Ma nem mentem sehova, reggeli után azonnal bevágódtam a gép elé, és a fél napot vágással töltöttem. A Számháború nyersanyagának 90%-át már felvettük, úgyhogy elérkezett az idő megvágni mindazt, amit lencsevégre kaptunk.
Múlt héten leforgattuk „a billiárdos jelenetet”, a Tájfun Billiárd Szalon jóvoltából nagyon jó helyszínen lehettünk, kulturált hely volt frankó fény-árnyék viszonyokkal és elég profi billiárdasztallal, amin egy kamera dolly szép egyenletesen mozoghat. A többiek fenomenálisak voltak. Mindenki, aki eljött a forgatásra, tényleg ott volt, mármint ott segítettek, ahol tudtak, leírhatatlan érzés volt azzal szembesülni, hogy másokra is számíthatok, és hogy nem sürgetnek, tiszteletben tartják, amit akarok. Ezért azt hiszem, mindig hálás leszek Nekik, akik beszálltak velem ebbe a projektbe. A nevük ott lesz csupa nagybetűvel, vastagon a stáblistában és az én agy-listámban is.
Csak azért hozom szóba a billiárdos jelenet forgatását, mert arra vártam azóta, hogy megírtam a forgatókönyvet. Már a cselekmény papírra vetésének pillanatától kezdve arról álmodoztam, hogy leforgatjuk azt a jelenetsort, amiben Marc meglátja a TV-ben a nyerő számokat. Most végre, több mint egy évnyi várakozás után, ezen is túl vagyunk.
Bízom benne, hogy Decemberre elkészülünk. Ez persze nem csak rajtam múlik, de megpróbálom tartani magam ehhez. Most nem is csinálok semmit gyakorlatilag, egész héten melózok, edzésre járok és videót vágok. De sose éreztem még ennyire jól magam. Tudom, a Számháború amatőr film lesz csupán, de annyira jó buli elkészíteni, hogy ehhez foghatót még nem tapasztaltam. Hamarosan újra jelentkezem, addig is köszi minden érdeklődőnek a türelmet! 🙂
Nagy csend nálam mostanában, erre bizony még a madár se jár, de nem is fog, mert ha már a madarak is internetezni fognak az okostelefonjukon, akkor az bizony a világ vége lesz. Rég meséltem az amatőr filmről, amit a barátaimmal készítek, és úgy gondoltam, ideje néhány (bocsánat az elcsépelt és nagyzoló szóért, de jobb nem jutott eszembe) exkluzív információt megosztanom azokkal, akik olvassák ezt az oldalt, és akiket érdekelnek a Számháború amatőr filmkészítésével kapcsolatos infómorzsák, háttérinformációk.
Ezt a bekezdést azoknak szánom, akik hozzám hasonlóan valamit kezdeni akarnak amatőr DSLR videós hajlamaikkal és valami többet, jobbat, nagyobbat szeretnének alkotni. Van egy dolog, ami mindennél fontosabb, még annál is, hogy milyen kamerával forgatsz, hányan vagytok, kik a színészek és mennyi pénz áll vagy nem áll rendelkezésre. És ez a fontos dolog az idő. Ez az elsődleges lecke, amit megtanultam a Számháború forgatása közben. Közel egy éve posztolok arról, hogy „képzeljétek lesz egy ilyen kis filmecském…”, és még mindig csak 40 percnyi nyersanyagot vettünk fel a 60-ból. Így már érthető az idő fontossága, ugye? Nem csak a forgatások szervezése igényel jó időérzéket és menedzser vénát, hanem a forgatások megvalósítása is. Nyilván amatőr vagyok és csak tapogatózok a sötétben, de azt kell mondjam, akár kezdő valaki, akár profi, egy nap alatt nem érdemes 3-4 percnyi nyersanyagnál többet felvenni. Utóbbit volt oktatóm, Kolozsi László is megerősítette egy beszélgetésünk alkalmával. Ha minőségi munkát akarsz végezni, az egészséges mennyiség az 3-4 percnyi nyersanyag. Így van rá mód, hogy eltöprengj a részleteken, hogy ügyelj a beállításokra, és hogy ha kültéren forgattok, ne menjen le (vagy keljen fel) a nap, mielőtt a forgatókönyvedben meg van írva. Mindezt nem hivatalos tananyagból olvasom fel, és ezzel nem a saját egómat akarom fényezni. Ezeket tényleg érdemes szem előtt tartania, és elsődleges fontosságú tényként kezelnie minden amatőr filmesnek.
