Múlt hét csütörtökön elkaptam egy meglehetősen makacs torokgyulladást, nem tudom hogy vírust sikerült bezsebelni, vagy edzés közben kellett-e volna becsukni az ablakot, de már mindegy. Csütörtökön bementem dolgozni, hiba volt… a torkom óráról órára egyre jobban és jobban kapart, a bogáncsból szögesdrót lett, a szögesdrótból tűpárna, aztán már egy komplett vasbetonrúd szúrta ketté a garatomat. Estére be is lázasodtam, nem érzékeltem a külvilágból semmit sem, bár még sikerült eljutnom a nagymamámhoz, adott gyógyszereket és milánóit, meg egy olyan gyömbéres teát, amitől egyből jobban éreztem magam. Csütörtök este hazamentem, gyorsan lefürödtem, vacogva bebújtam az ágyba és állig húztam a bárányirha takarót. Közben a filmen járt az agyam, hogy a suhanó nyílvesszőt hogyan kamerázzuk majd le, meg ilyenek. A gyömbéres tea és a gyógyszerek hozták a várt hatást, elkezdett csorogni rólam az izzadtság, mozdulni se bírtam. Minden egyes nyelésnél, mintha üvegszilánkok mennének le. Forgolódtam a párnán, mire észrevettem hogy az egész tiszta víz, eldobtam és hoztam a szekrényből egy új párnát, meg a matrac másik végére feküdtem, amit még nem izzadtam szét. Szombaton ugyan a lázam elmúlt, helyette bedugult mindkét fülem, és elment a hangom. Kíváncsiságból belevilágítottam a fürdőszobai tükör előtt állva a torkomba, el is borzadtam a látványtól, mintha a nyolcadik utas díszlete lett volna a nyelőcsövem teteje, valami világos színű borzadály lerakódott a torkomba. Este megint izzadtam, mint a ló, és éjjeli egy órakor bekövetkezett gyerekkorom nosztalgiája: a fülfájás. Nem volt nálam só, gyertya, csak kövirózsaolaj, de úgy voltam vele, hogy ennyi fájdalmat még egy gyereknek is el kéne bírnia, szóval jobban teszem, ha alszom. Próbáltam valami nyugtatóra gondolni. Valamire, ami nem a filmmel kapcsolatos, sem a munkával. Átsuhant az agyamon: egyáltalán, mi a ménkűt művelek mostanában a melón és a videózáson kívül? Nem sokat, még filmet se néztem hetek óta, komolyan szégyellem magam, én, aki heti 3-4 filmnél általában nem hajlandó alább hagyni. Aztán megint jött valami hangemlék tompán, ezúttal egy másik feldolgozás: All the leaves are brown, and the sky is gray… I’ve been for a walk on a winter’s day… Láttam magam előtt a jazzkocsmát, a gitárt, a harmonikát, ahogy támasztom a falat és becsukom a szemem. Próbáltam rávenni a fülemet, hogy felejtse el a fájdalmat és a hangra összpontosítson, ami emlékezetből szól. Fészkelődtem közben, a párna vákumot termelt a hallójáratomban és megnyomta a dobhártyámat, bedugult füleim a véráram pumpálását hallatták felerősítve. Csak morogtam, nem mérgesen, tehetetlenül. Közben minden erőmmel az emlékbe kapaszkodtam, abba a kellemes hangra, és az elbűvölő mosolyra. Kivillanó fehér fogak, tánc. És a szövegre. All the leaves are brown, and the sky is gray… I’ve been for a walk on a winter’s day. Felültem az ágyban. Észre se vettem, hogy elaludtam. Már hajnali négy óra volt. Már nem fájt a fülem se. A California Dreamin’ bevált. Ma már nem izzadok ha lefekszem aludni, és a torkom se kapar, csak még olyan hangon beszélek, mint Steven Tyler, gondolom szombaton túl sokat harsogtam amikor a kávézóban szombat este felvettük a beszélgetős jelenetet Marc-kal. A főnökömnek lehet, hogy igaza volt, amikor azt mondta: Barna, túlhajszolod magad. Hasonlót gondolt a kollégám is. Meg a nagymamám is. Alvás kell. Hiába bírom ki hetekig úgy, hogy éjfélig, éjjeli 2-ig verem a billentyűzetet, egy idő után jelez a szervezet, és most csúnyán jelzett. Meg kell találni az egyensúlyt.
Más: ma este frankó videózás lesz, tűkön ülök. Azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy az Edi & Kolos együttest (featuring Brüll Ede) videózzam le zenélés közben, de ezúttal inkább otthoni gyakorlós, semmint LIVE hangulatban. Szeretem az ilyen „állok a gép mellett és nyomkodom” alkalmakat, főleg azokat, amik zenészekhez kapcsolódnak. Kicsit vigasztaló érzést vált ki belőlem, mikor ilyen értelmes és lelkes zenészekkel beszélgetek, eszembe juttatja a saját dédelgetett álmaimat, és valahol bizonyítja, hogy amivel foglalkozol, az hosszú távon mindig gyökeret ereszt. Nem furcsa? Amíg szomorúan álmodozunk valamiről, megközelíthetetlennek tűnik, aztán mikor elkezdünk látszólag bolyongva ráállni egy pályára, amiről tudjuk, hogy összefügg a mi galaxisunkkal, egyszer csak minden közelinek, és elérhetőnek tűnik. Ilyenkor békésen érzem magam.