 

Ha az élet egy film lenne

Mostanában kezdem azt hinni, hogy az élet egy olyan mozifilm, amit naponta újra kell rendeznünk úgy, hogy a folyamatos nekifutások között, egyszemélyes stábunk kialudhassa magát. Így minden ébredést követően elindíthatjuk ultra nagy felbontású sztereó kép és hangrögzítőnket, hogy aztán az elkövetkező nap eseményeit saját belátásunk szerint megkomponáljuk, és rögzítsük. Azonban a történettel baj van, ugyanis nem mi egyedül felelünk a soron következő 24 óra eseményeiért, hanem rajtunk kívül még pármilliárd ember, beleértve a planétán fellelhető egyéb élőlényeket és fizikai jelenségeket. Tehát ha úgy tetszik, rajtam kívül minden egyes személy vagy tárgy egy építőkockája a minden pillanatban változtatható forgatókönyvnek. Mindazonáltal a képrögzítésért és feldolgozásért felelős processzorom napról napra egyre elavultabb, ez érthető, hiszen mióta le lettem gyártva, az objektívem, a memóriám, a stabilizátorom és a koordinációs központom sem lett utólagosan szervizelve, legalábbis nem tudok róla. Humanoidként az élettartam garancia előnyét élvezhetem, de függ az engem érő balesetek fokozatától és a testi épségemet preferáló szabályok aktualitásától is, hogy a rendszerem sérülését követően milyen szervizmunkálatokra kerülhet sor. Tehát nem csak a mindennap újrakezdődő filmemnek, hanem saját magamnak is képlékeny a sorsom, tehát ha úgy tetszik, a körülöttem lévő cselekmény és én, mint befogadó eszköz, valahol összefüggünk és egyek vagyunk, egymásért vagyunk. Sajnos jelen életkörülményeim nem teszik lehetővé, hogy új karaktereket vonjak be a forgatókönyvbe. Női mellékszereplő terén például meglehetősen tanácstalan vagyok. Rendeztem egy évekig húzódó első részt, amit aztán még hosszabb, még több konfliktussal megtűzdelt második rész követett. A harmadik epizód női mellékszereplője olyannyira naívnak és manipulálhatónak gondolt engem, hogy mindenféle előzetes jelzés nélkül fogta magát és lelépett… hogy úgy mondjam, a forgatás kellős közepéről. Az a történet azóta is vágószobában senyved, nem hiszem, hogy valaha ki akarom majd vetíteni bárhova vagy újranézni, a folytatásról ne is beszéljünk. Mit lehetne tehát tenni, hogy kicsit izgalmasabbá tegyem életem filmjét? Az egyszer biztos, hogy új szereplőkre van szükségem, ezért castingra van szükség. Utóbbi számos úton megvalósítható, a válogatásért cserébe fel kell hagynom valamelyik másik filmjelenet ismétlésével, vagy éppen ki kell bővítenem a játékidőmet. Például bevághatnék kora reggeli órákat, amikor nem ásítozom, hanem már úton vagyok valamerre. Szintúgy csinálhatnék valamit azokkal az estékkel, amikor egyedül otthon filmet nézek, ehelyett részt vehetnénk tánc tanfolyamon, művészeti esten, filmklubban, vagy egyéb közösségi programban. Lehet, hogy így kevésbé gazdagítom belső fantáziavilágomat és a könyvolvasásra, cikkírásra valamint filmnézésre idő redukálása talán kevésbé tesz eredményes vagy éppen munkacentrikus egyénné, viszont így színesebbé tudom tenni a filmemet, hiszen kevésbé lesz monoton, és általában az új dolgok vezetnek nagy csavarokhoz. Akár jó, akár rossz irányba. Márpedig ezek a csavarok azok, amiktől szerintem igazán jó lesz egy film.