No, visszatérve a Számháborúra. Egész jól haladunk, bár sajnos a tervezett szeptemberi befejezés átnyúlik talán még Novemberbe is. A csapat, akik részt vettek és vesznek a projekt megvalósításában, ritkán szervezhető össze eggyé. Ritkán, de azért megoldjuk. A főszereplőnknek gyermeke született, felesége van, ezért eleve csak 2-hetente tud segíteni. Ugyebár az idő fontossága itt is kiderül. És még sorolhatnám. Ez az amatőr filmkészítés árnyoldala és szépsége is egyben, hogy nem a pénzről szól, hanem a szárnybontogatásról, a hibák felismeréséből. Mindenesetre úgy érzem, nem követtem el hibát sem a befektetett idő, sem az elköltött pénz tekintetében, nagyon kevés olyan dolog van amit ilyen szenvedéllyel képes lennék űzni. Remélem, mindenki mihamarabb megtalálja az életben a maga saját „szenvedélyét”, mert ez végső soron amiért odavagyunk, segíthet abban, hogy rájöjjünk, mit is szeretnénk úgy igazán elérni, megvalósítani.
A legutóbbi forgatás szerintem nagyon jól sikerült, csodával határos módon 10 percnyi nyersanyagot vettünk fel az erdőben, igaz, a végén már mindenki kicsit fáradt, ingerült és éhes volt, többek között én is, ezért úgy viselkedtem, mint egy elégedetlen óvodás. Szerencsére remek társaság tartott velem, utólag is hálás vagyok mindenkinek (ezúttal az erdős jelenet kapcsán Ádám, Balázs, Gábor, Krisztián cimboráimnak) aki most és azelőtt és ezután is beletesz valamit a kis filmecskénkbe. 60 percből 40 már megvan, és ez a lényeg! 😉
Egy nagyon jó (ha nem a legjobb) barátom pincéjét sikerült megkapnunk pár órára, hogy ott forgassuk le a Számháború induló szekvenciájának néhány snittjét, rögtön a történet elején ugyanis már egy kicsit erőszakos jelenet fog jönni, amiben a néző megismerheti a negatív főszereplő világát. Ez az úgynevezett betekintés nekünk három óránkba került plusz utazás, ettől függetlenül mindenki nagyon jó kedvű volt. Köszönettel tartozok újfent, és még mindig azoknak, akik segítségemre voltak és segítenek még, amíg el nem készülünk a filmmel, bárcsak azt mondhatnám, hogy holnapra készek leszünk, de egy amatőr film készítés házilag sok időt igényel, mivel sok embert kell összeegyeztetni. Addig is itt van a fenti kép, ami némiképp sugallja a forgatás hangulatát. Miután szétröhögtük magunkat, elégedetten pakoltam el a felszerelést, a kamerát, a mikrofont, a forgatókönyvet, és már másnap azonnal becsapódtam a számítógép elé, hogy nekiálljak megvágni. Rájöttem, hogy veszélyes vállalkozás éjszakánként videót vágni, mert eleinte sajnálom a pihenésből elvett időmet, de aztán, látva közös munkánk gyümölcsét, mindig izgatott leszek, és a végén már alig akarok leállni a snittek szerkesztgetésével, vagdosásával. A pincés jelenet kipipálva, nekünk nagyon tetszett, remélem, Nektek is fog 🙂
Most már szinte biztos, hogy idén nem lesz kész a Számháború film, jövő tavaszra át kell tolnom. Mindazonáltal néhány jelenetet idén forgatunk le, hogy ne teljen hiába az idő, illetve lesz egy olyan zárt, beltéri szekvencia, amiben nem látszik az aktuális évszak, ugyanakkor ez kb. 5-7 percet tesz ki a komplett filmből, tele vágásokkal, ergo megköveteli az utómunkát. Ezt a bizonyos szekvenciát fogjuk ég idén felvenni, addig is továbbra is folyik a szereplőválogatás.
Kaptam egy nagyon jó tippet, hogy hirdessem meg a neten, fórumokon, vagy facebookon valamilyen csoportban szereplőkeresési szándékomat. Két napja tettem ki a posztot, azóta már ketten fel is kerestek, akik érdeklődtek a kontagonista karakter szerepére. Örülök azért, hogy nem teljesen reménytelen a szereplőválogatás fázisa. Van egy karakter a fejemben, és nem akarom beérni fele vagy negyedannyira megfelelő személlyel, nekem pont olyanra van szükségem. Arra is felhasználhatom a rendelkezésre álló időt, hogy csiszolgassak a forgatókönyvön.
