Címke: gitár

Két olyan rövid pillanattal is szembesültem, amik számomra talán Április meghatározó mozzanatai közé tartozhatnának. Minden nap úgy kelünk fel, hogy „ez a nap más mint a többi”, és ez nem csak egy optimistán eleresztett kiáltás, hanem szerintem tény. Mégis, valahogy mostanában a világ úgy tesz körülöttem, mintha kiszámítható lenne, és ennek ellenére fel akarná kelteni az érdeklődésemet saját magára.

A minap leszálltam a négyes metróról, hogy átszálljak a kelenföldi buszomra. Az aluljáróban sétáltam, a mozgólépcső felé, amikor egy fiatal zenészre lettem figyelmes. Ez a zenész mostanában minden reggel ott ül a fal tövében, és az „I Will Survive”-ot gitározza, csak dalszöveg nélkül. Mindig kifogom azt a napszakot, amikor az I Will Survive megy. Persze néha mást is játszik, valami latinosat például, na de most nem ez a lényeg. Napok óta ott ül, és ott van előtte a karton tábla, hogy „ALBÉRLETRE GYŰJTÖK”, és eddig soha senkit nem láttam, hogy hozzájárult volna az albérletéhez. Én már gondolkozom, de úgy tűnik, hogy a fiatalember teljesen megbékélt ezzel a státusszal, hogy ő egész nap gitározik, cserébe nincs albija. Most, amikor arra sétáltam, arra lettem figyelmes, hogy a muzsikus nincsen egyedül. Egy öregedő, nyugdíjhoz közeli férfi állt előtte, szemüvegének szárát rágcsálva elmélyülten elemezte a zenészt, amint ő rutinosan újfent az „I Will Survive” akkordjait tépi. Az öreg alig egy lépésnyire állt a gitárostól, és látszólag roppant érdekelte őt a zene. Amikor elhaladtam mellettük, tisztán láttam a BKK logót az idős úr hátán. Egy BKK alkalmazott odamegy, és nem küldi el a zenészt, hanem nekiáll zenekritikust játszani. Az egész valahogy megadott nekem egyfajta derűt, egyfajta mentséget, valahogy egyikükre sem tudtam fanyalgóan nézni, hiszen ők ketten létrehoztak egy jó sztorit ott, a betontömbökből kirakott futurisztikus 4-es metró állomás közepén. És persze rajtam kívül senki sem nézett rájuk, csak úgy, mint általában. Jól megnéztem őket, nem is látták, fogy figyelem a jelenetet. Nem vártam meg, míg szóba elegyednek egymással, mert hát a munka hívó szavának nem tudok ellenállni.

Ma volt a másik jelenet, nyugi, ez jóval rövidebb lesz. Sétáltam a Victor Hugo utcában, ahol egy ingatlanügynökség kirakata előtt, egy 80 körüli idős asszony megállt, és bólogatva, ujjával vadul bökdösve meredt az egyik hirdetésre. A testbeszéde alapján az jött le, hogy ő a születésétől kezdve erre az ingatlanra vágyott, sőt, most először élt úgy igazán. Csak állt, és nézte öt centiről azt a nyavalyás papírlapot, de olyan áhitattal és hittel, mint aki megtalálta El Dorado-t. Eközben az ingatlanügynökségben ülő, íróasztala mögött basáskodó értékesítő ember árgus szemekkel figyelte az öreget. Mint aki nem tudja eldönteni, hogy most csak egy bámészkodó senki kopogtat a kirakat üvegén, vagy tényleg potenciális vevővel lenne dolga? Próbáltam rájönni, hogy vajon mi jár kettejük fejében, de nagyon sok lehetséges variáció jött hirtelen, ezért feladtam, és inkább megbékéltem ezzel a némafilmbe illő jelenettel. Talán az öreg csak társaságra vágyott, és így akarta felhívni a benti értékesítő figyelmét. Talán minden nap idejárt, és folyamatosan hergelte a benti mandró idegeit. Sose tudom meg. De rajtam kívül senki nem látta ezt az egészet, és egyedül én vagyok ilyen bolond, hogy ezt még le is írom. Elmondanám hogy mi ebből a tanulság, de azt hiszem, mindenkinek más, van akinek semmi, van, aki most mosolyog. Én akkor mosolyogtam.