Lehetnének jók a Magyar filmek, ha…

Ez kerül szóba akarva vagy akaratlanul, amikor a suliban filmtörténelemről, magyar filmgyártásról beszélünk. Lényegében ami száz évvel ezelőtt történt, az kihatással van a mai filmes életre. Voltak fantasztikus rendezőink, volt Kordánk és Kertészünk, ide jöttek a franciák, kooperáltunk más nemzetekkel, járkáltunk ugyan külföldre forgatni, de itt, Magyarországon is példátlan terméssel büszkélkedhettünk. Persze, akkoriban a mozgókép jelentése más volt. Olyan felkapott témaként kezelték, mint mondjuk ma az okostelefont. De akárhogy is nézzük, az akkori Nagy M.o. bizony évi 100 filmet képes volt produkálni. Mi ez a mai 10-20 darab nagyjátékfilmhez képest? Kertész Mihály Bánk Bánját több, mint száz kópiában küldözgették szerteszét az egész világban, még Tokióban is levetítették. Mindez nem az én agyszüleményem, a fennmaradt filmes folyóiratok, kritikák és dokumentumok alapján mesélik ezt tanult oktatóink. Voltaképpen a háború és az utána jött veszteség még ma, száz évvel később is ránk nyomja a bélyegét. Mindezt nem panaszkodó céllal írom le. Inkább nyugalommal telve, mivel így már eggyel jobban értem a folyamatot. Komoly kételyek jelennek meg ilyenkor a hozzám hasonló, szakmunkásnak készülő lelkes filmőrült agyában – vajon mennyire van értelme itthon dolgozni? Hát nem ez jut ugyancsak az orvostan hallgató, a bölcsész és még mittudomén kicsoda eszébe? Talán a legjobb, ha ezen nem is gondolkodunk egyáltalán, egyszerűen csak a fő célunknak szenteljük magunkat. Végső soron ha pék akarsz lenni, nem az számít, hogy melyik országban teszed, hanem hogy mennyire vagy jó benne. A mögöttem gyűlő évek azt sugallják, nincs értelme a helyszínen és a menekülési útvonalak tervezgetésén fáradozni. Bizonyára igaza van annak is, aki tőlem merőben mást gondol. Erre nincsen egyetemes igazság, mint ahogy az életnek sincsen szabálya. Mielőtt azonban túl filozófikus irányba húzom a mondanivalómat, a mozgókép megszállottjainak ajánlom ezt a remek filmet, amit egyik oktatónk mutatott a minap, azóta kétszer megnéztem még.