Múlt hét csütörtökön elkaptam egy meglehetősen makacs torokgyulladást, nem tudom hogy vírust sikerült bezsebelni, vagy edzés közben kellett-e volna becsukni az ablakot, de már mindegy. Csütörtökön bementem dolgozni, hiba volt… a torkom óráról órára egyre jobban és jobban kapart, a bogáncsból szögesdrót lett, a szögesdrótból tűpárna, aztán már egy komplett vasbetonrúd szúrta ketté a garatomat. Estére be is lázasodtam, nem érzékeltem a külvilágból semmit sem, bár még sikerült eljutnom a nagymamámhoz, adott gyógyszereket és milánóit, meg egy olyan gyömbéres teát, amitől egyből jobban éreztem magam. Csütörtök este hazamentem, gyorsan lefürödtem, vacogva bebújtam az ágyba és állig húztam a bárányirha takarót. Közben a filmen járt az agyam, hogy a suhanó nyílvesszőt hogyan kamerázzuk majd le, meg ilyenek. A gyömbéres tea és a gyógyszerek hozták a várt hatást, elkezdett csorogni rólam az izzadtság, mozdulni se bírtam. Minden egyes nyelésnél, mintha üvegszilánkok mennének le. Forgolódtam a párnán, mire észrevettem hogy az egész tiszta víz, eldobtam és hoztam a szekrényből egy új párnát, meg a matrac másik végére feküdtem, amit még nem izzadtam szét. Szombaton ugyan a lázam elmúlt, helyette bedugult mindkét fülem, és elment a hangom. Kíváncsiságból belevilágítottam a fürdőszobai tükör előtt állva a torkomba, el is borzadtam a látványtól, mintha a nyolcadik utas díszlete lett volna a nyelőcsövem teteje, valami világos színű borzadály lerakódott a torkomba. Este megint izzadtam, mint a ló, és éjjeli egy órakor bekövetkezett gyerekkorom nosztalgiája: a fülfájás. Nem volt nálam só, gyertya, csak kövirózsaolaj, de úgy voltam vele, hogy ennyi fájdalmat még egy gyereknek is el kéne bírnia, szóval jobban teszem, ha alszom. Próbáltam valami nyugtatóra gondolni. Valamire, ami nem a filmmel kapcsolatos, sem a munkával. Átsuhant az agyamon: egyáltalán, mi a ménkűt művelek mostanában a melón és a videózáson kívül? Nem sokat, még filmet se néztem hetek óta, komolyan szégyellem magam, én, aki heti 3-4 filmnél általában nem hajlandó alább hagyni. Aztán megint jött valami hangemlék tompán, ezúttal egy másik feldolgozás: All the leaves are brown, and the sky is gray… I’ve been for a walk on a winter’s day… Láttam magam előtt a jazzkocsmát, a gitárt, a harmonikát, ahogy támasztom a falat és becsukom a szemem. Próbáltam rávenni a fülemet, hogy felejtse el a fájdalmat és a hangra összpontosítson, ami emlékezetből szól. Fészkelődtem közben, a párna vákumot termelt a hallójáratomban és megnyomta a dobhártyámat, bedugult füleim a véráram pumpálását hallatták felerősítve. Csak morogtam, nem mérgesen, tehetetlenül. Közben minden erőmmel az emlékbe kapaszkodtam, abba a kellemes hangra, és az elbűvölő mosolyra. Kivillanó fehér fogak, tánc. És a szövegre. All the leaves are brown, and the sky is gray… I’ve been for a walk on a winter’s day. Felültem az ágyban. Észre se vettem, hogy elaludtam. Már hajnali négy óra volt. Már nem fájt a fülem se. A California Dreamin’ bevált. Ma már nem izzadok ha lefekszem aludni, és a torkom se kapar, csak még olyan hangon beszélek, mint Steven Tyler, gondolom szombaton túl sokat harsogtam amikor a kávézóban szombat este felvettük a beszélgetős jelenetet Marc-kal. A főnökömnek lehet, hogy igaza volt, amikor azt mondta: Barna, túlhajszolod magad. Hasonlót gondolt a kollégám is. Meg a nagymamám is. Alvás kell. Hiába bírom ki hetekig úgy, hogy éjfélig, éjjeli 2-ig verem a billentyűzetet, egy idő után jelez a szervezet, és most csúnyán jelzett. Meg kell találni az egyensúlyt.
Más: ma este frankó videózás lesz, tűkön ülök. Azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy az Edi & Kolos együttest (featuring Brüll Ede) videózzam le zenélés közben, de ezúttal inkább otthoni gyakorlós, semmint LIVE hangulatban. Szeretem az ilyen „állok a gép mellett és nyomkodom” alkalmakat, főleg azokat, amik zenészekhez kapcsolódnak. Kicsit vigasztaló érzést vált ki belőlem, mikor ilyen értelmes és lelkes zenészekkel beszélgetek, eszembe juttatja a saját dédelgetett álmaimat, és valahol bizonyítja, hogy amivel foglalkozol, az hosszú távon mindig gyökeret ereszt. Nem furcsa? Amíg szomorúan álmodozunk valamiről, megközelíthetetlennek tűnik, aztán mikor elkezdünk látszólag bolyongva ráállni egy pályára, amiről tudjuk, hogy összefügg a mi galaxisunkkal, egyszer csak minden közelinek, és elérhetőnek tűnik. Ilyenkor békésen érzem magam.
2013. Szeptemberében beiratkoztam egy forgatókönyvíró képzésre, ahol nagyjából helyretették az agyam, persze az alapvető hibáimra hiába hívták fel a figyelmet, tudtam, hogy nem leszek instant hit, ahogy az angol mondja. De nem ez volt a célom, hanem az, hogy rájöjjek, érdemes-e babusgatnom ezt az álmot? Akadtak támogatóim, akik nem vetették el a Számháború ötletét, de bizonytalan voltam a midpointot és a végső csavart illetően.
2014. Tavaszáig megállás nélkül dolgoztam, gyakran ha hazaértem, még mindig folytattam a munkát, hogy meglegyen régi álmom, a 700D. Egy mikrofonra is szükségem volt, eleinte úgy tűnt, hogy nem lesz pénzem normális felszerelésre. A megérzéseim helyesek voltak: egy amatőr filmesnek is jár legalább egy pár puskamikrofon, azokat a mai napig nem tudtam beszerezni. eleinte úgy döntöttem, hogy a hangot majd egy Zoom H1-essel vesszük fel, igaz, hogy az egy mezei sztereó hangrögzítő, de a neten agyondícsérték a hozzám hasonló, vagy akár még sokkal rutinosabb videósok. Aztán nyáron valami történt. Valami megváltozott az agyamban, mert már a filmről álmodtam, és egyik napról a másikra azon kaptam magam, hogy elkezdtem írni a scriptet. Nem csak azért vettem meg a Canont, hogy fotózgassak vele, és az állvány is ott porosodott a szekrényemben. Augusztus végén felmondtam a munkahelyemen, átmentem egy másik céghez, ahol szabad hétvégét és nyugodtabb munkakörülményeket garantáltak. Így már lehetőségem volt a szabadidőmben tiszta fejjel nekiülni a scriptnek. Minderről korábban részletesen beszámoltam, a korábbi bejegyzésekben, inkább csak afféle összefoglalónak szántam… szóval aztán jött az igazi, tényleg nehéz feladat.
Szereplők?
Bármennyire szerettem volna, hogy nyárra kész legyen a Számháború nyersanyaga, álmodozásom és a felszerelés lassú beszerzése, valamint a szereplők keresése miatt az egész projekt szeptemberre húzódott. Ettől persze még nem lettem rosszkedvű. Akkor már sokkal inkább elszomorodtam, amikor egy csoporttársam, akivel nagyon jó barátok(nak gondoltam magunkat) lettünk a tanfolyam végére, lelkesen ígérte hogy visszajelez a forgatókönyvvel kapcsolatban, azóta sem hallottam felőle. Ugyanez történt az oktatómmal, aki egyébként nagyon rendes ember, sokat tanultam tőle. Megkapta a szöveget, aznap visszaírt, hogy most van ideje, el is olvassa. Többet nem írt. Egy pillanatig kétségbeestem, vajon ennyire szar lett az írásom? Lehet, hogy nem kéne erőltetnem? Csak azért nem ír vissza, mert nem akar megbántani? Végül fogtam az összes bennem hömpölygő kételyt, és kidobtam a francba őket. Ha törik, ha szakad, leforgatjuk a filmet, bármilyen jó vagy rossz is lesz a végeredmény. Folytattam a keresést a szereplők után.