Megvolt a Számháború bemutatója Leányfalun

Vasárnap kellemes izgatottságot éreztem. Végre eljött a mi napunk, gondoltam. Felvettem a kedvenc cipőmet, a kedvenc zakómat és a kedvenc ingemet, hozzá még nyakkendőt is kötöttem (talán két év után először). Krisztián hozott vetítőt, állványt és kábeleket, én beraktam a gurulós bőröndömbe a blu-ray lejátszómat, egy üveg ásványvizet és még egy kis tartalék kábelt, tudván, hogy a megfelelő vezeték hiánya kritikus módon befolyásolhatja a Számháború film premierjét. Szerencsére a faluház jól fel volt szerelve, két szekrény nagyságú hangfaluk és vetítővásznuk is volt. Amikor mindent összekötöttünk mindennel, a projektort beállítottuk és a hangfalakat is úgy ahogy sikerült a megfelelő hangszínre belőni, elkezdtek jönni az emberek. Először nagyon ismerős arcok. Aztán kevésbé ismerős arcok. A végén több, mint 50 ember ült már előttem, gyakorlatilag a székek amiket Bea (a faluház igazgatónője) kirakott, egytől egyig megteltek. A reggeli, kellemes izgatottság ekkorra mássá változott, de így, két nap elteltével sem tudom pontosan meghatározni, hogy mit éreztem akkor, amikor kiálltam a vászon elé. Csodás érzés volt, az biztos. Arra sem emlékszem tisztán, hogy miről beszéltem, azt hiszem hogy szóban megpróbáltam kifejezni hálámat a stáb felé. Ott volt majdnem mindenki, aki részt vett a Számháború film elkészítésében. Még Zsolti is eljött, akinek a remek zenéket köszönhetem. De ott volt az Edzőm is. A szüleim is. Enguc és Lívi is eljöttek, és természetesen Előd is. Aztán még Balázs is megérkezett. Néhányan a szereplők közül még a szüleiket is magukkal hozták. Azt hiszem, egyszerre voltam izgatott, büszke és meghatott, talán ez a három érzelmi komponens most először lépett át minden addig átélt emocionális határértéket bennem. A vetítés sikerült. Sokan odajöttek utána, kezet rázni, gratulálni. Én azt se tudtam, mit mondjak, egyszerűen csak álltam és örültem, meg vigyorogtam, mint a vadalma. Éreztem, hogy ez most nagyon jó. És hogy egy álom vált valóra. Hazafele sokat dumáltunk Krisszel arról, hogy hogyan tovább a filmmel. És valóban, nem sokat írtam itt a blogomon arról, hogy mi lesz a film sorsa, vagyis hát említettem, és lehetett sejteni… hogy soha nem kerül nyilvánosságra. Micsoda??? Jó na, csak vicceltem 🙂 Néhány nap még kell, mert a nézők közül többen is jeleztet bizonyos részleteket (pl. telefonos beszélgetések), amiknek a hangját még utólagosan ki kell javítanom hogy mindenki számára, egy gagyi laptop hangszórón keresztül is tisztább és érthetőbb legyen a filmben zajló párbeszéd. Minya készít weboldalt a filmnek. Azt még meg kell tölteni szöveggel. Írnom kell az Indavideónak, hátha megengedik hogy kitegyük a filmes galériájukba a Számháborút. Egy szó mint száz, ez még csak a kezdet volt. Most viszont itt a hétvége, úgyhogy 1-2 napot pihennem kell, mert mostanság sok idő és energia elment a gép előtt ülve, a videoszerkesztő sávjait húszcentiről bambulva. De megérte minden fáradozás. Úgy érzem, nagyszerű dolgot hoztunk létre. Hamarosan felkerül, és akkor az is láthatja, aki eddig lemaradt 🙂

számháború című amatőr film vetítése leányfalun

A Számháború egyik jelenetét már Leányfalun is forgattuk

Egy nagyon jó (ha nem a legjobb) barátom pincéjét sikerült megkapnunk pár órára, hogy ott forgassuk le a Számháború induló szekvenciájának néhány snittjét, rögtön a történet elején ugyanis már egy kicsit erőszakos jelenet fog jönni, amiben a néző megismerheti a negatív főszereplő világát. Ez az úgynevezett betekintés nekünk három óránkba került plusz utazás, ettől függetlenül mindenki nagyon jó kedvű volt. Köszönettel tartozok újfent, és még mindig azoknak, akik segítségemre voltak és segítenek még, amíg el nem készülünk a filmmel, bárcsak azt mondhatnám, hogy holnapra készek leszünk, de egy amatőr film készítés házilag sok időt igényel, mivel sok embert kell összeegyeztetni. Addig is itt van a fenti kép, ami némiképp sugallja a forgatás hangulatát. Miután szétröhögtük magunkat, elégedetten pakoltam el a felszerelést, a kamerát, a mikrofont, a forgatókönyvet, és már másnap azonnal becsapódtam a számítógép elé, hogy nekiálljak megvágni. Rájöttem, hogy veszélyes vállalkozás éjszakánként videót vágni, mert eleinte sajnálom a pihenésből elvett időmet, de aztán, látva közös munkánk gyümölcsét, mindig izgatott leszek, és a végén már alig akarok leállni a snittek szerkesztgetésével, vagdosásával. A pincés jelenet kipipálva, nekünk nagyon tetszett, remélem, Nektek is fog 🙂