Felix
Felix
A kollégám, egyben jó barátom, alkalmasnak tűnt az egyik negatív szerep megtestesítésére, e-mailben rá is kérdeztem, hátha lenne kedve eljátszani Felix karakterét, és nagy örömömre igent mondott. Kellett még két nagydarab srác, akik a két testőrt játszanák el… no hát velük elhúzodott a keresgélés. Végül a húgom barátját kérdeztem meg, akik amúgy a G4S-nél dolgozik, és volt már katona is, ráadásul fegyverviselési engedélye van, mindamellett nálam fél fejjel magasabb. Így nem is lepődtem meg annyira, amikor az első próbafelvétel közben a kezébe adtam a forgatáshoz használt (airsoft) pisztolyt, és össze vissza húzigálta meg kattogtatta, konstatálva, hogy ez nem igazi fegyver. Összetettem a két kezem, mikor ő is elvállalta a szerepét. A főszereplővel viszont nagyon gondban voltam.
Minya Gábor (Marc) a Számháború forgatása közben
Marc
Tudtam magamban, hogy milyennek kell lennie Marcnak, és azt is tudtam, hogy hogyan lehetne jól eljátszani, de hiába tudod, hogyan kell letenni egy repülőgépet, ha épp nem rajta ülsz, hanem az irányítótoronyban. Így aztán sokat agyaltam a kérdésen, volt néhány hosszú éjszakám, mikor csak feküdtem az ágyban, néztem a plafont, és próbáltam rájönni: ki testesítse meg a főszereplőt? A válasz szinte magától érkezett, amikor a YouTube-on keresgélve rátaláltam egy győrújbaráti fiatal srácra, aki vlogos szárnypróbálgatásai mellett DSLR cuccokat is tesztelgetett. A beszédstílusából és a gesztusaiból eszembe jutott egy régi osztálytársam, akivel ősidők óta nem beszéltem, de úgy rémlett, hogy az ilyesmi dolgokra vevő szokott lenni, feltéve, ha van valami kihívás. Szerencsémre Minya Gábor megtartotta eme jó szokását, és mai napig keresi a kihívásokat, így örömmel fogadta a felkérésemet, én pedig dupla annyira örültem, részben, hogy sikerült találnom egy hibátlan, még nálam is alkalmasabb embert a karakter megtestesítésére, másrészt pedig így beállhattam egy mellékszereplő helyébe, kvázi sok teher leesett a vállamról.
Én úgy voltam vele, hogy ha lenne megfelelő számú ember, akkor teljesen nélkülözném magam a Számháborúból, csak a kamera másik oldalán tudjak figyelni arra, hogy minden jól megy. Mikor ez a bejegyzés készül, már tartanak a felvételek, és továbbra is érzem a saját amatőrségemet, de ettől függetlenül a sztori megy és működik, azt hiszem utóbbi a lényeg, előbbi meg majd remélhetőleg enyhül időközben.
A forgatás helyszíne Budapest és Leányfalu lesz, utóbbiból nem sok fog látszani, mivel vidékre kizárólag az erdő miatt kell majd menni. A Pilis remek helyszínként szolgál a tépelődős jelenetek, az erdei séta felvételéhez, ráadásul az ösvények árok-szerűen haladnak felfelé a hegyre, így lehet majd néhány izgalmas snittet készíteni a főhősről, ahogy halad az úton, és fölötte, a fák árnyékában követi a gonosz. Voltam ma az erdőben és jót tett neki ez a nyári sokesős időjárás, nyár vége van, és a fák elképesztően zöldek. Lehet, hogy szeptemberre tolódik a forgatás, de az is lehet, hogy az erdei jeleneteket előbb vesszük fel, nehogy lekéssünk erről a látványról. A fák lombkoronája nagyon sűrű, alig süt be a nap a levelek között, ami ad egy kis drámai hangulatot, ugyanakkor lehet majd kicsit játszani a kontraszttal. A fenti képen épp a kishúgom rohant előre vaktában, úgy csinált, mint ha szitakötő lenne. 🙂 Csak azért mutatom ezt a fotót, mert ezen látszik az ösvény U-betűhöz hasonló alakzata, persze a húgom is aranyos.
